A beszélgetés öröme

„Sok beszédnek sok az alja” – mondja a közmondás. Talán erre gondolt Áprily Lajos is, amikor Kérés az öregséghez c. versét írta. „Csak gyökeres szót adj!” – kéri, hiszen „csak bukdácsoló patakok csevegnek, folyók a torkolatnál csendesednek”. A beszélgetés öröme nem a bőbeszédűségben rejlik.

Nyilvánvaló, hogy nem nyújt örömöt a gonosz beszéd sem: a hamis vád, a pletyka, a hazugság. Valóban? Hiszen pletykálni jó érzés. Egy másik bölcs mondás ui. így hangzik: „Legszebb öröm a káröröm.” Meg vagyok győződve arról, hogy ez nem igaz. Az öröm nem azonos az élvezettel. Kellemes érzés minden vágykielégülés, így édes lehet a bosszú, mások kínzása, sőt a gyilkolás is. Megkönnyebbülünk, ha konfliktusaink során kimondjuk a bántó (sőt gyilkos) szavakat, de utána nem az öröm békéje tölti el a lelket, inkább az üresség és az árvaság érzése.

Szavainkkal vigasztalhatjuk, erősíthetjük, gyógyíthatjuk, vagy megalázhatjuk és tönkretehetjük egymást. „Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok” – írja Jakab apostol (Jak 3, 10). Ugyanazzal a késsel lehet kenyeret szelni és megsebezni valakit. Nem maga a beszéd épít vagy rombol, hanem az ember, aki beszél.

Bár fontos megtalálni és megtanulni azt a módot, ahogyan közölhetjük egymással szeretetünket (a szeretetközlés öt nyelve közül a társunknak megfelelőt), de elsősorban szeretetre van szükségünk, amit közölni lehet. Nem azok számára lesz öröm a beszélgetés, akik jól tudnak beszélgetni, hanem azok számára, akik szeretik egymást, és ezért tudnak jól beszélgetni. Először tehát tegyünk szert szeretetre, és ha már megvan ez a drága kincs, sajátítsuk el a szeretetközlés technikáját.

Ahhoz, hogy egy kapcsolat létrejöjjön és fennmaradjon, arra van szükség, hogy a felek közöljék egymással szeretetüket és megbecsülésüket. A közlésnek csak az egyik lehetséges módja a beszélgetés. Az öt „szeretet-nyelv” közül az egyik a beszéd; ezen kívül van még négy.

Sokan szeretnek hivatkozni egy felmérésre (a forrás már feledésbe merült), mely szerint az üzenetváltásnak csupán 7 %-a történik verbális (szóbeli) úton, 38 % a metakommunikatív jelzések szerepe, a legfontosabb üzenethordozó pedig a mimika és a taglejtés: 55 %. Bevallom, nem vagyok biztos abban, hogy ez a felmérési eredmény megfelel a valóságnak. Az azonban kétségtelen, hogy „beszél” a szem, a kézszorítás, sőt még a hallgatás is. Puszta szóbeliség csak írásban lehetséges. Továbbá az is tény, hogy amikor két ember együtt van, nem szokták elemezni, hogy a közlés tartalma milyen csatornán jutott el hozzájuk. „Nem a szavak hordozzák a jelentést, hanem az emberek” – írja Griffin. Ha együtt vagyunk, nem tudunk nem kommunikálni, akár beszélünk, akár hallgatunk. A beszélgetés öröme = az együttlét öröme.

A továbbiakban felváltva használjuk a „beszélgetés” és a „kommunikáció” szavakat, de tudatában vagyunk annak, hogy amit most beszélgetésnek mondunk, az sokféle más közlési módot is magába foglal.

A társkapcsolat szempontjából a kommunikáció módjainál fontosabb a kommunikáció (vagy a „beszélgetés”) mélység-szintje. Másképpen: az, hogy mennyit közlünk önmagunkról.

A kommunikációnak öt mélység-szintjét szoktak megkülönböztetni (Forgács György tanulmánya alapján):

Az intimitás mélysége A személyek száma

1. Látszat-kommunikáció

„Szervusz!” „Hogy vagy?” „Szép időnk van…” és sok ehhez hasonló kijelentés tartozik ide. Ezekre a megnyilvánulásokra az jellemző, hogy nem közvetítenek valódi információt. A „hogy vagy” -ra a másik fél néha formálisan sem válaszol, amikor csak annyit mond: „Kösz.” Hogy szép időnk van, azt a másik is ugyanúgy tudja, mint én, aki ezt megjegyeztem.

Ugyanakkor nem nehéz belátnunk, hogy a „látszat-kommunikáció” mégiscsak igazi közlés, mert azt üzeni, hogy „észrevettelek, és kész vagyok veled a kapcsolatra.” Aki ugyanis nem óhajtja a kapcsolatot, az nem köszön vagy nem fogadja a köszöntést, nem válaszol a „hogy vagy” -ra , sőt a másiknak a tekintetét is kerüli.

Ahogy a kommunikáció szintje egyre mélyül, megfigyelhető, hogy egyre többet tárok fel magamból: először csak azt, amit tudok, azután azt is amit gondolok, majd a tárggyal kapcsolatos érzelmeimet is.

A közölt tények, gondolatok és érzelmek ehhez képest mellékesek. Az egymásba feledkező szerelmespár megtárgyalhatja a híreket, az árakat, az időjárást, de mindkét fél számára a legfontosabb a másik jelenléte és személye. Arra vágynak, hogy feltárulkozzanak egymás előtt.

Amint az fentebb látható: a kommunikáció mélységszintjének növekedésével egyre csökken a személyek száma, akik felé a közlés irányul. Ugyanakkor egyre bensőségesebb a két személy közti kapcsolat.

Az ábrán látható körök személyeket ábrázolnak. Mindegyik körön belül újabb körök láthatók: a személy intimitási rétegei. A külső kör a bárki számára látható ént ábrázolja: mindenki láthatja, hogy melyik nemhez tartozom, hozzávetőleg milyen életkorban vagyok, hogyan öltözködöm stb. A legbelső kör a titkaimat rejti. Ide csak az nyerhet betekintést, akivel kölcsönösen az én-közlés szintjén kommunikálunk.

Az én-közlés alapvető emberi szükséglet. Nélküle a kellemes élmény sem teljes, vele a szenvedés is elviselhetőbb. Emberi közösségben „jobb ízű a falat” (Arany), magányosan az önmegvalósítás kiteljesedése is hiányos, mert a „fenséges” ember is „észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény” (Ady). A hiány pótlása minden áldozatot megér: „Ezért minden, önkínzás, ének – szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié.” A költő kész föltárulkozni mindenki előtt, de szíve mélyén ő is egyvalaki szeretetére vágyik.

Az én-közlésben az üzenet tartalma: fontos vagy nekem, szeretlek.

Nemcsak arra van szükségünk, hogy valaki megbecsüljön és szeressen, hanem arra is, hogy mi is szerethessünk és értékelhessünk valakit. A kölcsönösen kielégítő párkapcsolat a szeretet és a tisztelet folyamatos közlésében valósul meg.

Két ember szeretetkapcsolata a Teremtő és a teremtés koronája (az ember) ősi, még romlatlan kapcsolatát fejezi. Ez a kapcsolat áll helyre az újjászületett ember életében, aki a Jézus Krisztussal való közösségre van elhívva. (1Kor 1, 9)

A kommunikációnak két eleme van: vétel és adás.

Először az üzenet vételével foglalkozunk.

(Következő számunkban folytatjuk.)