„Miután azonban elindultak a testvérei az ünnepre, akkor ő is felment, nem nyíltan, hanem titokban.” Jn 7, 10.
János evangéliumát olvasom sokadszor újra. A 7. rész első 13 verse egy ünnepre való készülődésről szól. Mégpedig egy különleges helyen. Számunkra az is különleges lehet, hogy Jézus családját is említi az ige. Több mondat is megragadó ebből a részből, legjobban mégis az a gondolat fogott meg, hogy Jézus titokban megy ünnepelni.
Nem is a családjával megy, talán még csak nem is a tanítványokkal, hanem egyedül. De elmegy az ünnepre. Úgy, mint bármelyik másik zsidó ember. Máskor sem akart direkt kitűnni, éppen csak az őt megillető kitüntető figyelem emelte ki a tömegből. Miért? Azért, mert más volt, mint a többi tanító. Azért, mert nem csak beszélt, hanem odafordult az emberekhez. Megértette az életüket, a hitetlenségüket, a kétségeiket, a betegségeiket, a hiányaikat. S nem csupán megértette, hanem megérintette őket. Szóval, szeretettel, vagy testi érintéssel.
Ezen az ünnepen azonban titokban akar maradni, s valahogy sikerül is neki. Hiába kérdezgették, hogy hol van. Hiába keresték a tömegben. Nem találták. De ott volt az emberek gondolataiban, a várakozásukban, mert azt olvassuk, hogy suttogtak róla, beszélgettek egymás közt Jézusról.
Jézus jelenlétét gyakran ma is így tapasztaljuk meg. Úgy, hogy nem is látjuk, s még ha sokan kérdezik is, hogy hol van Ő, akkor sem mutatkozik meg nyilvánosan. Hanem csak csendben ott áll mellettünk, halkan figyeli az életünket. Hallja, ha suttogunk róla, és ha nyilvánosan nem is beszélnek róla az emberek a szívükben levő félelem miatt, akkor is jelen van és megvárja, hogy hívjuk őt, hogy beengedjük őt, hogy vendégül lássuk őt, s hogy a mi döntésünk legyen, hogy része lesz-e az életünknek és az ünnepeinknek vagy sem.
