Kategória archív: Cikkek

HELYREÁLLÍTÁS – Mi a megbocsájtás? (70×7-szer)

„„…bocsássatok meg egymásnak, ahogyan az Úr is megbocsátott nektek.”/Kol.3,13./

A kincses láda kulcsa – a MEGBOCSÁJTÁS-KÉPESSÉGE – kegyelemből a ti kezetekben van.

„mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.” /Jak.1,20./

E heti áhítatunk rendhagyó módon verses formában jelenik meg, mert „Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt, Ki helyettem mutatja meg, Hogy mi lakik mélyen a szívemben.” /Sztevanovity Dusán/. Engedjük át a szívünken őszintén, s cselekedjünk az Ige szerint!

Mi a megbocsájtás?

(70×7-szer)

Ismered?

Voltál-e már valaha

dacos kisgyerek?

Voltál-e már haragvó,

magadban fortyogó,

másikat átkozó,

vagy jól odamondó,

oda is sózó,

vagy alattomban lopódzó,

halk bosszúálló,

vagy hangosan rikoltó,

kiskakast utánzó,

magadon kívül álló?

Voltál-e már valaha

dacos kisgyerek?

Emlékszel – jó volt az neked?

Mikor igazságod elnyerted,

boldogságod is meglelted?

Szép emlékeid között

találsz-e veszekedő képet?

Vagy már mind összetépted:

„Nem emlékszek!”

Ugye elfeledted, hány sebet ejtettél,

míg a magadén keseregtél?

Lehet-e tüzet oltani tűzzel? – kérdem –

Vagy szomjat oltani sóval?

Lehet-e szeretni csak szóval?

Vagy tenni is kell szívvel, 

melyet Jézus maga vezérel,

Aki a megbocsájtást elénkbe élte,

adós levelünket a keresztre vitte?!

Szívedben meddig őrzöd még

házastársad vétkét,

melyért Jézus rég kiontatta vérét?

Meddig róvod fel a rosszat,

míg nem a halál az ajtódon kopogtat?

Akarsz-e még „csak” visszaütni,

esetleg Jézus lábához leülni?

Akarsz-e még dacos kölyök lenni,

vagy Jézus előtt hősként tündökölni?

Ki legyőzve önmagát bocsánatot ad,

Isten kegyeleméből életet arathat.

Jézus megbocsájt neked,

ha te is azt teszed,

azzal, ki ellened vétkezett.

Testvérek, házastársak,

egymásnak bocsássatok meg!

Szerző: az Úr Jézus és a BHSz szolgálója

Amikor nincs mit mondani

„Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.”
/Róm 12,15./

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

Vannak napok, amikor egy család életében egyszer csak megáll az idő, mert tegnap még terveztünk, beszélgettünk a jövő hétről, az iskolakezdésről, a gyerekekről, a munkáról, talán még össze is zördültünk, de valami ma már fájdalmasan jelentéktelennek tűnő dolgon, aztán érkezik egy telefonhívás, egy orvosi lelet, egy baleset, egy váratlan halál, trauma, egy családi tragédia, s egyetlen pillanat elegendő ahhoz, hogy az addig oly biztosnak hitt világunk megrepedjen, a holnapra gondosan felrajzolt terveink összegyűrődjenek, s mindaz, ami tegnap még betöltötte látóterünket, egyszerre eltörpüljön a veszteség mindent beborító árnyékában.

Mintha váratlan ősz szakadna a család kertjére, s ahol tegnap még nyár volt, madárdal, terített asztal, gyermekzsivaj és a holnap magától értetődő ígérete, ott reggelre hirtelen dér ülne a megmaradt leveleken; ugyanott áll a ház, ugyanott marad az asztal, az ágy, a tegnap félbehagyott könyv, a fogason a kabát, a hűtőszekrényen a következő hét programja, a naptárban pedig ott sorakoznak rendületlenül azok a napok, amelyekről tegnap még azt hittük, hogy éppen úgy elérkeznek majd, ahogyan megterveztük őket – de belül valami visszavonhatatlanul elmozdult, mert valaki, akiről azt hittük, hogy a holnapunknak is része lesz, egyszer csak nincs többé, s az ember döbbenten áll az elnémult kertben, és csak most veszi észre, milyen hangos volt tegnap az élet, s mily széles ma a csend.

S a gyász különös, kegyetlen természetéhez tartozik az is, hogy férj vagy feleség, bár ugyanazon megdermedt kertben, ugyanazon családi ház megrepedt falai között állnak, még ugyanazt a veszteséget sem ugyanúgy hordozzák: míg az egyik újra és újra beszélne róla, mintha a kimondott szavakból próbálná összerakni a felfoghatatlant, a másik inkább hallgat, mert fél, hogy ha egyszer megnyitja szívének fájdalommal telt zsilipjét, nem tudja többé visszatartani az áradatot; míg az egyik sír, a másik intézkedik, az egyik emberek közé vágyik, a másik magára zárná az ajtót, s az egymást szerető két ember között, éppen amikor leginkább egymásra volna szükségük, még az a keserű gondolat is fölütheti fejét: „Miért nem érzed azt, amit én?” Pedig érzi – csak talán egészen másként vérzik ugyanattól a sebtől.

A gyászban ezért nem az a legfontosabb, hogy ugyanott tartsunk, ugyanakkor hulljanak könnyeink, ugyanazokat a kérdéseket szegezzük az égnek, hanem hogy ne engedjük el egymást ott, ahol éppen tartunk, mert annak, akivel Isten egy testté kötötte életünket, lehet más a csendje, más a zokogása, más az összeomlása, és talán még az a hajnal is máskor virrad fel számára, amikor a hosszú, sötét éjszaka után először képes újra fölemelni a fejét.

Jób barátai, amikor meglátták összetört barátjukat, leültek mellé a földre, s hét nap és hét éjjel nem szóltak hozzá egyetlen szót sem, „mert látták, hogy igen nagy a fájdalma.”
/Jób 2,13./

Milyen különös, hogy talán éppen akkor segítettek neki a legtöbbet, amikor még hallgattak, amikor nem akarták Isten titkait megfejteni, nem kerestek gyors magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, hanem egyszerűen ott maradtak mellette a porban, mert vannak veszteségek, amelyek mélysége fölött minden emberi bölcsesség sekélyessé válik, s vannak fájdalmak, amelyekre a szeretet nem azért nem talál megfelelő mondatot, mert kevéssé szeret, hanem mert annyira szeret, hogy már nem mer beszélni.

Talán ezt a nehéz, szavak nélküli szeretetet kell megtanulnunk a házasságban is: nem mindig megoldani, nem mindenáron választ találni, nem a magunk erőltetett erejével megtámasztani azt, ami összeroskadt, hanem leülni a másik mellé a porba, megfogni a kezét, együtt hordozni vele a csend súlyát, vele sírni, amikor sírni tud, s hallgatni, amikor szavai nincsenek; ha pedig már imádkozni sem képes, imádkozni helyette és érte, s ha egyszer közöttünk elfogynak a szavak, akkor merjünk ketten összetörten és üres kézzel odaállni Isten elé, amíg tart a ma, amíg lehetőség van az együttre.

S talán éppen a mások vesztesége mellett állva érinti meg az embert egy másik, még nehezebben kimondható igazság is: nemcsak úgy érkezhet el a gyász a házasságunkba, hogy ketten együtt veszítünk el valakit, akit együtt nagyon szerettünk, hanem egyszer – ha az Úr másként nem rendeli – kettőnk közül az egyiknek a másikat is el kell majd engednie. Hiszen mi sem kaptuk egymást örökre erre a földi életre, bármennyire természetesnek vesszük is ma a mellettünk lélegző másikat, a hangját a szomszéd szobából, a kezét az asztalon, a lépteit a folyosón, azt a sok ezerszer látott arcot, amelyre talán már oda sem figyelünk eléggé, mert azt hisszük, holnap is ott lesz.

Pedig Jakab apostol szelíd józansággal hajol oda minden teleírt naptárunk, családi tervünk, következő nyarunk és távoli álmunk fölé: „Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” /Jak 4,15./

Nem azért mondja ezt az Ige, hogy a holnap árnyékával megmérgezzük a mát, s félve számolgassuk, vajon hány közös ősz adatott még nekünk, hanem éppen ellenkezőleg: hogy megtanuljuk végre becsülni a nyarat, amíg nyár van, a hangot, amíg hallható, az ölelést, amíg viszonozható, a kezet, amíg belesimulhat a miénkbe, s ne maradjon holnapra az a „szeretlek”, amelyet ma még kimondhatunk, az a bocsánatkérés, amelyet ma még elrebeghetünk, az a megbocsátás, amelyet ma még megadhatunk.

Szeressük hát nagyon egymást, amíg lehet. Ne a haláltól való félelem miatt, hanem az életért való Úr iránti hálából; úgy, mint amikor késő ősszel két ember megy hazafelé a korán sötétedő úton, s egyikük egyszer csak, minden különösebb szó nélkül, erősebben fogja meg a másik kezét, mert megérezte az esti levegő hidegében, hogy rövidülnek a nappalok – és ettől nem kevésbé, hanem még drágábbá válik számára az út, amelyen még együtt mennek.

Mert van fájdalom, amelyre nincs emberi mondat – de van isteni jelenlét.

Amikor Lázár meghalt, Jézus tudta, hogy hamarosan feltámasztja, ismerte a történet végét, látta már a még el sem hengerített sírkő mögött az élet győzelmét, tudta, hogy a halál ezen a napon nem mondhatja ki az utolsó szót, mégsem magyarázta Máriának, hogy fölösleges sírnia, hanem amikor meglátta őt és a vele együtt gyászolókat, az örökkévalóság Ura megállt az emberi gyász mélysége előtt, és ezt olvassuk:

„Jézus könnyekre fakadt.” /Jn 11,35./

Mert a mi Urunk nem a fájdalmunk partjáról kiált felénk vigasztaló mondatokat, hanem belép velünk annak mély vizébe, nem szégyeníti meg könnyeinket, nem sürgeti gyógyulásunkat, s miközben mi még csak a bezárult sírt, az üresen maradt helyet, a tegnap még ismerős, mára idegenné vált jövőt látjuk, Ő már azt is látja, amit a könnyektől elhomályosult szemünk még képtelen meglátni: hogy a halál nem az utolsó fejezet, s a tél csendje mögött sem a semmi lakik.

Ezért egy családi tragédia után talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy „Mikor leszünk végre megint olyanok, mint régen?”, mert lehet, hogy soha nem leszünk egészen olyanok; vannak veszteségek, amelyek nyomát életünk végéig hordozzuk, mint a villám sújtotta fa a törzsén végigfutó sebhelyet, amely fölött újra meg újra eljár az ősz, ráhull a tél hava, s amely mégis ott marad az élő fa testében, immár elválaszthatatlanul hozzátartozva ahhoz, amivé lett.

Talán ilyen az emlékezés is: magunkkal visszük azokat, akiket szerettünk; nem tagadva a halált, nem beszélve hozzájuk, mintha még itt lennének, hanem hálával őrizve mindazt, amit Isten általuk beleírt életünkbe, míg mi magunk is tovább ballagunk azon az úton, amelynek hosszát nem ismerjük, de végén hittel reméljük azt az otthont, ahonnan többé nem kell elmenni.

Krisztus ugyanis nem azt ígéri, hogy életünk minden tragédiáját visszafordítja, hanem valami egészen mást, valami olyat, aminek igazsága talán éppen akkor válik mindennél drágábbá, amikor már minden más bizonyosságunk kihullott a kezünkből:

„Közel van az Úr a megtört szívűekhez,
és a sebzett lelkűeket megsegíti.” /Zsolt 34,19./

Micsoda különös isteni rend: amikor összetörik a szívünk, Ő nem távolabb kerül, hanem közelebb jön; amikor leszáll életünkre az ősz, Ő ott jár velünk a hulló levelek között, amikor pedig elnémul körülöttünk a télbe forduló táj, Ő a csendben sem hallgat el, hanem hordoz bennünket azon az úton, amelyen nekünk talán már egyetlen lépéshez sincs erőnk.

Ha tehát most fáj, engedd, hogy fájjon, s engedd sírni a másikat is; ha hallgat, ne feszegesd szívének még vérző ajtaját, ha pedig beszél, ne siettesd a csend felé; ha egyikőtök elfárad, hordozza a másik, s ha egyszerre fogy el mindkettőtök ereje, kapaszkodjatok Abba, akinek megtartó ereje éppen ott kezd igazán láthatóvá válni, ahol a miénk véget ér, mert a megtört szív repedésein át talán egyszer éppen annak az Istennek a fénye ragyog majd be, aki soha nem ígérte, hogy nem lesz sírásunk – de megígérte, hogy sírásunkban sem hagy magunkra.

Ámen.

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 2. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

A múlt héti áhitatban bevallottam, hogy amikor munka után hazajön feleségem, néha belemélyedve talál valamilyen netezésbe. Ilyenkor alig veszem észre, ami fáj neki és dühös lesz, mert nem figyelek rá. Persze nem kell, hogy minden kiessen a kezemből, mert ő hazajött. Van, amikor ő is megvárja, amíg kapcsolódni tudunk egymáshoz.

Azonban lehet úgy is gondolkodni, hogy legfontosabb feladatom, hogy házastársammal keressem az egységet és építsem kapcsolatunkat. Ha neki fontos, hogy hazajőve kiöntse a szívét, megossza terheit vagy éppen örömeit, akkor erre készülhetek is. Tudom, hogy mikor érkezik, várjam őt örömmel, készüljek a randira! Igen, így tettük fiatalon, a szerelem idején. Az elhidegülés lassú folyamatára éppen ez jellemző, hogy már nem epekedve várjuk egymást, már nem azt keressük, hogy milyen jóval lepjem meg, miket meséljek el neki, hogyan vigasztaljam, hogyan örüljünk vagy sírjunk együtt. A szerelem idején ezt a lángoló érzelmeink segítették. Ma, amikor csak pislákol szerelmünk, tudatosan érdemes cselekednünk. 

Ha tesszük a szeretet cselekedeteit, az érzelmek majd felzárkóznak. Sokan mondják: nem akarok képmutató lenni, ezért, ha nem érzem a szeretetet, akkor nem is teszem. Képmutató akkor vagyok, ha nem jó szívvel (szívünk az értékrendünk, személyiségünk központja a Biblia szerint és nem az érzelmek székhelye) teszem és őszintén azt, amit teszek, hanem közben mást gondolok. Ha viszont őszintén akarom tenni a jót, akkor is, ha nem érzem közben a szeretetet, akkor nem képmutató vagyok, hanem felnőtt ember, akit nem a pillanatnyi érzelmei vezérelnek. Isten gondoskodik minden szükségünkről, ha mi a tőle kapott feladatot végezzük. A megfelelő érzelmek majd megjönnek. Így nem adok helyet, az ördögnek, ha nem helyezem az Istentől kapott feladatom elé a vágyaim vezérelte “nagyon fontos dolgaimat”. Ezekben is kapok segítséget, csak nem Istentől, hanem az ellenségtől. Szóval kire hallgatok? 

Ezt neked is tudatosan kell eldöntened. Akire hallgatsz, annak átadod az irányítást, annak engedelmeskedni fogsz. Akár tudod, akár nem, szolgája leszel!

„Mert amikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. De milyen gyümölcsöt termett ez akkor nektek? Bizony, most szégyenkeztek miatta, mert ennek vége a halál! Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet.” /Róm.6,20-22./

Ahhoz, hogy helyet se adjak az ördögnek, még egy dolog kell. Megvizsgálni gondolataimat, mert ott adunk a legtöbbször helyet a vádlónak, embergyilkosnak (ördög újabb nevei, melyek leleplezik szándékát). A saját sebzettségemet – mert ezt jelzi a haragom, mondjam ki az Úrnak /62.Zsoltár 9./, Ő megvigasztal és ad új meglátást. Megmutatja, hogy milyen indulatok vannak bennem. Leleplezi gondolataimat. Már bosszút forraltam, vagy saját sebeimet nyalogattam, talán eszembe jutott az a munkatársam, aki mindig meghallgat és megért (erről majd a jövő héten), innen már csak egy lépés és már házasságtörő gondolataim is megjelennek (paráznaság, válás). Ha az Úrnak mondom ki, akkor ő bűnlátásra, bűnvallásra segít. Erőt ad ahhoz, hogy visszatérjek a szeretethez. A harag igénk szerint nem bűn. Ha helyesen kezelem, kimondom Istennek, aztán a páromnak is, énközléssel, akkor nem bűn lesz belőle, hanem Isten szerinti építés.

Imádkozom, hogy visszatalálva az Úrhoz, visszataláljunk küldetésünkhöz: kitartóan és képmutatás nélkül szeressük házastársunkat, és ne csak szóval, se nyelvvel, hanem valóságosan és cselekedettel! Ámen.