A keresztyénség és a világ (4.)

Megjelent: 
2005.12.01.
Szerző: 
Balavány György
Forrás: 
Biblia és család, 2005 tél

Mi közük a hívőknek a helyes magyar beszédhez?

Gyorsan beismerem: a Bibliában nem találunk utasítást arra, hogy a keresztyéneknek legyen gondjuk a szép magyar beszédre. Azt viszont láthatjuk, hogy a Teremtőnek, aki megbízott minket a bizonyságtétel szolgálatával, gondja van a tartalom és forma egységére. Nemcsak a világmindenség, de az istentisztelet és a szolgálat rendjét-módját is meghatározta az Úr. „A templomnak nagynak kell lenni, mert nagy a mi Istenünk”, mondja Salamon a jeruzsálemi templom építése előtt; s bizony nem csak nagynak, de szépnek és tisztának is kellett lennie, hiszen Isten dicsőségét hivatott kifejezni.

Vannak hívők, akik úgy gondolják, Jézus nem ad a külsőségekre, hiszen mindig egyszerűségre és szerénységre törekedett. Azonban Ő csak akkor haragudott, ha az ékes külsőségek ürességet vagy romlottságot takartak. Mi sem megyünk templomba pecsétes ingben, melegítőben, hanem igyekszünk (remélhetőleg) a legszebb ruhánkat felvenni, úgy állni az Úr elé. A világ is a külsőségeinkkel (beszédünkkel, megjelenésünkkel, viselkedésünkkel) találkozik először, és ezek alapján következtet arra, milyen Istenben hiszünk.

A beszéd az ember egyik legfontosabb szakrális tulajdonsága. Minden földi teremtmény közt egyedül mi vagyunk képesek arra, hogy fogalmakban gondolkozzunk, s ezeket értelmes szavakban kifejezzük. A beszéd az ember istenképűségének egyik jele; hatalom, amit a szavával teremtő Isten adott a kezünkbe. A szó hatalmával visszaélő ember szörnyű sebeket, botránkozást, káoszt, tragédiákat okozhat. Ugyanakkor a szó gyógyíthat, fölemelhet; s ami a legfontosabb: visszatalálva a forráshoz, amelyből származik, Krisztust – Isten élő Igéjét – hirdetheti. Ilyenkor „mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik meghamisítják az Isten igéjét; hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban” (2.Kor. 2,17.) Ez nem csak a lelkészeknek, hanem minden hívőnek elemi feladata.

Sajnos, a modern nyelvújítás korát éljük. Ám míg a reformkori neológusok az anyanyelvet árnyaltabbá, gazdagabbá tették, ma egyre silányul és karakterét veszíti. A sebész nem operál csorba szikével; komoly munka csak jól megválasztott és karbantartott szerszámmal végezhető; úgy illik, hogy a legnagyobb és legszentebb munkát a lehető legjobban megválasztott eszközzel végezzük. Persze, nem kell képzett szónoknak, kommunikációs szakembernek vagy nyelvészprofesszornak lennünk, hogy bizonyságot tehessünk Megváltónkról. Csak vigyázzunk arra, amit az Úr ránk bízott! Anyanyelvünket, akár nemzeti hovatartozásunkat, Istentől kaptuk ajándékba. Megbecsüljük-e az ajándékát, hű sáfárként?

A felgyorsult világban a társadalom különböző rétegei közt megnőttek a kulturális távolságok, a generációs szakadékok is tágulnak; előfordul, hogy a gyerek nem érti, miről beszél a szülő, és fordítva. Ha egy középosztálybeli értelmiségi egy csavargó punknak akarja elmondani az evangéliumot, alaposan el kell gondolkoznia azon, milyen kifejezéseket használjon. (Mindazáltal szlenges, lazáskodó beszéd természetesen nem illik szent dolgokhoz.) Ráadásul a keresztyénség is elbújt egy sajátos, evangéliumi szubkultúrába; a legtöbb hívő szeretne keresztyén fodrászhoz, hívő autószerelőhöz, újjászületett orvoshoz járni, sőt egyesek keresztyén rock-koncerteket, diszkókat és testépítő klubokat keresnek. A hívő körök többnyire saját - a bibliai és teológiai nyelvből, valamint igénytelenül fordított német lelki irodalomból összetákolt - fogalom- és kifejezésrendszert használnak. A Biblia a belterjesség helyett azt javasolja, hogy az örömteli, istenfélő élet kultúráját alakítsuk ki az Úr vezetése szerint magunk körül, kimerészkedve gyülekezeteink alommelegéből (de sohasem elhagyva a gyülekezetet.) Magyarul: végezzük a missziót. Ehhez át kell lépni kulturális és nyelvi korlátokat, együtt kell érezni, azonosulni azzal, akihez beszélünk. (Zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé lettem, mondja Pál.)

Nagyon fontos, hogy a mondandónkat mindig a hallgató személyére való tekintettel fogalmazzuk meg. Nem azért teszünk bizonyságot, hogy teljesítsük a kötelességünket, hanem azért, mert Jézus Krisztus - aki szereti az embereket, és meg akarja ajándékozni őket a kegyelmével - bennünk él és rajtunk keresztül munkálkodik. A bizonyságtétel mindig személyes - az Úr minket is „nevünkön szólított.”

Melyek a helyes beszéd szabályai? Mindenekelőtt: törekedjünk egyszerűségre és pontosságra. Legyünk rövidek – ez könnyűnek tűnik, pedig igen nehéz. A tekervényes, hosszú, a lényegre csak célozgató beszéd kifárasztja a hallgatót. Nincs szükség pompás szóvirágokra; a cirkalmas beszéd gyakran azok álcája, akiknek kevés vagy lapos a mondanivalójuk. Ha egy mondat frappánsra sikeredett, ne ismételgessük, mert erejét veszti. Mindig tisztázzunk magunkban két dolgot: valóban hisszük-e, amit mondani készülünk; és valóban el kell-e mondanunk. Ha igen, mondjuk el a bizonyságtételünket, aztán hagyjuk hatni.

A hívők legnagyobb kísértése az úgynevezett kánaáni nyelv, azaz a belterjes, csak bibliaolvasók által ismert fogalmak és szavak mértéktelen használata. Ezzel azt éreztetjük a kívülállókkal, hogy valami éteri magasságból beszélünk hozzá, ráadásul fennáll a veszély, hogy épp a lényeges dolgokat nem fogja érteni. Helyes, ha így imádkozunk: „Uram, hadd értsék, amit mondok”, de azt hiszem, Isten válasza sok esetben ez: „akkor, gyermekem, beszélj érthetően”. Tehát ne így számoljunk be a szomszédasszonynak megtérésünkről: „és akkor letettem bűnterhem a kereszt alatt” - inkább valahogy így: „bocsánatot kértem Jézus Krisztustól, és megkönnyebbültem”.

Vannak, akik szeretik a Károli Biblia régies fordulatait használni. „Hozd be, atyámfia, a te csomagodat” - mondta valaki egy konferencián. Ne alkalmazzuk a szószéki frázisokat, és a német fordításokból nyelvünkhöz tapadt, a magyar nyelvtől idegen kifejezéseket, bármennyire is megszoktuk őket. Ha azt mondjuk, önigaz vagy önigazult ember voltam, találgatni fogják, miről is beszélünk. Esetleg mondhatnánk így: önhitt voltam, igaz embernek tartottam magam, míg nem ismertem Jézust; ez magyarul van, és feltehetőleg igaz. Kár azt mondanunk, hogy bölcstelen, mert ez „magyartalan” s fölösleges is; egyszerűbb úgy mondani, nem bölcs. Az üdvbizonyosság is csúnya, zavaros kifejezés, mássalhangzó-torlódással; miért ne mondhatnánk helyette, hogy az üdvösség, vagy az örök élet bizonyossága, biztos tudata?

Vannak nyelvileg, fogalmilag helyes szavak, amit viszont a kívülállók nem értenek. Megigazulásról beszélni csak úgy érdemes, ha meg is magyarázzuk: Isten a bűnbánó bűnösöknek Jézus feddhetetlenségét tulajdonítja. Ez a helyzet a kijelentés szóval is. Szép is, helyes is, illik a protestáns tradícióba; szószéken, bibliaórán lehet helye, de egy baj van vele: ma már kevesen értik. Talán célravezetőbb azt mondani, Isten a Szentírásban kinyilatkoztatja önmagát. A „ Krisztusban-létel ” áldásairól is csak vájt fülűeknek érdemes beszélni.

Gyakran hallani, hogy a Szentháromság harmadik személyét Szent Szellemnek nevezik, holott a görög pneuma , latin spiritus , héber rúah, német Geist fogalmilag pontos fordítása nem a szellem, hanem a lélek. Magyar ember a szellem szó hallatán vagy lepedős kísértetre, vagy a kultúra magaslataira asszociál. Mikor Petőfi így írt a XIX. század költőihez: „ha majd a Szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”, nem Istenre, hanem a közművelődésre gondolt. A Szent Szellem emlegetése mögött az az elképzelés van, hogy az ember három alkotórészből áll: testből, lélekből és szellemből. (A lélek szót a psziché fordításaként is szokás használni, régebben például a pszichológiát lélekgyógyászatnak nevezték, helytelenül.) Azonban az ember a Szentírás szerint test és lélek. A pszichénk a testünkhöz tartozik, s meghal majd a testtel együtt. Nyugodtan használjuk égi vigasztalónkra, pártfogónkra, tanítónkra, mennyei vezetőnkre ezt a kedves, tiszteletteljes, jó magyar szót: Szentlélek.

Végezetül: egyedül a Szentlélek tud minket megőrizni attól is, hogy átessünk a ló túloldalára. Nem fordíthatjuk le teljesen Isten igazságait a világ nyelvére, mert lelki dolgokat csak lelki fogalmakkal magyarázhatunk. (1.Kor.2,13.) Beszéljünk bátran igéről, szentségről, kegyelemről, bűnről, újjászületésről, megtérésről és üdvösségről, csak tegyük világossá, pontosan mit jelent mindez – s eközben magunk is jobban megértjük. Legyünk rajta, hogy mind többen dicsérjék Istent ezen a szép, áldott, gazdag magyar nyelven is!