Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk…!

„Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” ApCsel 14, 15.

 

Nemrégiben sokat foglalkoztam Pál történeteivel. Megragadott a lisztrai történetnek ez a mondata.

Lisztra városában Zeusz és Hermész tisztelete egy régi hiedelem miatt nagyon erős volt. A régiek ugyanis nemzedékről nemzedékre adták tovább azt az emléket, hogy egyszer ez a két ókori istenként tisztelt alak a földre érkezett emberi formában, de az emberek Lisztrában nem akarták befogadni őket, amikor szállást kerestek. Végül egy idős házaspár mégis szállást adott nekik. Így amikor árvíz jött, csak az ő házuk maradt meg, a többieké elveszett. Amikor Pál és Barnabás látszólag a puszta szavukkal meggyógyítottak egy születése óta sánta embert, akkor a lisztraiak úgy gondolták, ismét az istenek érkeztek el hozzájuk emberi alakban. És valljuk be, nem is tévedtek nagyot. Csak egy kicsit. De az a kicsi éppen elegendő volt ahhoz, hogy akár az életükbe is kerüljön. Az örök életükbe. És az nem is olyan kicsi!! Figyelem testvérek, az ilyen kicsi apróságokon igen könnyű elcsúszni!!

Azért mondom, hogy csak kicsit tévedtek, mert Pál és Barnabás szívében valóban közel jött hozzájuk az Isten. Sőt, az apostolok szaván keresztül gyógyult meg a sánta. De igazából értsük jól, úgy ahogyan Pál ki is mondja, nem ők gyógyították meg, hanem maga a teremtő Isten a maga kegyelméből és hatalmával. Pál és Barnabás pedig éppen olyan emberek, mint te vagy én. Akik ráadásul evangéliumot, örömhírt hirdetnek. Azaz örömhírt visznek az emberekhez. Még egy olyan helyre is, mint Lisztra, a sokistenhitű város, ahol kemény katonai fegyelemhez szokott emberek élnek. De ahol mégis van egy ember, akinek a szíve nyitott a hitre. Mert mindig van körülöttük egy-egy ember, akinek a szíve nyitott a hitre. Csak meg kell őt találni!

Azért is megragadó ez a történet, mert nem azt olvassuk, hogy tömegek tértek volna meg, hanem azt, hogy volt ott ez az egy ember, akinek a szíve nyitott volt, és hogy ő meggyógyult. Tulajdonképpen azt sem olvassuk, hogy utána buzgó hívő lett volna. De azt olvassuk, hogy az apostolok észrevették, hogy az ő szíve nyitott Isten dolgaira és van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ezt a lehetőséget pedig meg is ragadták, hogy beszéljenek Jézusról és gyógyítsanak a nevében. Mert az alkalmakat meg kell ragadni.

Minden évben szeretek lekvárt eltenni télire. Családom szereti az eperlekvárt is. De ebben az évben már igen korán kellett volna befőzni. Azt gondoltam lesz még júniusban eper, amit befőzhetek, hiszen más évben is volt. De mire ráértem volna, már nem igazán lehetett kapni, vagy nem volt szép, vagy nagyon drága lett volna. Így nem tudtam eperből lekvárt eltenni. Nem sikerült az alkalmat megragadni. Pedig elém adott az Úr egy utolsó lehetőséget az egyik boltban, mégsem éltem vele más feladatra hivatkozva magamban.

A másik gondolat, ami megragadó ebben a történetben, az ahogy Pál Istenről beszél. Azt mondják, az ember arról tud igazán hitelesen beszélni, amit már maga is megélt. És ez így is van. De nem mindegy, hogy hogyan beszélek róla. Bizony meg kell tanulni azt is, hogy kinek hogyan mondjam el az örömhírt, ami a szívemben él. Lehet, hogy megvan az alkalom, lehet, hogy megvan a mondanivaló, de nem jól mondom el. Nem ér célba. Nem szabad elcsüggedni meg kell próbálni másként elmondani. Nemrégiben a legkisebb gyermekem, aki négy éves, arról kezdett kérdezgetni, hogy mekkora a világ, és hogyan lehet eljutni a szélére. Ha ezt a kérdést a professzor teszi fel a felvételi vizsgán, akkor egészen más választ kapna, mint amit én mondtam a gyermeknek. Mindenkinek úgy kell beszélni az Úr dolgairól, ahogyan megérti. Ezért sokat szükséges imádkozni. Odafigyelni a másikra, megérteni, tudni miben van, ismerni az életmódját. Ahogyan Pál ismerte a lisztraiakat. Tudta megértik majd az esőt, az ég és föld teremtését, a bő és jó termést. Amit ők is megtapasztaltak. Isten látható munkájáról beszélt. S rámutatott arra, hogy mindez kitől van. Van, amikor ez ennyire egyszerű, van, amikor nehezebb. Mégis meg kell próbáljuk mindenkinek úgy elmondani, amit megért, megtapasztalt, ami számára megfoghatóvá teszi a kegyelmet.

A bajban, nehézségben levőnek az erőt, a megtartást, a tapasztalatot, a gyógyulás lehetőségét, és a kitartás erejét. Az örömben levőnek az áldást. A fiatalnak az előtte levő lehetőségeket, az idősebbeknek a tapasztalatokat és az áldásokat. A gyermeknek gyermeki nyelven, a felnőttnek felnőtt nyelven. Az egyszerű embernek egyszerűen, a tudósnak pedig tudományosan.

Nem feledve közben, hogy mi is emberek vagyunk, akinek vannak emberi határaik. S tudva, hogy olyan emberek vagyunk, akiknek egy kincs van a szívében, és az a kincs hegyeket mozgat meg, ha kell. Azt sem feledve, hogy az Úr áldásával és segítségével beszélhetünk, bizonyságot tehetünk Róla. A beszéden keresztül pedig közel jön Isten másokhoz! Talán egészen a szívükhöz!

Nagy Krisztina