Házasságunk Isten műhelyében – 19. rész

/Kategória: , ,

3 betűs téma – Adjátok meg egymásnak

„Ne fosszátok meg egymást, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat, azután ismét legyetek együtt, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket mértéktelenségetek miatt.”

/1Kor 7,5./

Van a házasságnak egy olyan – tévesen kényesnek vélt – területe, amely körül a világ már rég elveszítette a józanságát, mert amit Isten tisztának, áldottnak és a szövetség pecsétjének rendelt el a házassági szövetség létrehozásával és a hárombetűs, mondjuk ki a sex megalkotásával és keretbe foglalásával, azt az ördög és a mai korszellem különösen kifordította önmagából, túlhangsúlyozta, szétszedte, kiragadta a teremtés rendjebeli eredeti helyéről, és úgy beszél róla, rosszabb mutatja be, mintha pusztán testi szükséglet, élvezet vagy fogyasztási cikk volna a másik, miközben ezzel párhuzamosan a házasságokban (a keresztényekben különösen) – talán éppen ennek ellenhatásaként – csend telepszik rá, nem a békesség csendje, hanem a bizonytalanságé, a félreértéseké, a kimondatlanságé; s így történik meg az a különös és fájdalmas ellentmondás, hogy ami körül a világ zajos és túlhangsúlyozott, az a keresztény házasságon belül elhalkul, elbizonytalanodik, s nem betölti, hanem gyakran megterheli a kapcsolatot.

Pedig a Házaspári használati útmutató, kézikönyv: a Szentírás itt sem hallgat, nem prűd, sőt bátran és határozottan és egyértelműen add lényeget megragadó, alapvető és örökérvényű iránymutatást.

Teremtőnknek az ajándéka a szexualitás, Aki a lelket is formálja; s ennél a lényegi pontnál történik meg az a különös világi torzulás, hogy ami eredetileg a legmélyebb egység nyelve, a legbensőségesebb közelség helye, a szövetség pecsétje és megerősítése volna, az vagy elszakad a szövetségtől, vagy kiüresedik benne, s nem épít, hanem lassan, szinte észrevétlenül bontani kezd.

Pedig a Biblia, amely oly sok mindenről hallgat, ha nem szükséges szólnia, itt nem hallgat, mert szükséges vezetnie bennünket.

Nem kerüli meg, nem teszi zárójelbe a hárombetűst, hanem mai kiemelt szakaszunkban egyetlen, rövid, mégis súlyos mondattal úgy világít rá, mint amikor hirtelen fény gyúl egy addig félhomályban hagyott helyiségben:

„Ne fosszátok meg egymást…”

És ebben a mondatban nem tiltás van, hanem iránymutatás, nemcsak határ, hanem védelem, mert feltételezi, hogy van valami, ami adatott, ami nem az egyiké vagy a másiké, hanem közös, mint a szövetség maga, amelybe beléptetek, amikor egymásnak adtátok magatokat; mert ahogyan a két folyó összefolyik, és többé nem lehet szétválasztani, melyik víz melyikből érkezett, úgy rendelte Isten a házasságban a testi egységet is, hogy ne különálló szükségletek találkozása legyen, hanem közös élet, közös öröm, közös odaadás.

Mert a test itt nem önmagáért beszél, hanem a szív nyelvét hordozza. Nem pusztán vágy, hanem jel, nem pusztán ösztön, hanem kifejezés. És ha ezt elfelejtjük, ha elszakítjuk attól, amire rendeltetett, akkor lassan – mint amikor egy kertet nem öntöznek, nem gondoznak, nem tisztítanak – először csak megkopik a szépsége, aztán elvadul, végül pedig már nem gyümölcsöt terem, hanem tüskét és gazt.

Mert Isten terve szerint a testi egység nem egyszerűen a test öröme, hanem a szövetség kifejezése, az egység megélése, a szeretet tanulásának különleges terepe, öröm-, vigasz- és erőforrás, lelki egybeforrás elsősorban, sőt – ahogyan az apostol is mondja – védelem a kísértéssel szemben, mint egy oltalom, amely körülöleli a házasságot, ha a helyén van.

És talán itt torzul el legkönnyebben minden, de most hagyjuk a világot, a keresztény házasságba vetett konkoly magok csírátlanítását végezzük a továbbiakban inkább, magunkra nézve most az fontos.

Amikor az ajándékból eszköz lesz, a közösből egyéni igény, a szövetség jeléből alkudozás tárgya, netán manipulációs, ösztönző/büntető eszköz. Amikor – kimondva vagy kimondatlanul – jutalommá válik, amelyet adunk vagy büntetéssé, amit célzottan visszatartunk, amikor feltételekhez kötjük az odaadó szeretetünket, amikor a másik viselkedésére adott válasz lesz, amikor már nem a másik felé vezet, hanem önmagunk köré zár.

Pedig az „adjátok meg egymásnak” nem követelés, hanem kölcsönösség, nem hatalmi szó, hanem egymás felé hajló szeretet, amely nem azt kérdezi: mit kapok, hanem azt: hogyan adhatom oda magam úgy, hogy a másik épüljön, örüljön, biztonságban legyen.

És itt válik láthatóvá az is, hogy az intimitás nem különálló szigete a házasságnak, hanem annak folyója, amely végigkanyarog a napokon, mert amit este megélünk, az nappal kezdődik, abban, ahogyan ránézünk a másikra, ahogyan megszólítjuk, ahogyan figyelünk rá, ahogyan jelen vagyunk; mert nem lehet úgy közeledni, hogy közben eltávolodtunk, nem lehet úgy egyesülni, hogy közben falakat építettünk, nem lehet úgy odaadni a testet, hogy a szív zárva marad marad a másik előtt, vagy csak rövid időre nyílik meg. Ismerjük a nő a gőzmozdony a férj a motorversenyző, más sebesség, más indító motór, de ha ezt tudjuk, össze is hangolhatjuk, de ehhez idő és a másikra figyelés, szeretet kell, reggeltől, estig, s estétől-reggelig.

És talán ezért olyan törékeny a szexualitás területe, mert nemcsak a testet érinti, hanem sokkal inkább a lelket és így az egész embert.

Ezért kell gyengédség, figyelem, ezért kell kimondott szó, beszélgetés, kommunikáció más műfajának alkalmazása. Mert amit nem mondunk ki, az félreértés lesz.
Amit nem osztunk meg, az távolságot növel. És így történik meg, hogy ami a legmélyebb egység helye lehetne, az lassan elnémul, elsorvad, vagy éppen megterhelővé válik.

Pedig Isten nem ezt akarta. Ő ajándéknak adta a házastársaknak – és csak azoknak – a szexuális együttlét örömét.

Olyan ajándéknak, amelyben a másik nem tárgy, hanem személy, nem eszköz, hanem társ, nem kielégítendő igény, hanem szeretendő ember – olyan ember, akit Isten gyermekeként, szövetséges társként kell látnunk még ott is, ahol a legközelebb kerülünk hozzá.

És ezért felelősek vagyunk.

Felelősek azért, hogy tanuljuk egymást. Felelősek azért, hogy kommunikáljunk. Felelősek azért, hogy ne bántsuk a másikat azzal, ami elvileg közelítene.

Mert a szeretkezés a házasság motorja, és ahol ez – egészségügyi okokat leszámítva – hiányzik, ott a kapcsolat akadozva kezd működni, a súrlódások erősödnek, a koccanások gyakoribbá válnak, és ami apró feszültség volt, az idővel komoly töréssé nőhet.

Kedves férj, kedves feleség!

Hogyan tudtok úgy közeledni egymáshoz, hogy abban ne legyen nyomás, ne legyen félelem, ne legyen szégyen, hanem valóban az legyen, aminek Isten szánta: közös ajándék, amely nem elvesz, hanem ad, nem kényszerít, hanem hív, nem rombol, hanem épít?

Mert ahol kölcsönösség van, ott bizalom születik. Ahol gyengédség van, ott a szív megnyílik. Ahol őszinte szó van, ott a távolság csökken.

És ahol mindez együtt van jelen, ott az intimitás nem teher, nem kérdés, nem probléma – hanem az a csendes, mégis erős kötelék, amely újra és újra megerősíti azt, amit kimondtatok: hogy egymáséi vagytok az Úrban.

Utazás a házasságunk körül – 18. rész

/Kategória: , ,

ÚTPADKA

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltek vagytok, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok a lelketeknek.”
/Mt.11,28-29./

Az útpadka a közlekedésben egy olyan forgalom elől elzárt terület, amelyet az úton kívüli kvázi biztonságos zónaként tartanak számon. Nincs rajta forgalom, nem vezet sehová, és mégis szükséges, hogy ott legyen. Véd. Az útpadka megadja a szükséges távolságot a szembeforgalomtól, hogy elkerüljük a balesetet, vagy épp megakadályozza, hogy véletlenül felhajtsunk a járdára (a még nem házasúton lévők) a gyalogosok közé, vagy behajtsunk más szépen gondozott, (vagy elhanyagolt, de akkor is csak) virágoskertjébe. Azonban, ha túl hosszú ideig ott maradunk, már nem tudjuk érdemben folytatni az utunkat, és végül a „haladás” helyett csak alapjáraton fogyasszuk az üzemanyagot, s folyatjuk az olajat az aszfaltra, szennyezve a környezetet, de legalábbis növeljük ennek s a baleset s a büntetés kockázatát.

Az útpadkán való megpihenés az élet valóságos, emberi megtapasztalásához tartozik. Néha úgy érezzük, hogy a házaséletünk útján, elérkezik egy olyan pillanat, amikor már nem haladunk, hanem csak létezünk, mint egy félreállt kisteherautó lehajtott platóval, amibe ki-be pakolják az árut. Csend van, és korán még, és úgy tűnik, mintha semmi sem változna percek (évek) óta. Ez lehet egy fáradt, kiégett pillanat, amikor kimerültünk, vagy egy olyan periódus, amikor úgy érzünk, hogy minden, amit eddig tettünk, nem hozott eredményt. 

Miért érezzük magunkat néha az útpadkán? 

A fáradtság miatt: Egy házasságban, ahogyan minden kapcsolatban, előfordulhat, hogy az egyik-másik fél elfárad. Fáradunk a hétköznapok terheitől, a csalódásoktól, a nehézségektől. Az út padkáján való pihenés a fáradtság elkerülhetetlen következménye. Itt nem feltétlenül a végállomásról van szó, hanem az időről, ami akkor se áll meg, ha mi igen; ami segít, hogy újra feltöltődhessünk. Nem mindegy, hogy hol és mikor állunk meg, a megállni és várakozni tilos táblától hány méterre, s mennyi ideig s mi okból? – Akinek van füle, hallja! – Életünk félreállt kisteherautójából mit rakodunk ki, s kinek a lába elé tesszük, hogy mit, mennyit, milyen nehezet és veszélyeset hagyunk a raktérben, s főleg nem, hogy mit rakunk bele az üres helyre?! Kiterheletlenül, vacuumot szállítva a Földön nem indulhatunk. A lelki árufeltöltés kifejezetten vasárnapra, a nyugalom megszentelt napjára való és szükséges „munka”, amit el kell végeznünk, ill. amit hagynunk kell, hogy az árufeltöltő elvégezzen bennünk. Ha már a templom előtt áll a kisteherautónk az útpadkán, hordjunk ki belőle minden bűnt s felcímkézett oda nem illő dolgot, s a kegyelem ajándékaival feltöltekezve gördüljünk le onnan újabb egy heti körjáratunkra!

A kiábrándulás miatt: Mi történik, amikor a másik fél hibáival, hiányosságaival szembesülünk, és úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább? Ilyenkor hajlamosak lehetünk arra, hogy leüljünk az út szélére, és úgy gondoljuk, hogy most már nincs értelme tovább menni együtt. Valaki kiszáll, s megnézi defektes-e valamelyik kerék. Itt érhetjük el a legnagyobb kísértést:- Egy másik autóban utazni kényelmesebb? – elmenekülni a problémák elől, feladni – Nem, nem soha! – Vagy kereket cserélni és hajtani tovább.

A bizonytalanság miatt: Sokszor előfordul, hogy a házaséletünkbe elérkezik egy olyan keresztút, ahol nem tudjuk, hogyan tovább. A biztos irányt, amit kezdetben láttunk, most elmosódott. Az útpadkán való pihenés egy pillanatra megnyugvást ad, de ha túl hosszú ideig tartjuk ott magunkat, elveszíthetjük a célt, a mozgást, az előrehaladást, a lendületet, s akadályozhatunk ezzel másokat is, hiszen nem egyedül vagyunk ám az úton, óh, de sokan néznek, követnek, vagy fordulnak vissza miattunk, vagy riadnak meg, s el se indulnak! Forgalmi dugót, sőt közlekedési káoszt is okozhatunk a jövő országútján. Legyünk megfontoltak, de ne tétovák, pihenjünk, ha kell, de hajtsunk is tovább, amint erőre kaptunk, nem feledve, hogy a gyorsításhoz, lassításhoz jóval több energia kell, mint a haladáshoz. Így csak akkor menjünk ki a boxutcába, ha a gumik megkoptak, s feltétlen csere kell, vagy másik évszak jön.

Hogyan jöhetünk le az útpadkáról?

Imádkozva és figyelve az Úr szavára: Isten nem hagyja, hogy ott ragadjunk az átmeneti megállóban. Ő mindig ott van, hogy visszavegye az irányítást, hogy meglökjön, hogy újra elinduljunk. 

Tudatos döntés a haladás mellett: Az útpadkán való tartózkodás nem egy végső állapotunk, hanem egy átmeneti időszak csupán, s a kitett vészvillogó épp azt jelzi, hogy mindjárt indulunk is. Itt van lehetőségünk arra, hogy mérlegeljük, miért is álltunk meg, és elhatározzuk, hogy újra hová indulunk együtt. S ha eddig nem a hivatalos sofőr vezette volna az autót, hanem a segítő helyettese, akkor át lehet adni a volánt az illetékes megbízottnak. És még sok egyéb tisztázásra is van lehetőség. A házasélet országútjának padkáján félreállva is szükség van arra, hogy ne csupán a problémákra koncentráljunk, hanem legfőképpen a megoldásra inkább.

Egymás támogatása: A házasság nem csak arról szól, hogy minden jól megy, hanem arról is, hogy amikor elérkezünk az útpadkára, ott van a másik fél, hogy felsegítsen, és visszavezessen minket az útra. Az egymásra figyelés, az odafigyelés és a közös megértés, hogy mindketten elfáradunk, de nem egyedül küzdünk, segít abban, hogy ne ragadjunk ott.

Az útpadkán ülve

Az útpadkán való megpihenés nem mindig vesztegelés ám! Annak során gyakran Isten munkálkodik. Talán épp most van szükségetek arra, hogy egy kicsit megálljatok, hogy ne a pánik, hanem a béke tölthessen el benneteket. Talán az útpadkán való álldogálás nem csupán a fáradtság jele, hanem a helyreállás első lépése is egyben. Mert ahogyan az útpadkát is azért hagyták meg, hogy biztonságot adjon, úgy lehet, hogy most ti is arra a helyre vagytok vezetve, hogy végre kicsit megpihenjetek, és átértékeljétek az utatok, hogy a következő kerékfordulatok valóban a helyes irányba vezethessenek.

Még ha most az útpadkán ültök is, ne búslakodjatok, az Úr ott is veletek van, és mindvégig szeretettel vezetni fog titeket! Ő ad nektek erőt, hogy felálljatok, és folytathassátok házasutatok – ha bíztok Benne, ha újra Őrá figyeltek magatok és az útmenti gyönyörű vagy épp zord táj helyett. Az út, amire ráléptetek, nem végtelen megállások sora, hanem egy cél felé vezet – és ti ott lehettek, hogy képessé váljatok újra felállni és együtt, kéz a kézben elindulni.

Hogyan érzitek, gondoljátok, mikor volt utoljára, hogy újra „úton” voltatok a házasságotokban? Mi segített abban, hogy újra felálljatok és tovább menjetek egy-egy „lepadkázás” után? Ha láttok valaha valakiket az útpadkán vesztegelni, ne menjetek el mellettük, mégha nem is stoppolnak, index jobbra és álljatok melléjük, mondjátok el, veletek hogy volt!

Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Fel is út, le is út következik.

HÁZASPÁROS / CSALÁDI ÁHÍTAT

/Kategória: , , ,

Házasságunk Isten műhelyében – 18. részhez kapcsolódó külön kiadás

,,Most azért az URat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán. Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, meg Egyiptomban, és az URat szolgáljátok! De ha nem tetszik nektek, hogy az URat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!”

/Józs.24:14-15./

A 18. heti áhítatban ígértük, hogy gyakorlati módszertani útjelzőként az új ember felöltéshez a házaspároknak segítségül részletesen kifejtjük – egy korábbi Biblia és család lapszámunkban már megjelent – cikk alapján, hogy mit tudunk a legjobb szándékból ajánlani nektek.

Mi a családi áhítat szerepe a keresztyén otthonokban? Fontos-e, kell-e, nélkülözhetetlen-e a családban rendszeres reggeli/esti áhítatott tartani? Szükséges-e együtt énekelni, bibliát tanulmányozni, hangosan imádkozni, vagy elegendő-e mindenkinek külön-külön a csendes percek magányában kapcsolatot ápolnia az Úrral? Van-e recept, forgatókönyv e műfajra? Szegényebbek leszünk-e, vagy gazdagabbak az áhítatra „vesztegetett” idővel? Nem is élő hitű ember, aki nem tart áhítatot, vagy alvó keresztyén, aki nincs rendszeres napi kapcsolatban családja tagjaival közösen az Úrral? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozunk a következő hasábokon a pálcatörést mellőző bizonyságtétel húrjainak pendítésével.

Amire külön törvény nincs a Bibliában, arra újat kreálni nem szükségszerű és nem is érdemes – szögezzük le mindjárt az elején. A Szentírás valóban nem tár elénk ilyen kötelezettséget, helyes módszertanról sem tudósít, nem véletlenül, hiszen kötelességből fakadó szertartásokra a farizeusok álszenteskedését – értük s értünk – megítélő, megváltó Jézus e helyett a hálából fakadó áldozatra helyezvén a hangsúlyt, inkább az önzetlen felé fordulás és követés egyénenként kijelölt útját tárja elénk. Nem vitairatnak szánva, szívbéli meggyőződésemnek hangot adva, magam is hiteles bizonyságtételből értesülve róla, s válva gyakorlójává, az Igéből közvetve levezethetőnek tartom mégis a magam, Úrtól kapott családja részére – és csak jó szívvel és lélekkel ajánlhatom másoknak is -, hogy az istenfélő keresztyén otthonokban helye volt, van és lesz a családi áhítatnak, mely Isten – földit követő örök életre nevelő legkisebb műhelyeként funkcionál. 

Isten igéje több helyen elénk helyezi a család lelki vezetésének fontosságát. Egyik ilyen kiemelt hely például a fenn idézett Józsué könyve 24:14-15. versek, ahol Józsué szigorú egyértelműséggel választva ketté a fehéret a feketétől, a követésre kijelölt üdvösségre vivő utat, az elrettentő kárhozat útjától, s megingathatatlanul elpecsételi előbb magát s azután családját az Úr követés és szolgálata mellett. Józsué ekkor már tudja, hogy hazahívásának ideje közel, de elegendőnek bizonyuló mustármagnyi meggyőződéséből táplálkozva rendületlenül hiszi, hogy családja megtért tagjai Istent fogják követni. Tudja, hogy sajnos még mindig vannak bálványai a népének, de kizárólag Istenben és az Ő munkájában bízva, akitől az ígéret származik, hiszi, hogy az Úrra bízott családja mindvégig meg fog állni és tartatni (mi már azt is tudhatjuk, hogy Jézusban) a növekvő, sodró árral szemben.

Az /5.Móz.6:6-7./ alapján (is) folyamatosan kell, hogy a tanulásmódszertan különböző eszközeit bevetve gyakorlatias módon és állandóan, szüntelen vezetve tanítsuk házaspárként egymást és gyermekeinket Isten Igéjére. Az állandó és szüntelen jelzőkre téve a hangsúlyt hozzá teszem, hogy míg együtt járunk az úton, s kiemelve, hogy a tanításba, nevelésbe, terelésbe, Isten országába való beszeretésbe nem fáradhatunk bele. Az egyetemes papság elve /1Pét.2,9./ alapján a szülőkre, s elsősorban családfőkre háruló különleges és megtisztelő megbízatásunkat teljesítve jó példával elől járva felelős léptek követhető távolságba helyezett nyomait tapodjuk a homokba a jövő generáció számára, ahogy azt elődeink velünk is megcselekedték, vagy épp ellenkezőleg, ahogy azt elmulasztották, most megszaporázva lépteink, pótolni igyekszünk. 

A protestáns szóhasználat szerinti istentisztelet szó jelentése a családi áhítatokat is magába foglalja, nem csak a templomi szertartásokat, ami másik szelete összetett életünknek. Ennélfogva az alá-fölé rendelés hierarchiája helyett az egymást kiegészítő, támogatva megerősítő, kiteljesedő mellérendeltségi viszony áll fenn a két „műfaj” között. Az Ige naponkénti tanítása tehát magába foglal minden tevékenységet, amikor arról beszélünk, vagy cselekedeteinkkel szavak nélkül arra utalunk, arra reflektálva mutatunk rá. 

„Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz.” /5 Mózes 6:6-7./

Isten tisztelete jelenti még az Ige naponkénti olvasását, amely továbbképző intézmény nélkül, mint oktatók megkopva, -gyengülve, -fakulva mutathatjuk csak fel ama fényes Hajnalcsillagot, Aki örök életünk megtartója. Így ölthetjük fel az Újembert, ha gyakrabban nyitogatjuk az Új öltözet gardróbszekrényét: a Bibliát. Ennek fontosságáról külön szót sem ejtve, csak egy más piedesztálra emelve a szerető családi légkörben, az egymásért munkálkodó legbensőségesebb testvéri közösségében megélhető közös Bibliatanulmányozás sajátos élményt adó, emberi idősíkunkban elmúló, de az emlékekben továbböröklődő lehetőségre szeretnék rámutatni. Mily szép, amikor a házastársak, lelki testvérek a bibliai igazságokban egyetértésben élnek /Zsolt.133,1./, s együtt járják az élet iskoláját, s beszélhetik meg naponként megtapasztalásaikat, tehetnek bizonyságot megélt (sokszor e-nélkül a feledés homályába burkolózó) apró hétköznapi csodákról, el-elbizonytalanodva tehetnek fel kérdéseket, hálaadással tárhatják fel kéréseiket az Úr előtt /Fil.4,6./, melyet néha nem baj, ha a kis közösség is hall, (a Facebook helyett) egymás előtt őszintén oszthatják meg szívbéli fájdalmukat a kiteregetési veszélyezettség nélkül, s tehetik részesévé örömeiknek azokat, kiket legjobban szeretnek.

A házaspáros és családi istentisztelet jelenti a naponkénti imádságot is. Szülőként, hogy gyermekeink megismerjék Istent, kell, hogy elmélyítsük kapcsolatunkat az Úrral, s ennek legfontosabb felfelé törő síkja: az imádság, mely néha jó, ha a kis szobánk magányába csak belülről, s néha jó, ha kis közösségünk előtt fennszóval hangzik fel. Semmiféle erkölcsi tanítás, szigorú nevelés, vallásos oktatás, vagy templomba, gyülekezeti alkalomra járás sem pótolhatja azt, amit a gyermekeivel közösen esetleg nem imádkozó házaspár és szülő elmulaszt. Az imádság az, amely átvezet a vallásosság elméleti teóriáinak birodalmából a személyes megtapasztalásokon nyugvó isteni realitás világába. Isten személyes életünkben betöltött helyét, fontosságát – arról nem csak beszélve, hanem inkább cselekedve – szükséges bemutatnunk bizonyságképp, hogy Ő mennyire fontos nekünk, mennyi időt fordítunk lelkünk gondozására, tudván, hogy egymásért felelős gyóntatók, őrállók és segítőtársak vagyunk a család védőgyűrűjében. „Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?” /Zsid.2.3./ A közös imádságnak fokozott ereje van, mert tudjuk, hogy ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő ott van köztük. /Mt.18.19./

Istentiszteleteink része az éneklés is. Különös közösségformáló, együvé kovácsoló hatása van a zeneelméleti tudást nem feltétlen szükségessé tevő szívből fakadó Istent magasztaló közös éneklésnek. Akik együtt énekelnek, szívbeli legbelsőségesebb rezdüléseiket osszák meg egymással, s fonják elválaszthatatlan harmóniába, s ha ezt hálaadással az Úr előtt teszik, Őt dicsőítve, a Szentlélek kötelékével megerősített szövetségből meríthetnek erőt. Az evangéliumi énekek hitmélyítő hatását a házasságunk és a család javára és épülésére felhasználva ne fosszuk meg egymást énekhangunk pallérozatlanságára való felesleges hivatkozással az együtténeklés nyújtotta örömöktől. 

Hogy milyen legyen a házaspáros, családi áhítat? 

Meg nem mondhatom, csak jelzőkkel körülírva sejtetni bírom elsősorban őszinte, szeretetteljes, szívből fakadó, a Biblia igazságán nyugvó, az Úr és egymás iránti elköteleződésből táplálkozó, naponként megújuló, előre és felfelé mutató, Krisztus központú, családias, egyéni színezetű, pont olyan, amilyenek ti vagytok, saját családotokra szabott, egyszeri és megismételhetetlen, mint ti magatok, másodsorban mindegy, nem kell, hogy tökéletes legyen, magunk is repedezett agyagedények vagyunk, csak jó, ha van, szükségképpen előbbre visz mindnyájunkat a Krisztus követésében. 

Kell-e készülnünk rá? 

Egyes számú recept, ha tudsz, jó, ha igen, kettes számú recept, ha nem tudsz, elég, ha lelked adod belé, de azt igazán és fáradhatatlanul, önzetlenül, csakazértis szeretetből. 

Legyen komoly, folyamatos (minden nap) és reménységgel teljes? 

Valamely bibliaolvasó kalauz szerinti igeszakasz az ideális az elmélkedésre, magyarázásra, memorizálásra, de ez legfőképp egyéni vérmérséklet és megfontolás, nem kőbe vésendő választáson alapuló közmegegyezés tárgya legtöbbször a családon belül. Nagyon jó, ha minél fiatalabb korban a gyerekeknek is van már saját Bibliájuk, illetve használhatunk más kellékeket is – pl. kommentárokat, Heidelbergi Kátét, atlaszokat, áhítatos könyveket, korhoz igazodó gyermekbibliákat, vagy akár csak egy példát kiragadva a jól ismert Zarándok útját, stb. -. Ha ajándékként adott valakiben zenei tehetség hangszerrel kísérni az éneklést különös fénye lehet egy-egy ünnepi alkalomnak, de e nélkül is lehet zengedezni örömmel az Úrnak. Mint minden tanítás, a családi áhítat igemagyarázatának egyik legfontosabb jellemzője, hogy személy(ek)re és napi eseményekre szabott szokott lenni, mely az evangélium befogadását és elmélyítését hivatott segíteni, táplálni. Épp az egyediség teszi a legalkalmasabbá a család Istennel és egymással való kötelékeinek megerősítésére. Emiatt leírhatatlan és pótolhatatlan, felbecsülhetetlen közös kincs az, amit a családi áhítaton keresztül az atya viszonzásként nyújt, érdemes megtapasztalni, s egymást gyarapítva Isten országának javát szolgálva és épülését munkálva sáfárkodni a reánk bízottakkal.

Álljon itt néhány szokásos közismert ellenérv és néhány ellenérv:

Érvek a családi áhítat ellenÉrvek a családi áhítat mellett
A Biblia nem parancsolja meg. Családunknak nincs ideje áhítatra. Nincs egy időpont, amikor mind együtt lehetünk. Túl kicsi a családunk – pl. még nincs is gyerekünk. Túl nagy és sokszínű a családunk pl. vannak ovisok és kamaszok is. Nem vagyok alkalmas a családi áhítat vezetésére. (Talentumhiány?)Egyes családtagjaink nem akarnak részt venni. Nem akarunk képmutatókat faragni meg nem tért gyerekeinkből. Nem tudunk énekelni.Stb.Szeretteink üdvössége, és jóléte függ tőle /Példabeszédek 22:6/„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”A rendszeres családi áhítat tartás jó lelkiismerettel tölt el, felszabadít az önvád alól, kiteljesít.Reális segítség a családi problémák megoldásában.Az Isten és Egyháza iránti szeretetünk megnyilvánulása a kötelezettségeink komolyan vétele. A személyes kegyességben való növekedésünket szolgálja, és épp erre van szüksége a mi családunknak!

10 éves fiúnk bizonyságtétele a családi áhítatok nyújtotta ajándékokról:

„A reggeli áhítatokat anya szokta tartani, ez csak 5-10 perces, az esti áhítatok hosszabbak, azok 20-30 percesek szoktak lenni.

A reggeli áhítatokat vagy a Bibliából vagy például a Lámpás az úton-ból szoktuk tartani.

Az utóbbi időben este külön van rövid áhítat a kicsiknek (<7 éveseknek), amit mindig más tart, akár néha az idősebb testvérek.

A nagyobbaknak (9-12 éveseknek) apa tartja egy jellem fejlesztő sorozatból, és a Bibliából, utána megmagyarázza, aztán beszélgetünk róla, a végén mindig közösen imádkozunk nem meghatározott sorrendben és mégsem vágunk egymás szavába, csak ritkán.

Én szeretem az áhítatokat, mert akkor feltöltődhetek egész napra. Ennek, hogy együtt vagyunk ilyenkor, az a lényege, amit a Biblia is mond. „Ha ketten vagy hárman összegyűlnek, az én nevemben ott leszek köztük”. /Mt.18,19, a szerk./ Hát még ha hatan vagy heten gyűlnek össze. 🙂

Azért tartunk reggel és este áhítatokat, hogy Istennel kezdjük és végezzük a napunkat, napközben pedig, amit hallottunk azt próbáljuk is megvalósítani.

„Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton kell járnod, tanácsot adok és rajtad lesz a szemem” /Zsolt. 32,8./. (Ez az én kedvenc Igém.)

Csak ajánlani tudom minden családnak, hogy folytassa, vagy kezdje el!”

Házasságunk Isten műhelyében – 18. rész

/Kategória: , ,

Óember le / Új ember fel öltözése

„Vessétek le… a régi embert… újuljatok meg… öltsétek fel az új embert! /Ef.4,22-24./

Van az emberi életnek – és benne, talán minden másnál élesebben, a házasságnak is – egy különös, alig észrevehető, s éppen ezért annál makacsabb törvénye, hogy amit sokáig hordunk, amit újra és újra magunkra veszünk, amit nem vetünk le időben, az egy idő után már nem tűnik idegennek, nem szúr, nem feszít, nem kérdez vissza, hanem ránk simul, hozzánk idomul, s végül már nem is úgy tekintünk rá, mint valamire, amit le lehetne vetni, hanem mint arra, ami „mi magunk vagyunk”; s így történik meg az a csendes, de annál súlyosabb eltolódás, hogy a régi ó ember nem kívül marad rajtunk, hanem belülről kezd el meghatározni bennünket megint – gondolataink irányát, szavaink hangsúlyát, reakcióink gyorsaságát, s különösen azokat a pillanatokat, amikor nem figyelünk, nem készülünk, hanem egyszerűen csak „úgy vagyunk”, ahogy régen, az újjászületés előtt voltunk. Lopakodó dereformáción megy át az óvatlan keresztény házas fél.

Mert valljuk meg – és most ne a házastársunkra nézve, hanem önmagunk felé fordulva –, a házasságban nem akkor mutatkozik meg igazán, kik vagyunk, amikor minden rendben van, amikor kisimultak a felszínek, amikor könnyű szeretni, amikor a másik is „úgy működik”, ahogyan szeretnénk, hanem akkor, amikor a lélek nyomás alá kerül, amikor a fáradtság ráül a szívre, amikor egy félmondat többnek hallatszik, mint ami, amikor egy hangsúly mélyebbre vág, mint kellene, amikor a régi sérelmek – mint valami el nem oltott, csak ideig-óráig letakart parázs – újra és újra fellángolnak, mert ilyenkor nem annyira döntünk, nem annyira mérlegelünk, nem annyira választunk, hanem inkább előjön belőlünk az, ami már régóta bennünk van, ó, ami zsigerből kész, ami begyakorolt, ami szinte észrevétlenül működésbe lép, ugye tapasztaltunk már ilyet? Nem baj, ritkítsuk a negatív élményt!

Talán éppen ez benne a legnyugtalanítóbb, hogy nem új, nem a megtért, hívő keresztény férfi/nő krisztusi ruha—és eszköztárából való, nem most keletkezik, nem a másik mondatából születik, nem a helyzet kényszeríti ki és ránk, hanem bennünk van, velünk van, és amikor alkalmat talál, egyszerűen megmutatja magát – hol egy visszavágásban, amely talán csak egy árnyalatnyi hangsúly apánktól örökölten, mégis sebet ejt, hol egy anyai gyakorlat szerinti elfordulásban, amely nem látványos, mégis távolságot teremt, hol egy nagyszülői mintát akaratlan követő hallgatásban, amely nem békesség, hanem védekezés, hol egy testvértől látott bezárkózásban, amely nem zajos, nem feltűnő, mégis falat húz kettőnk közé. Mi van ugye a puttonyunkban?

És ez az, amit az Írás nem magyaráz, nem szépít, nem enyhít, hanem nevén nevez: Óember.

És ezért nem engedi meg, hogy megnyugodjunk abban, hogy „ilyen vagyok”, hogy „majd idővel jobb lesz”, hogy „a körülmények tettek ilyenné”, hanem szinte szembeállít bennünket önmagunkkal, amikor azt mondja:

„vessétek le… az ó-t” – „újuljatok meg…” – „öltsétek fel… az újat!”

mert ezzel azt is kimondja, hogy ami rajtunk van, az nincs rajtunk örökre, ami bennünk működik, az nem végleges, ami most természetesnek tűnik, az nem szükségszerű, hogy velünkis maradjon, hanem levethető, de nem magától, nem egyszeri elhatározással, nem egy jól sikerült beszélgetés után, hanem egy olyan folyamatban, amelyben a gondolkodás lassan, de valóságosan megújul, és ezzel együtt a szív is formálódni kezd.

És talán itt bukik meg sok minden – nem nagy törésekben, nem látványos házassági összeomlásokban, hanem csendesen –, mert a vágy megvan a változásra egyik, másik, mindkét fél szívében, a felismerés is megszületik egyik-másik házasfélben, időnként még a közös elhatározás is, de hiányzik az a közeg, amelyben mindez meg tudna maradni, amelyben nemcsak felismerjük a régit, hanem le is tudjuk vetni, és nemcsak vágyunk az újra, hanem fel is tudjuk ölteni, mert a megújulás nem a véletlen műve, nem egyszeri varázslat, csoda, nem hangulat kérdése, nem az idő automatikus ajándéka, hanem annak a térnek a gyümölcse, ahol Isten Igéje naponként megszólal, ahol a szív újra és újra visszatalál hozzá, ahol nem egyedül, hanem közösségben – házastársként, családként – tanuljuk azt, amit külön-külön olyan könnyen elveszítünk.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra, mert van valami, amit talán tudunk, talán hallottunk róla, talán egykor gyakoroltuk is, mégis – valahogy – kicsúszott a kezünkből, háttérbe szorult, elmaradt, vagy egyszerűen csak „nem fért bele” a napjainkba, pedig ha a helyére kerülne, nem oldana meg mindent egy csapásra, nem tenné tökéletessé a házasságot, de lassan, csendesen, mégis valóságosan elkezdené formálni azt, s a Krisztus Jézus napjára végezne is az átformálással.

Erről szeretnék a hét közepén részletesebben is írni nektek, itt a terjedelembe nem fér bele, úgy gondoljuk, „megér egy külön misét”.

Mert a kérdés végül nem az, hogy látjuk-e az Ót.
Hanem az, hogy van-e helye az életünkben annak, Aki újjá formál.

Folytatjuk szerdán egy rendkívüli kiadással!

Utazás a házasságunk körül – 17. rész

/Kategória: , , ,

KERESZTÚT / ÚTKERESZTEZŐDÉS

„Tanítalak téged a bölcsesség útjára, vezetlek téged egyenes ösvényeken.” /Péld.4,11./

Keresztutak jellemzően forgalmas nagyvárosokban jelentenek kihívást. Az érdekütközések zónájában lehetünk kipróbáltakká. Könnyű nekünk, hiszen vannak manapság már forgalomirányító lámpák (sőt, az okos útkereszteződések kora is eljön hamarosan), melyek mutatják, ki következik, ki hajthat tovább, ki várakozik, s kinek tilos. Csak figyelmesen kell vezetni a családfőnek, s az őt segítőnek pedig mitfárerként támogatni az eligazodásban. Egyszerű, nem?

Persze, mert nekünk van már tanító Mesterünk, Aki a bölcsesség útját ismeri, s felvezetőként előttünk járt, ismeri a kátyúkat, az útonállókat, a hamis iránymutató táblákat, a pillanatnyi forgalmat, a járművünk képességeit, a sofőrt és az utasokat, az időjárást, egyszóval minden körülményt. Így bizton állíthatjuk, az Örökkévalónál bölcsebb túravezetőre aligha tehetnénk szert. Hajlandók vagyunk Jézustól tanulni, tanácsot kérni, megkérdezni, vagy csakúgy vagányan, vakon be-be hajtunk egy-egy forgalmas kereszteződésbe? Testvéreim, hányan hajtottunk már keresztül sérülés nélkül, ha visszanézünk? Kegyelem és hála. Ne kísértsük az Urat! Vezessünk óvatosan! Férfiak! Az anyós ülésen a feleségünk ül hátuk pedig a gyerekeink. Asszonyok! A volánnál a szeretett férjetek, gyermekeitek apja ül.

  • Férfiak! Jobbra vagy balra akar-e látni titeket az ÚR, megkérdeztétek, megvártátok rá a feleltet, vagy csak vezettek? 
  • Feleségek! Ha látjátok villogni a sárga lámpát, imádkoztok-e egyértelműbb forgalomirányító jelért, vagy rávágjátok első szándékból, hogy – á, akkor most erre menjünk, mert ez nekem tetszik? 
  • Házaspárok! Előzékenyen engedünk-e a jobbról jövőnek, vagy kihajtunk elé, és bumm? Vagy félve, megszeppenve udvariaskodunk, hogy menjetek csak ti előre, s ha nem, hát harmadjára akkor mi indulunk, és bumm? A sárga lámpa nem zöld. A sárga lámpa nem is piros. Vagy már korábban elhangzott az iránymutatás, vagy még várni kell.

A házaspáros életünkben a keresztút a döntések, a megállás, az önvizsgálat, az irányváltás, de előtte a megállás és kötelező elsőbbségadás – és nem utolsósorban – a meghajlás helye. Ahol találkozik az emberi gyengeség az isteni kegyelemmel. Keresztény házasságunkban is eljuthatunk ilyen mérföldkövekhez: amikor már nem tudunk egyszerűen csak továbbmenni. Itt már nem elég a rutin, nem elég a megszokás – itt valódi választásra, határozott döntésre, kétigenes választásra van szükség. 

Hát álljunk is meg egy szóra! Ilyenkor van szükség a csendre, a józanságra, az elvonulásra, az imádságra, a beszélgetésre – egymással (akár házassággondozó testvérekkel) és Istennel. Mert a keresztútnál (életünk sorfordulóinál ugyanúgy, mint a hétköznapi munkába járásnál) nem az a fontos, hogy milyen gyorsan megyünk tovább, hanem az, hogy merre indulunk el közösen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Az Útpadka következik.

Házasságunk Isten műhelyében – 17. rész

/Kategória: , ,

Öntsd ki a szíved!

„Bízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk! /Zsolt.62,9./

A bűn teljesen megrontott bennünket, összezavarta pszichés működéseinket. Az érzelmeinket elfojtjuk vagy hagyjuk, hogy uralkodjanak rajtunk, cselekedetre indítsanak. A gondolatainkat szabadjára engedjük. a velünk történt rossz dolgok képesek elönteni bennünket, és addig rágódunk rajtuk, amíg teljesen lehúznak bennünket. Logikus, hogy ettől elromlik a kedvünk, lehangoltak, keserűek leszünk. Akaratunkat is rosszra használjuk. A magunk érdekében minden követ megmozgatunk, de másokért különösen házastársunkért már nem vagyunk ilyen buzgók.

Hála Istennek, Ő ezekben is vezetni, tanácsolni akar. AZ elmúlt hetekben erről az iránymutatásról elmélkedhettünk. A 13. alkalommal (4 héttel ezelőtt) Isten rámutatott, hogy a gondolatainkat ne engedjük szabadon. Fegyelmezésüket ránk bízta. Ha rabul ejtjük Krisztusnak, akkor világossá válik, hogy mi az, ami Tőle van, ami az életre visz, ami (ha meg is szomorít egy ideig, mert rámutat bűnünkre, azt megvallva, szabaddá válva ismét öröm fog költözni a szívünkbe). Krisztus jelenlétében napvilágra kerülnek a nem Tőle való gondolataink is. Ezeket meg elmondhatjuk Neki és ott hagyhatjuk Nála. Ha aggasztóak, rábízhatjuk, ha félrevezetőek, hazugságok, akkor kidobhatjuk és kérhetjük, hogy töltse meg elménket az Ő igazságaival.

Érzelmeinkkel nem így kell bánni. 3 hete a 14. áhítatban olvashattuk, hogy szabad megélnünk, átéreznünk az érzelmeket, még a haragot is. Nem az érzelmeink válnak bűnössé, hanem a cselekedeteink (a beszédünk), gondolataink. Ezért ne engedjük, hogy csak az érzelmeink indítsanak be és vezéreljenek!

Milyen szép is lenne, ha a fentiek szerint tudnánk reagálni az élet minden helyzetében! Jézus mindig helyesen cselekedett, igaza volt, igaz módon beszélt. Hogy csinálta?

Azt olvassuk róla, hogy rendszeresen kereste az Atyával való kapcsolatot, megbeszélte Vele a dolgokat, és Tőle indult el, így nem véletlenszerűen cselekedett. János Evangéliuma 8. részében azt olvassuk: (Jézus mondja) “Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de Aki elküldött Engem, igaz, és Én azt mondom a világban, amit Tőle hallottam.” /Jn.8,26./

Az utólsó éjszaka bepillanthatunk az Atyával való beszélgetésébe. Itt kiderül, hogy magátó Ő is mást szeretett volna, mint amit az Atya rábízott. Akaratát helyesen használta és kiöntötte a szívét, kimondta érzelmeit az Atyának és odakényszerítette gondolatait az Atya akaratához. Ki tudta mondani, hogy “Legyen meg a Te akaratod!” – így tudta rendezni bűnadósságunkat – hála Néki!

E heti Igénk a Zsoltárok könyvéből erre bátorít minket is, amiben Jézus példát is adott. Öntsük ki a szívünket előtte, Ő a mi menedékünk! Ő tudja, mi van benne, nekünk nélkülözhetetlen, hogy ne tartsuk magunkba, de ne is a másik emberre öntsük rá (a lelkigondozói beszélgetésekben Isten előtt öntjük ki, és a másik ember a tanúja). Ilyenkor Isten meghallgat, megvigasztal, helyreigazít, beláttat, gyógyít, helyreállít és újra indít: -mi másra, mint a szeretetre!

Bátorodj neki és élj ezzel a csodás lehetőséggel naponta! A világmindenség királya szüntelen várja, hogy öntsd ki neki a szíved – ezt az ajándékot vette meg drága vérén a kereszten. Ott nem csak a szíve szakadt meg érted, hanem a kárpit is kettéhasadt, hogy szabadon jöhess – hát jöjjetek hozzá, öntsétek ki a szíveiteket! 

Utazás a házasságunk körül – 16. rész

/Kategória: , ,

VISSZAÚT

„Kigyógyítom őket hűtlenségükből; szeretem őket ingyen kegyelemből, mert elfordult tőlük az én haragom.” /Hós.14,5./

Amikor egy házasságban elhidegülés vagy sértődés, csalódás, fájdalmak és egymásnak okozott sebek miatt, – kisebb-nagyobb korábbi válaszutaknál hozott rossz döntések nyomán – úgy érezzük, hogy hátrafelé, visszamutató irányba haladunk, oda ahol már voltunk, ahonnan kijönni akartunk, ott mindig Isten kegyelme és irgalma kínál csak egyedüli jó megoldást. Ha a szeretet forrásától elfelé haladunk, hidegülünk, elidegenedünk, fázunk, szorongunk, Ő vissza tudja kanyarítani életutunk, csak bízzunk Benne! A tékozlóknak (a készlet erejéig, amíg tart a kegyelem, előre nem tudhatjuk meddig) van még a disznók vályújától is visszaút, egészen az atyai házig. Sose gondoljuk, hogy soha nem térhetünk már vissza. Ahogy Hóseás könyvében olvassuk, Isten nem elutasít minket a hibáink, bűneink, vagy a házasságunkban tett eltévelyedéseink miatt, hanem visszafordít, mert kegyelmes, irgalma nagy és türelme hosszú. Ő azt mondja, hogy „kigyógyítom (kiszeretem Jézus vére által) őket hűtlenségükből” (se ez számukra ingyen van, de mégis drága fiúi véren szerzett áron) – ha ők is akarják és engedik – a házasságban is ugyanez a gyógyulás, helyreállítás elérhető a számunkra. – Akarjuk? – Akarjuk!

Imádkozzunk!

Te vagy az Út, az Igazság és az Élet. Hálát adunk Neked, hogy házasságunk közös útján nem vagyunk egyedül, hanem Te vezetsz, kísérsz, tanítasz – sokszor csendben, de mindig hűségesen. Köszönjük, hogy amikor válaszúthoz érkezünk, Te nem csak nézed a tétovaságunkat, hanem irányt mutatsz, és ha kell, visszahívsz az egyirányú útra, amely bizton Hozzád vezet.

Urunk, néha kerülőutakon járunk – eltévedünk a saját vágyaink, a sérelmeink, vagy a világ hamis fényei között. Kérünk, ne hagyd, hogy az útvesztők végleg elválasszanak minket egymástól vagy Tőled! Világosítsd meg számunkra az igaz hazautat, és adj bátorságot, hogy a visszafordulásban ne kudarcként, hanem kegyelmi lehetőségként lássuk meg a Te jóságodat!

Taníts meg minket, hogy a keresztutaknál ne csak saját szívünkre hallgassunk, hanem Rád figyeljünk, s hogy a döntéseinkben a Te bölcsességed legyen az iránytűnk. Kérünk, Urunk, ha megfáradunk, ha letérnénk az ösvényről, ha lepadkáztunk, vezesd lépteinket újra az útpadkáról a megszentelődés ösvényére! Ne engedd, hogy a fásultság vagy az önzés letérítsen bennünket a szeretet és a hűség örök útjáról!

Áldd meg házasságunkat, hogy ne csak célba érjünk, hanem útközben is Téged tükrözzünk – a döntéseinkben, a szavainkban, a szeretetünkben, hogy az utunk: bizonyságtétel legyen Rólad – aki elhívtál, kísérsz és megtartasz minket. Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! A keresztút, útkereszteződés következik.

Házasságunk Isten műhelyében – 16. rész

/Kategória: , ,

Hordozzátok el egymást!

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak…” /Kol.3,13./

A Károli fordítás szerint “szenvedjétek el egymást”. Igen, elviselni egy másik embert, annak másságát, az akár szenvedést is jelenthet.

20 éve verseny táncolunk a házastársammal. Egyre szebben, egyre jobban megy. Azok a pillanatok motiválnak, amikor sikerül teljesen egymásra hangolódnunk és szinte összeolvadnak mozdulataink a zene ritmusára. Ezekben a gyönyörű pillanatokban egy testként átszellemülten siklunk a parketten.

Az életben is ezt tapasztaljuk, vannak jó együtt- működéseink, jó élményeink közös tevékenységeinkben, de természetesen vannak visszatérő súrlódásaink mind a táncban, mind az élet más területein is. Ezek bosszantóak. Ilyenkor kirobban belőlünk az elégedetlenség, a másikat kritizáljuk, máskor még az is eszünkbe jut, hogy hátat fordítsunk egymásnak.

Van ezek között olyan, ami a természetünkből fakad. Én bírom, sőt szeretem a hűvösebbet, míg párom a melegben érzi jól magát. Persze, hogy birkózunk a termosztát kezelésén, ugye?

Van olyan, ami annyira régóta velünk van és olyan mélyen belénk ívódott, hogy szinte lehetetlennek tűnik a változás. Pároméknál a spájzajtó nem volt zárható, ezért csak behajtották. Évtizedek után is ez a rutin van benne. Engem meg bosszant, hogy onnan bejön a hideg, helyesebben szólva, a konyhából kimegy a meleg. 

Van olyan is, amikor csak másképpen csinálja ugyanazt a dolgot. Persze nem értem, hogyan lehet másképpen, hiszen azt „csak úgy lehet, ahogy én teszem”. Biztosan?

Isten mindenen keresztül tanít; mélyíteni akarja belátásunkat, szeretetünket. Amikor egy fali óránkat áttettük a szoba szemközti sarkába, még félév után is automatikusan a régi helyére néztem. Akkor megértettem, hogy a másik nem hanyag, nem felelőtlen, amikor egy mélyen rögzült viselkedésében nem változik meg egyik napról a másikra. Nincs más esélyünk, mint elszenvedni magunkat is és egymást is. Ez saját erőből nem megy, honnan kaphatunk segítséget? Költői a kérdés.

Egyszer lehetőségem lett, hogy lovagoljak. Életemben először ültem lovon. Nem tanítottak, hanem rögtön csapatban nekiindultunk az erdőnek. Zenész létemre nem találtam el a ritmust és az ügetésnél folyamatosan “szembe mentem” a lóval. Csattogott alattam a nyereg. Nagyon bosszantott a dolog, és féltem is. A végén mégis a lovat sajnáltam meg. Jól elverhettem a hátát. Ő hűségesen elviselt, elhordozott, sőt elszenvedte ügyetlenségemet.

Az Úr Jézus is ezt tette. Földi életében elhordozta esetlenségeinket, engedetlenségeinket, bűneinket. A végén helyettünk szenvedte el a büntetést is, csakhogy megmenthessen bennünket. Kereszthalálával bocsánatot szerzett nekünk, az Atya Őmiatta békélt meg velünk. Ezért, “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”

Neked eszedbe jut hozzá fordulni, amikor éppen az “elszenvedést” akarod elkerülni, vagy amikor meg kellene bocsátanod? Bátran oda mehetsz hozzá.

“Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken,… Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”

Ámen!

Utazás a házasságunk körül – 15. rész

/Kategória: , , ,

VÁLASZÚT

„Ezt mondja az Úr: Ímé, én előtökbe adom néktek az élet útját és a halál útját.” 

Némely napon, amikor nem is várnánk, a házasságban is elérkezhetnek akár azok a pillanatok, amikor válaszúthoz érünk. Az élet kihívásai, a mindennapi gondok terhei, imaéletünk megkopása, a félreértések, és a hibáink, vétkeink, bűneink, mulasztásaink, szavaink, sötét gondolataink, zabolátlan vágyaink és önzésünk, a rossz minták, a rossz tanácsadók mind-mind olyan utakra sodorhatnak akár, – ha nem vagyunk kellően elővigyázatosak, – amelyek eltéríthetnek minket a két hete említett említett egyenestől. Veled, vagy nélküled?! De Isten azt ígéri, hogy a válaszúton, ami keresztezi elképzelésünket, amikor úgy érezzük, elveszítettük az irányt, amikor forgatjuk a fejünk, hogy merre is van az előre, a cél, a hogyan, ott van a lehetőség a választásra, a helyreállításra, a gyógyulásra és a szeretet lángjának felgerjesztésére, az Ő útján való újra elindulásra, de választanunk mindig nekünk kell! Két bit van. 0 és 1, igen és nem. Ki melyiket választja – ma?

A válaszúton a kérdés csupán az, hogy hajlandóak vagyunk-e nyitni szívünket Isten irgalma előtt, és őszintén egyértelmű, határozott igennel válaszolni a szeretetének hívására, vagy enélkül automatikusan a kárhozat felé vivő kanyart észrevétlenül bevéve elsodródunk Tőle és egymástól.

Ha valamiért (óh de sok okból lehet így) válaszúthoz érkezett a házasságunk ne habozzunk válaszolni Isten hívására! Tudjuk, Őt hol találjuk. Keressük és zörgessünk és kérjünk! A válaszút nem csupán döntés a jövőről, hanem döntés a jelenről is: arról, hogy ma visszatalálunk-e Hozzá, hogy meggyógyuljunk, hogy a szív csalárdsága helyére az Ő szeretete és kegyelme léphessen, s helyreállítson bennünket együtt. Isten mindig nyújtja a kezét, hogy vezessen minket, és a válaszutakon keresztül elérhetjük a valódi helyreállítást és békét, amely csak Őbenne található meg. A tékozló fiú is ennek reményében választotta a hazafelé vezető utat. Kövessük őt! Ne féljünk! Bízzunk Benne és egymásban is újra! De ti azért válasszátok a jót, az örök élet útját! /5Móz.3,20./

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! A Visszaút következik.

Házasságunk Isten műhelyében – 15. rész

/Kategória: , ,

Bocsássatok meg!

„Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” /Ef.4,32/

Vajon – a múlt heti áhitat nyomán – hogy sikerült naplózni reakcióidat, kit választottál az elmúlt napokban. Én megfigyeltem és be kell vallanom, gyakran nem az Új Emberem reagált. Mire észbe kaptam, már előugrott Óemberem és “megoldotta a problémát”. Házastársam felsóhajtott, hogy már megint napok óta nem segítek. Nyeltem és nem szóltam. 

Félreértés ne essék: ez is bűn, azaz céltévesztés. Nem attól vagyok jó keresztyén, hogy elhallgatok és lenyelem az indulataimat. Az elfojtott negatív érzelmektől csak megbetegszik a testem (infarktus, gyomorfekély, stb.). Megbetegszik tőle a kapcsolatunk is, persze akkor is, ha indulatom felgerjeszti haragomat és dühöm tüzét ráöntöm a társamra. Talán magadra ismersz a következő listában: kiabálás, káromkodás, eltúlzás, cinikus megjegyzések, a másik szidása, csapkodás, bosszúállás, stb., a másik véglet: csak gondolatban perelni, kifelé pedig mosolyogni, vagy elfordulni, nem reagálni a másikra, fagyos hallgatásba burkolózni, visszatartani információkat, szívességeket, jó cselekedeteket (mert nem érdemli meg).

Visszatérve a csendben maradásom nem tartott sokáig, mert egyre jobban feszített az a gondolat, hogy meg kell védeni magam (eszembe se jutott a két héttel korábbi áhítat, pedig olvastam! ☺). Csak később esett le, hogy nem Jézushoz menekültem.

A mai igénk azt mondja: “…ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” Istennek szüntelenül meg kell bocsátania, mert szüntelenül vétkezünk. Isten fiainak valljuk magunkat, de nem “Isten lelke vezérel. ”Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” /Róm.8,14./

Isten pedig igaz Bíró, aki nem hagyja büntetlenül a vétket. Az Ő kegyelme és irgalmas szeretete, hogy a büntetést nem rajtunk hajtja végre, hanem Fián. Krisztus miattunk, helyettünk halt meg, és értünk, hogy nekünk életünk lehessen. Tudok-e ilyen irgalmas lenni. Előtte pont ezt mondja: “Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak,”

A jóságos szó jelentése: jóindulatú, becsületes, kegyes, barátságos, jó, alkalmas, hasznos. Az irgalmas szó jelentése: együttérző, könyörületes, megindulni képes.

Megvizsgáltam magam. Amikor feleségem kifejezte elégedetlenségét, együtt éreztem vele? Ő sokat tesz azért, hogy rend és tisztaság legyen, pedig ő még dolgozik, én meg már nyugdíjas vagyok. Becsületes voltam? Az elmúlt napokban többször rendetlenséget hagytam magam után, egyszer nem, de csak ezt veszem figyelembe és ezért akarok visszavágni? 

Hasznos, alkalmas voltam? Korábban azt olvassuk: “Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” /Ef.4,29/ Károli fordításában a “jó” helyett a “hasznos” szó szerepel. Ennek a szónak a jelentésében is ott van a jóindulat, jóakarat.

Már azt hittem, hogy most milyen jól reagáltam, nem szóltam, aztán csak megjegyeztem indulat és sértődöttség nélkül, hogy mi az “igazság”, vagyis az én meglátásom -és mégis elbuktam. Nem tudok ilyen lenni. Hát ezért kellett Krisztusnak keresztre menni. 

Hála néki! Ez a hála és öröm motiváljon, hogy akkor én is így bocsássak meg társamnak. Hogy legyek együttérző, jóságos. Ha ő vétkezik is -mert ahogyan kifejezte magárahagyottságát, az sem volt helyes -akkor is lássak mögé, lássam meg csalódottságát, szükségét. Tudjak megindulni sebzettségén, amit én okoztam, és ne a viszont sebzettségemet nyalogassam. Arra keressem az építő választ. Ehhez ad erőt az Úr. Ámen.

Jövő vasárnap tovább vizsgáljuk a megbocsátás kérdését, azt követő vasárnap pedig azt, hogy hogyan tudjuk megtenni mindezt, ha nekünk is fáj vérző sebünk.