Szüntelen imádkozzatok (2. rész)

„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van, a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.”

Titokban kellene imádkozni? És mit tegyen az, akinek csak egy szobája van? Nem ilyesmiről van itt szó! Sokkal inkább arról, hogy az imádság a szív belsejéből jövő legyen. Akkor imádkozzál, amikor a belső szobádban vagy. Legyen meg a helye és ideje az életedben, a napodban. Reggel vagy este mindegy, az a fontos, hogy legyen helye és hogy őszinte legyen. […]

Szüntelen imádkozzatok (1. rész)

„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapják jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.”

„…szüntelen imádkozzatok…”

Arról szól ez az írás, hogy miért is imádkozzunk, hogyan imádkozzunk, mikor imádkozzunk, mit mondjunk. Segítségünkre lesz és határt szab a közös gondolkodásnak mind a hosszabb igeszakasz, mind ez a kis rövid két szavas. Menjünk hát sorra és haladjunk pontról pontra vele. […]

Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk…!

„Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” ApCsel 14, 15.

 

Nemrégiben sokat foglalkoztam Pál történeteivel. Megragadott a lisztrai történetnek ez a mondata.

Lisztra városában Zeusz és Hermész tisztelete egy régi hiedelem miatt nagyon erős volt. A régiek ugyanis nemzedékről nemzedékre adták tovább azt az emléket, hogy egyszer ez a két ókori istenként tisztelt alak a földre érkezett emberi formában, de az emberek Lisztrában nem akarták befogadni őket, amikor szállást kerestek. Végül egy idős házaspár mégis szállást adott nekik. Így amikor árvíz jött, csak az ő házuk maradt meg, a többieké elveszett. Amikor Pál és Barnabás látszólag a puszta szavukkal meggyógyítottak egy születése óta sánta embert, akkor a lisztraiak úgy gondolták, ismét az istenek érkeztek el hozzájuk emberi alakban. És valljuk be, nem is tévedtek nagyot. Csak egy kicsit. De az a kicsi éppen elegendő volt ahhoz, hogy akár az életükbe is kerüljön. Az örök életükbe. És az nem is olyan kicsi!! Figyelem testvérek, az ilyen kicsi apróságokon igen könnyű elcsúszni!!

Azért mondom, hogy csak kicsit tévedtek, mert Pál és Barnabás szívében valóban közel jött hozzájuk az Isten. Sőt, az apostolok szaván keresztül gyógyult meg a sánta. De igazából értsük jól, úgy ahogyan Pál ki is mondja, nem ők gyógyították meg, hanem maga a teremtő Isten a maga kegyelméből és hatalmával. Pál és Barnabás pedig éppen olyan emberek, mint te vagy én. Akik ráadásul evangéliumot, örömhírt hirdetnek. Azaz örömhírt visznek az emberekhez. Még egy olyan helyre is, mint Lisztra, a sokistenhitű város, ahol kemény katonai fegyelemhez szokott emberek élnek. De ahol mégis van egy ember, akinek a szíve nyitott a hitre. Mert mindig van körülöttük egy-egy ember, akinek a szíve nyitott a hitre. Csak meg kell őt találni!

Azért is megragadó ez a történet, mert nem azt olvassuk, hogy tömegek tértek volna meg, hanem azt, hogy volt ott ez az egy ember, akinek a szíve nyitott volt, és hogy ő meggyógyult. Tulajdonképpen azt sem olvassuk, hogy utána buzgó hívő lett volna. De azt olvassuk, hogy az apostolok észrevették, hogy az ő szíve nyitott Isten dolgaira és van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ezt a lehetőséget pedig meg is ragadták, hogy beszéljenek Jézusról és gyógyítsanak a nevében. Mert az alkalmakat meg kell ragadni.

Minden évben szeretek lekvárt eltenni télire. Családom szereti az eperlekvárt is. De ebben az évben már igen korán kellett volna befőzni. Azt gondoltam lesz még júniusban eper, amit befőzhetek, hiszen más évben is volt. De mire ráértem volna, már nem igazán lehetett kapni, vagy nem volt szép, vagy nagyon drága lett volna. Így nem tudtam eperből lekvárt eltenni. Nem sikerült az alkalmat megragadni. Pedig elém adott az Úr egy utolsó lehetőséget az egyik boltban, mégsem éltem vele más feladatra hivatkozva magamban.

A másik gondolat, ami megragadó ebben a történetben, az ahogy Pál Istenről beszél. Azt mondják, az ember arról tud igazán hitelesen beszélni, amit már maga is megélt. És ez így is van. De nem mindegy, hogy hogyan beszélek róla. Bizony meg kell tanulni azt is, hogy kinek hogyan mondjam el az örömhírt, ami a szívemben él. Lehet, hogy megvan az alkalom, lehet, hogy megvan a mondanivaló, de nem jól mondom el. Nem ér célba. Nem szabad elcsüggedni meg kell próbálni másként elmondani. Nemrégiben a legkisebb gyermekem, aki négy éves, arról kezdett kérdezgetni, hogy mekkora a világ, és hogyan lehet eljutni a szélére. Ha ezt a kérdést a professzor teszi fel a felvételi vizsgán, akkor egészen más választ kapna, mint amit én mondtam a gyermeknek. Mindenkinek úgy kell beszélni az Úr dolgairól, ahogyan megérti. Ezért sokat szükséges imádkozni. Odafigyelni a másikra, megérteni, tudni miben van, ismerni az életmódját. Ahogyan Pál ismerte a lisztraiakat. Tudta megértik majd az esőt, az ég és föld teremtését, a bő és jó termést. Amit ők is megtapasztaltak. Isten látható munkájáról beszélt. S rámutatott arra, hogy mindez kitől van. Van, amikor ez ennyire egyszerű, van, amikor nehezebb. Mégis meg kell próbáljuk mindenkinek úgy elmondani, amit megért, megtapasztalt, ami számára megfoghatóvá teszi a kegyelmet.

A bajban, nehézségben levőnek az erőt, a megtartást, a tapasztalatot, a gyógyulás lehetőségét, és a kitartás erejét. Az örömben levőnek az áldást. A fiatalnak az előtte levő lehetőségeket, az idősebbeknek a tapasztalatokat és az áldásokat. A gyermeknek gyermeki nyelven, a felnőttnek felnőtt nyelven. Az egyszerű embernek egyszerűen, a tudósnak pedig tudományosan.

Nem feledve közben, hogy mi is emberek vagyunk, akinek vannak emberi határaik. S tudva, hogy olyan emberek vagyunk, akiknek egy kincs van a szívében, és az a kincs hegyeket mozgat meg, ha kell. Azt sem feledve, hogy az Úr áldásával és segítségével beszélhetünk, bizonyságot tehetünk Róla. A beszéden keresztül pedig közel jön Isten másokhoz! Talán egészen a szívükhöz!

Nagy Krisztina

 

Futás – a győzelemért!

Megjelent: 2005.12.01.
Szerző: Selmeczi Otília
Forrás: Biblia és család, 2005 tél

Életünk során rengeteget futunk. Van, aki kedvtelésből, van, aki muszájból. Van, aki versenyszerűen, van, aki hobbyból. Néha-néha én is futok: a magam módján, bicegősen. Sokszor loholok gyermekeink után; a minap pedig azért kellett nyúlcipőket húznom, hogy elérjem a buszomat. Mindig is szerettem az atlétikát nézni, és tisztelem a futókat. Néhány személyes ismerősöm életéből, akik versenyszerűen sportoltak, tudom, hogy mennyi odaszánás, kitartás kell a jó eredmény érdekében. Nemrég olvastam Max Hooperről , akinek mindkét térdét megoperálták, kemény, odaszánt munkával mégis el tudott indulni az egyik legnehezebb extrém futóversenyen. Max összesen 97 kilométert futott 63 óra, 12 perc alatt. A pálya legmagasabb pontja 5000 méter volt, a legalacsonyabb pedig 100 méterrel a tengerszínt alatt. Hogy miért írok erről? Mert hívő keresztyén emberekként, és házaspárokként is mindannyian egy hasonló versenyt futunk. Ezt a versenyt Isten helyezte elénk, és a pálya, amit teljesítenünk kell, tele van extrém kihívásokkal. Az 1Kor 9, 24- 27 alapján látjuk, hogy az élet egy olyan verseny, amit meg kell futnunk, be kell fejeznünk, mégpedig győztesen! A következő gondolatokat egyéneknek, és házaspároknak egyaránt bíztatásként szánom.

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”

Mikor megismertem Jézust, mint személyes Megváltómat, aki drága vérén szerzett új szövetséget, célja és értelme lett az életemnek. Addig is éltem az életemet – futottam, de nem azon a pályán, ahol az időt mérik, ahol a CÉL van. Mikor 12 évvel ezelőtt Isten és emberek előtt házassági szövetséget kötöttem a párommal, egy újabb startpisztoly dördült el: most már ketten járunk a keskeny úton. A fenti igerészből látjuk, hogy nem mindegy, miként futjuk meg a versenyt. Pál nem véletlenül ír erről, mert jól tudja, hogy különbözőek vagyunk.

Van, aki időszakosan, csak akkor fut, amikor jól esik . Ennek nem sok eredménye van. Nem futhatunk csak akkor, amikor a kedvünk tartja, mert akkor az áldozatokat nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk meghozni. Az Úrral való kapcsolatunkat, a házasságunkat is folyamatosan ápolni kell, oda kell rá figyelni.

Vannak, akik óvatosak: sokat gondolkodnak a versenyen, tudják, hogy futni kéne, tenni kéne valamit, de a biztonság kedvéért csak nagyon ritkán hagyják el a startvonalat, és akkor sem jutnak messzire. Ezek az emberek megrekednek, nem növekednek a hitben, Isten ismeretében. Az ilyen házasságok sem bontakoznak ki: a pár sokat gondolkozik azon, hogy néhány dolgon változtatni kéne, de nem merik ezeket megtenni, nem mernek hitből lépni, pedig lehet, hogy ez lenne a megoldás az életükben.

Aztán van, a megalkuvó futó. Ő nem kívánja feladni a kényelmét, a különböző vágyait és bűneit. Ezért sokszor nem a saját sávjában, sorában fut – nincs a helyén. Neki is vannak meggyőződései, de nem hajlandó komolyabb árat fizetni azért, hogy változzon az élete. A házasságokra is igaz ez. Saját életünkből, és másokéból is látom, hogy a házassággondozás elméleti ismerete nem elég: odaszánással, és kemény munkával kell átültetni, és gyakorlattá tenni azt a mindennapokban.

Aztán ott vannak a megkeményedett futók. Ők azok, akik megkeseredettek, a sebeikkel vannak elfoglalva. Veteránok, akik cinikusak, és másokkal kritikusak, fásultak, és közönyösek. A többieket irigykedve szemlélik, pedig még nekik is mér a stopperóra, ők sem érték el a CÉLT.

Végül az odaszánt életű futó, aki a célért, a győzelemért fut. Tudja, hogy mi a célja, ezért odaszánja magát, edz, és kitart. Mint hívő ember, és mint házasságban élő is megtapasztaltam, hogy a nehézségek, a mélypontok ideje alatt sokat jelent az, hogy nem bizonytalan a cél, hogy van remény, van fordulat, van továbblépés, van gyógyulás! Ha felismertük a verseny súlyát, akkor valóban fussunk úgy, hogy elnyerjük a díjat! Mindennapjainkban vegyük figyelembe az Úr vezetését, szabályosan fussunk, és ne engedjük, hogy mások akadályozzanak a futásban! Az önmegtartóztatás, az engedelmesség, a szolgálathoz való hozzáállás és a kitartás rajtunk múlik. A sportolók nagyon jól tudják, hogy a felkészülés, és a verseny alatt, mire kell odafigyelniük. Önmegtartóztatóak, megsanyargatják a testüket. Lelki értelemben is tudnunk kell, hogy mire kell odafigyelnünk: a kísértésekre, a bűneinkre, a gyengeségeinkre ugyanúgy, mint az Úrtól kapott ajándékainkra, elhívásunkra, feladatainkra. Augustinusról olvastam, hogy megtérése előtt buja életet élt. Egy napon, röviddel megtérése után, az utcán összetalálkozott egy fiatal nővel, akivel előzőleg bűnt követett el. Augustinus azonnal sarkonfordult , és futásnak eredt, a nő pedig utána kiáltott: „Augustinus! Augustinus! Én vagyok az, én vagyok az!” Mire Augustinus tovább folytatva futását, hátra kiáltott: „Ez nem én vagyok! Ez nem én vagyok! Ez nem én vagyok!” Jó tudni, hogy a Szentlélekisten, az Ige ott vannak, és tanácsolnak minket, mint ahogy az edző tanácsolja a sportolót. A hitéletünket pedig nem egyedül kell megélnünk, hanem Isten népéhez, a gyülekezethez tartozhatunk, mely a példánknál maradva, a legjobb atlétikai klub, mely a felkészüléshez, a mindennapjainkhoz közösséget, hátteret ad, és ahol kölcsönösen egymást bíztathatjuk, bátoríthatjuk, segíthetjük.

Számomra mindemellett a legcsodálatosabb az, hogy nem egyedül futok a pályán, hanem maga az Úr Jézus van velem, és velünk, a családommal. Ő mondta, hogy velünk van minden napon, hogy nem marad el tőlünk, sőt erős jobbjával támogat! Ha elesek, felemel, sőt valamikor Ő maga hordoz – csak az Úr lábnyomai láthatók, ha visszatekintünk egy-egy szakaszra. Jean Vanier francia atya, a fogyatékos gyermekek között szolgáló Bárka misszió alapítója mondta el a következő történetet: A fogyatékos gyermekek részére versenyt rendeztek, ahol volt egy tehetséges fiú, aki nagy eséllyel indult a győzelemért. A verseny elindult, és valóban vezetett a fiú, úgy tűnt, hogy ő ér először a célba. Ahogy közeledett a célvonal felé, észrevette, hogy az egyik társa futás közben elesett. Ez a fiú megfordult, odament a társához, felsegítette, és kéz a kézben, utolsóként értek célba. Mégis ő nyerte a versenyt! Az Úr Jézus nekem is fogja a kezem, és velem fut – a mindennapokban, az életemben, a házasságomban, és ezért nagyon hálás vagyok. Te milyen futó vagy? Hogyan éled az életed? Tudod-e, hogy miért futsz, miért futtok a pároddal? Nem csak azért, hogy jobb legyen az életed, a házasságod, jobb keresztyén légy. A célban színről-színre látjuk majd az Úr Jézust – örökké! Addig is nézzünk fel rá, a hit szerzőjére, ne lankadjunk el, hanem növekedjünk a szeretetben! Legyünk készek áldozatot hozni! A hívő élet valamilyen értelemben az életünkbe kerül. De ez az egyetlen verseny, ahol az időt mérik, ami számít: ezért a győzelemért fussunk! Kérjük az Urat, hogy adjon erőt befejezni az előttünk álló versenyt, és tudjunk úgy futni, mint Eric Liddle , a híres olimpiai bajnok, és misszionárius, aki érezte, hogy Isten kedvét leli, és gyönyörködik benne, amikor fut. És ne feledjük Pál bizonyságtételét : „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” 2Tim 4, 7-8.

Riportbeszélgetés Dr. Pálhegyi Ferenccel

Megjelent: 2008.02.10.
Riporter: Galgóczy Zsuzsanna
Forrás: Reformátusok Lapja, 2008. február 10.

A Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz)  február 8. és 14. között rendezvénysorozatot tervez Budapesten a XI. kerület Magyar Tudósok körútja 3. szám alatti Magyar Ökumenikus Tanács dísztermében. A rendezvénysorozat keretében február 11-13. között (hétfőn, kedden és szerdán) este 6 órától Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus professzor tart előadássorozatot olyan kérdésekről, mint hogy „Mivégre házasodunk?”,  „Mire jó a papír és a szertartás?”, valamint az önismeret szerepe a párkapcsolatban. A sorozat fő címe az „Életre szóló kapcsolat„, amely után már rögtön kínálkozik is a kérdés:

Melyik kapcsolat szól az életre?

Az a párkapcsolat, amelyben két egymást szerető ember, egy férfi és egy nő, felelős döntést hoznak, hogy egy életen át vállalják egymást, mert bíznak egymásban és önmagukban is. A kétszemélyes libegőbe sem azzal a gondolattal szállunk be, hogy legfeljebb kiszállunk menetközben, ha megunjuk egymás társaságát.

Akik nem házasságot kötnek, hanem élettársi kapcsolatban élnek, talán nem bíznak egymásban? Hiszen most már szinte mindenhez joguk van, ami eddig csak a házastársakat illette meg. Az élettársi kapcsolat majdnem házasság.

A „majdnem” jelzőhöz az a megjegyzésem, hogy aki majdnem elérte a vonatot, az lekéste. Akinek majdnem sikerült a vizsgája, az megbukott.

Biztos vagyok abban, hogy a „majdnem-házasság” pszichológiai háttere a bizalomhiány. Korunk egyik rákfenéje, hogy az emberek nem bíznak egymásban, de önmagukban sem, hogy ahhoz tudják tartani magukat, amit ígértek. Az élettársi kapcsolatban élő párok lelkük mélyén arra számítanak, hogy később kiderülhet: mégsem olyan jó együtt élni, és elkerülhetik a válással együtt járó procedúrát és költségeket, ha nem házasok, hanem csak élettársak. A libegő-hasonlathoz visszatérve: az ilyen embereknek nem való libegő, hanem az a városligeti lassú körhinta, amelyen a kis lovacska, kis autó és hasonlók abszolút veszélytelenek és kockázatmentesek. Ezek a „járművek” azonban nem visznek sehová, nem viszik fel az embert a hegycsúcsra.

Mitől házasság a házasság?

Keresztyén emberek számára attól, hogy Isten színe előtt szövetséget kötnek egymással. Más szóval: az Úr a tanúja annak, hogy szövetséget kötöttünk (Mal 2, 14). A szövetségkötés tartalmát jól kifejezi a református esküvői fogadalomtétel szövege, mely szerint „holtomig vagy holtáig” elkötelezem magam a hűségre. Az nincs benne a szövegben, hogy csak akkor kötelez a hűség, a gondoskodás és a párom segítése, ha soha nem okoz nekem kellemetlenségeket és csalódást. Előre lehet tudni, hogy lesznek nehéz percek vagy napok, hiszen a társam is ember. A Házasság Hete szervezésekor, amikor a hét jelmondatát kerestük, volt egy javaslat, amely így hangzott: „A házasság Isten tökéletes ajándéka tökéletlen embereknek.” Nekem ez tetszett, de a többiek leszavazták, mert a „tökéletlen” szónak pejoratív zöngéje van. Szerintem pontosan azt jelenti, hogy „nem tökéletes”, ami igaz. A házasság nem arra való, hogy attól boldogok legyünk (nincs olyan boldog-mondás a Bibliában, hogy „boldogok a házasok”), hanem két boldog ember házassága lehet boldog házasság. A házasság nem az Ígéret Földje. De boldogok vagyunk, hogy együtt haladhatunk az Ígéret Földje felé akár „negyven éven át a pusztában”, hiszen látjuk az előttünk haladó felhőoszlopot, az Úr jelenlétének biztosítékát.

A házasság tehát felvisz a „hegycsúcsra”?

Nem automatikusan. Szövetségkötésre éppen azért van szükség, hogy kitartsunk egymás mellett, és közös jövőnket szemmel tartva dolgozzunk a kapcsolatunkon. A szerelmi lángolás idején nem látjuk egymást reálisan, mert rávetítjük a másikra a bennünk élő ideális nő vagy férfi képét. Ha már nem működik a projekció, kiderül, hogy a társam nem egészen olyan, mint amilyennek képzeltem. De szép és izgalmas munka felfedezni, valóságosan megismerni és újra elfogadni egymást abban a tudatban, hogy Isten ajándéka ő számomra. De ez még mindig nem a „csúcs”, csak a „hegy lába”. Fel kell fedeznünk és meg kell tanulnunk társunk „szeretet-nyelvét” ( Chapman ír erről „Egymásra hangolva” c. könyvében), a bensőséges kapcsolatot ugyanis csak a folyamatos szeretet-közlés erősíti és tartja életben. A „csúcsot” akkor közelítjük meg, amikor megértjük egy szemlélet-váltás szükségességét, és ezt a gyakorlatban is sikerül megvalósítanunk. Nevezetesen azt, hogy önzésemet és elvárásaimat félretéve a társamat helyezzem önmagam elé és fölé, és azt kutassam, hogy neki mire van szüksége: mit adhatnék neki, ami őt segítené és emelné, amitől teljesebbé lehetne a testi-lelki közösségünk, „megemlékezve az Úr jézus szavairól. Mert Ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20, 35)

Ön a Bibliai Házassággondozó Szolgálat alapítója. Hogyan jött létre ez a misszió? Mesélne a kezdetekről?

„A pszichológiának hosszú a múltja, de rövid a története” – írta egykor Ebbinghaus, a 19. század jeles pszichológusa. Ezt ő akkor úgy értette, hogy a kezdetei „már a régi görögöknél” megvoltak, de a tudományos igényű kutatás csak az ő korában indult el. Hasonló a helyzet a mi szolgálatunkkal is, ha nem is évezredes léptékben. A nyolcvanas évek közepén döbbentünk rá, hogy erre a munkára igen nagy szükség van. A saját házasságunk került válságos helyzetbe, mintegy 20 év után. Segítséget kaptunk egy amerikai misszionárius házaspáron keresztül, akik az akkor még nyilvánosan nem ismert Timóteus Társaság munkatársai voltak. Ők hajlandók voltak hetenként találkozni velünk, hogy a házastársi kapcsolat alapvető problémáit a Biblia alapján átbeszéljük. Rácsodálkoztunk arra, hogy Isten tanácsainak engedve újra kivirul a házasságunk. Ez a négyesben folytatott kurzus csaknem egy évig tartott. Ekkor mintegy körülnézve láttuk, hogy sokan mások is bajban vannak. Ettől kezdve a küldetésünk a házaspárok felé nyilvánvaló volt: ha rajtatunk segített az Úr, nekünk is segítenünk kell másoknak. Először szűk házi körben néhány házaspárral, majd a gyülekezet keretében adtuk tovább azt a tanítást, amit kaptunk. 89 nyarán szerveztünk először házassággondozó hetet Tahiban, a Református Egyház konferenciatelepén. Nyári heteink azóta is vannak, Tahi, Berekfürdő, Albertirsa, Szépalma, Piliscsaba voltak a legfontosabb helyszínek. Sokáig informálisan működtünk, 5 és fél éve vagyunk Bibliai Házassággondozó Szolgálat (rövidítve: BHSz) néven közhasznú egyesület.

Milyen alapvető céljai vannak a BHSz-nek?

Hármas célt tűztünk magunk elé. Arra törekszünk, hogy 1/ a házasságra készülő fiatalokat felkészítsük a testi és lelki egységet építő harmonikus kapcsolatra a Biblia útmutatása alapján; 2/ a házasságban élőkkel megismertessük a társkapcsolat építésének bibliai alapelveit egységük mélyítése és a mély válságok megelőzése érdekében; 3/ a házastársi kapcsolatukban bajba jutott pároknak megmutassuk a Szentírásban megfogalmazott kivezető utat.

Milyen szolgálati területeken igyekeznek megvalósítani ezeket a célokat?

Részben a már említett házassággondozó heteken. Ilyen heteket ma már gyülekezetek is szerveznek, melyekre többnyire munkatársaink közül hívnak szolgálókat. Ugyanez érvényes a családos táborokra, házaspári csendesnapokra, előadásokra és előadás sorozatokra. Saját szervezésű alkalmainkat negyedévenként megjelenő Biblia és Család c. folyóiratunkban tesszük közzé, esetenként más egyházi lapokban is.

2008-at a történelmi egyházak a Biblia évének nyilvánították. Mivel járul hozzá a BHSz a Biblia évéhez?

Az eddig elmondottakból kiderülhetett, hogy kezdettől fogva a Biblia tanítása alapján dolgozunk. Munkatársaink között vannak képzett pszichológusok, képesített lelkigondozók, sőt egy pszichiáter is. De a „főnök” az Úr, aki az embert házasságra teremtette, és ehhez az alkotásához „használati utasítást” is adott a Bibliában. A pszichológia „kisinas” a főnök mellett. Magunkévá tettük Lawrence Crabb (keresztyén pszichológus és lelkigondozó az Egyesült Államokban) véleményét: „A képzett pszichoterapeuták hasznos munkáját ugyanolyan jól vagy még jobban elláthatnák a szakképzetlen, de érett személyiségű emberek, akik jól viszonyulnak másokhoz.” Ehhez még hozzátesszük Carl Rogers megállapítását: „A pszichoterapeuta a személyiségével gyógyít.” Munkatársaink kiválasztásának legfontosabb szempontja az, hogy házasságban élő, harmonikus személyiségű, érett keresztyének legyenek, akik a saját házasságukat is karban tartják – Isten igéje alapján.

Miért jó apukának lenni?

Megjelent: 2005.12.01.
Szerző: Devich Márton
Forrás: Biblia és család, 2005 tél

Nagy ajándékkal lepett meg a családom a negyvenedik születésnapomra. Egyik kedves barátunk segítségével, akinek van DVD-kamerája, készítettek egy húsz perces videót „a papának”. A képeken mindhárom gyermekem meglep egy-egy produkcióval – Noémi bemutatja, hogy már tud „ tapsi-tapsizni ”, és hogy bátran teszi meg első lépéseit, Gergő verset mond, azt, amit előadott az iskolai évnyitón is, Réka pedig zongorázik nekem. Feleségem is szép muzsikával köszönt. Mégis, a filmecske legmeghatóbb jelenete az, amikor sorban elmondják a kicsik (Noémi csak a szemével), hogy miért szeretik a papát. Például azért, mert én csinálom a legjobb sült krumplit, meg azért, mert én tanítottam meg őket biciklizni. Ez a néhány filmkocka gondolkodtatott el engem is, miket is tudnék hirtelen felsorolni: miért is jó apukának lenni?

Íme néhány tapasztalat:

– Azért, mert amikor abbahagyod a csikizést, mert azt hiszed, hogy már fáj, a fiad azt ordítja: apa, még, még!

– Mert amikor elmagyarázod, hogy a kenyérrel nem szabad játszani, mert Jézus testét is jelképezi, a fiad megállapítja, hogy akkor a sátán teste bizonyára a spenót vagy a babfőzelék.

– Mert úgy tudnak a picik mosolyogni a legnagyobb huncutság, rosszaság után is, hogy alig tudod visszatartani a nevetést, hogy szigorúnak tűnj.

– Mert amikor a gyermekeidre nézel iskolába menet, ahogy boldogan cipelik a túlsúlyos iskolatáskát, öröm és büszkeség tölt el.

– Mert a fiad akkora gólt lő neked a jobb alsóba, hogy magad is megdöbbensz.

– Mert amikor hazaérsz, irdatlan tempóban száguld valaki feléd négykézláb, hogy a lábadhoz bújjon.

– Mert a lányod úgy csapja vissza a nagyképű pörgetésedet, hogy azt sem tudod, merre keresd a pingponglabdát.

– Mert a fiad képes mindig egy kicsivel több csokit megenni, mint te.

– Mert amikor a gyermekeid imádságra kulcsolják a kezüket a templomban, akkor könnybe lábad a szemed, és nem győzöl hálát adni Istennek.

– Mert kevés jobb dolog van egy olyan snapszerpartinál , amelyben te vagy a vesztes, ha a fiaddal játszol.

– Mert a lányod úgy játszik Bartókot, ahogy senki más.

– Mert amikor először hallod, hogy „ páppáppápá …”, elolvadsz.

– Mert fantasztikus érzés a focimeccsen együtt kiáltani velük, hogy „hajrá magyarok!”

– Mert a gyerekeidet figyelve egyre jobban magadra ismerhetsz.

– Mert a tanító nénik néha megdicsérik a fogalmazásodat…

– Mert a papa-féle sült krumpli akkor is dicséretet kap, ha nem is olyan finom.

– Mert tőlük lehet megtanulni a legjobban sírni és nevetni.

– Mert zavarba jössz, amikor azt kérdezi a lányod, milyenre vágassa a haját.

– Mert a gyermekeid tudnak a legőszintébben figyelmeztetni a hibáidra és a bűneidre.

– Mert nincs ajándék, aminek jobban örülnél, mint egy apró cetli, amelyre az van írva: „szeretlek papa”, vagy egy rajz: „papának szeretettel”.

– Mert olyan jó velük együtt énekelni.

– Mert szeretik birizgálni a szakálladat, s ez valójában neked esik a legjobban.

– Mert néha kiderülhet, hogy azért te is tanultál erről vagy arról, még akkor is, ha a végén a tankönyv bebizonyítja, mégsincs igazad.

– Mert bármilyen rossz történik is veled, ha a családodra gondolsz, rájössz, hogy ha ők jól vannak és boldogok, téged semmi más nem érdekel.

– Mert a lányod úgy keringőzik életében először, és olyan gyönyörű a báli ruhában, hogy elájulsz.

– Mert a fiad mindig eggyel több jutalom-mozaikot hoz haza az iskolából, mint amennyire számítasz.

– Mert nem marad időd fáradtnak lenni.

– Mert ha a gyermekeidre nézel, még jobban szeretheted és tisztelheted a feleségedet.

– Mert a gyermekeid életén keresztül még jobban megismerheted Istent.

– Mert nagyon nagy öröm és boldogság apukának lenni.

– Mert egész „apukaságoddal” is az Urat dicsőítheted.

A beszélgetés öröme

Megjelent: 2005.12.01.
Szerző: Pálhegyi Ferenc
Forrás: Biblia és család, 2005 tél

„Sok beszédnek sok az alja” – mondja a közmondás. Talán erre gondolt Áprily Lajos is, amikor Kérés az öregséghez c. versét írta. „Csak gyökeres szót adj!” – kéri, hiszen „csak bukdácsoló patakok csevegnek, folyók a torkolatnál csendesednek”. A beszélgetés öröme nem a bőbeszédűségben rejlik.

Nyilvánvaló, hogy nem nyújt örömöt a gonosz beszéd sem: a hamis vád, a pletyka, a hazugság. Valóban? Hiszen pletykálni jó érzés. Egy másik bölcs mondás ui. így hangzik: „Legszebb öröm a káröröm.” Meg vagyok győződve arról, hogy ez nem igaz. Az öröm nem azonos az élvezettel. Kellemes érzés minden vágykielégülés, így édes lehet a bosszú, mások kínzása, sőt a gyilkolás is. Megkönnyebbülünk, ha konfliktusaink során kimondjuk a bántó (sőt gyilkos) szavakat, de utána nem az öröm békéje tölti el a lelket, inkább az üresség és az árvaság érzése.

Szavainkkal vigasztalhatjuk, erősíthetjük, gyógyíthatjuk, vagy megalázhatjuk és tönkretehetjük egymást. „Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok” – írja Jakab apostol (Jak 3, 10). Ugyanazzal a késsel lehet kenyeret szelni és megsebezni valakit. Nem maga a beszéd épít vagy rombol, hanem az ember, aki beszél.

Bár fontos megtalálni és megtanulni azt a módot, ahogyan közölhetjük egymással szeretetünket (a szeretetközlés öt nyelve közül a társunknak megfelelőt), de elsősorban szeretetre van szükségünk, amit közölni lehet. Nem azok számára lesz öröm a beszélgetés, akik jól tudnak beszélgetni, hanem azok számára, akik szeretik egymást, és ezért tudnak jól beszélgetni. Először tehát tegyünk szert szeretetre, és ha már megvan ez a drága kincs, sajátítsuk el a szeretetközlés technikáját.

Ahhoz, hogy egy kapcsolat létrejöjjön és fennmaradjon, arra van szükség, hogy a felek közöljék egymással szeretetüket és megbecsülésüket. A közlésnek csak az egyik lehetséges módja a beszélgetés. Az öt „szeretet-nyelv” közül az egyik a beszéd; ezen kívül van még négy.

Sokan szeretnek hivatkozni egy felmérésre (a forrás már feledésbe merült), mely szerint az üzenetváltásnak csupán 7 %-a történik verbális (szóbeli) úton, 38 % a metakommunikatív jelzések szerepe, a legfontosabb üzenethordozó pedig a mimika és a taglejtés: 55 %. Bevallom, nem vagyok biztos abban, hogy ez a felmérési eredmény megfelel a valóságnak. Az azonban kétségtelen, hogy „beszél” a szem, a kézszorítás, sőt még a hallgatás is. Puszta szóbeliség csak írásban lehetséges. Továbbá az is tény, hogy amikor két ember együtt van, nem szokták elemezni, hogy a közlés tartalma milyen csatornán jutott el hozzájuk. „Nem a szavak hordozzák a jelentést, hanem az emberek” – írja Griffin. Ha együtt vagyunk, nem tudunk nem kommunikálni, akár beszélünk, akár hallgatunk. A beszélgetés öröme = az együttlét öröme.

A továbbiakban felváltva használjuk a „beszélgetés” és a „kommunikáció” szavakat, de tudatában vagyunk annak, hogy amit most beszélgetésnek mondunk, az sokféle más közlési módot is magába foglal.

A társkapcsolat szempontjából a kommunikáció módjainál fontosabb a kommunikáció (vagy a „beszélgetés”) mélység-szintje. Másképpen: az, hogy mennyit közlünk önmagunkról.

A kommunikációnak öt mélység-szintjét szoktak megkülönböztetni (Forgács György tanulmánya alapján):

Az intimitás mélysége A személyek száma

  1. Látszat-kommunikáció
  2. Tényközlés
  3. Véleményközlés
  4. Érzelemközlés
  5. Én-közlés

1. Látszat-kommunikáció

„Szervusz!” „Hogy vagy?” „Szép időnk van…” és sok ehhez hasonló kijelentés tartozik ide. Ezekre a megnyilvánulásokra az jellemző, hogy nem közvetítenek valódi információt. A „hogy vagy” -ra a másik fél néha formálisan sem válaszol, amikor csak annyit mond: „Kösz.” Hogy szép időnk van, azt a másik is ugyanúgy tudja, mint én, aki ezt megjegyeztem.

Ugyanakkor nem nehéz belátnunk, hogy a „látszat-kommunikáció” mégiscsak igazi közlés, mert azt üzeni, hogy „észrevettelek, és kész vagyok veled a kapcsolatra.” Aki ugyanis nem óhajtja a kapcsolatot, az nem köszön vagy nem fogadja a köszöntést, nem válaszol a „hogy vagy” -ra , sőt a másiknak a tekintetét is kerüli.

  1. A tényközlés tudomására hoz a másik félnek valamit, amit én tudok, de ő (feltehetően) nem tudja. Elmondom neki a legújabb hírt, tájékoztatom az árak alakulásáról, vagy akár a várható időjárástól.
  2. A véleményközlésben a ténnyel kapcsolatos gondolataimat és véleményemet is tovább adom: a közölt hír milyen lépéseket tesz szükségessé, az árakra való tekintettel mit érdemes most vásárolni, a közeledő időjárási frontok miatt hogyan érdemes holnap öltözködni.
  3. Az érzelemközlés során örömömet, bánatomat, dühömet stb. is kifejezem a közölt ténnyel kapcsolatban: rémes a legújabb terrorakció, aggasztó az infláció, nagyszerű, hogy hét végén kellemes kiránduló idő lesz.

Ahogy a kommunikáció szintje egyre mélyül, megfigyelhető, hogy egyre többet tárok fel magamból: először csak azt, amit tudok, azután azt is amit gondolok, majd a tárggyal kapcsolatos érzelmeimet is.

  1. Az én-közlés célja önmagam megmutatása.

A közölt tények, gondolatok és érzelmek ehhez képest mellékesek. Az egymásba feledkező szerelmespár megtárgyalhatja a híreket, az árakat, az időjárást, de mindkét fél számára a legfontosabb a másik jelenléte és személye. Arra vágynak, hogy feltárulkozzanak egymás előtt.

Amint az fentebb látható: a kommunikáció mélységszintjének növekedésével egyre csökken a személyek száma, akik felé a közlés irányul. Ugyanakkor egyre bensőségesebb a két személy közti kapcsolat.

Utcai ismerősök Jó barátok Szerelmes pár

Az ábrán látható körök személyeket ábrázolnak. Mindegyik körön belül újabb körök láthatók: a személy intimitási rétegei. A külső kör a bárki számára látható ént ábrázolja: mindenki láthatja, hogy melyik nemhez tartozom, hozzávetőleg milyen életkorban vagyok, hogyan öltözködöm stb. A legbelső kör a titkaimat rejti. Ide csak az nyerhet betekintést, akivel kölcsönösen az én-közlés szintjén kommunikálunk.

Az én-közlés alapvető emberi szükséglet. Nélküle a kellemes élmény sem teljes, vele a szenvedés is elviselhetőbb. Emberi közösségben „jobb ízű a falat” (Arany), magányosan az önmegvalósítás kiteljesedése is hiányos, mert a „fenséges” ember is „észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény” (Ady). A hiány pótlása minden áldozatot megér: „Ezért minden, önkínzás, ének – szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié.” A költő kész föltárulkozni mindenki előtt, de szíve mélyén ő is egyvalaki szeretetére vágyik.

Az én-közlésben az üzenet tartalma: fontos vagy nekem, szeretlek.

Nemcsak arra van szükségünk, hogy valaki megbecsüljön és szeressen, hanem arra is, hogy mi is szerethessünk és értékelhessünk valakit. A kölcsönösen kielégítő párkapcsolat a szeretet és a tisztelet folyamatos közlésében valósul meg.

Két ember szeretetkapcsolata a Teremtő és a teremtés koronája (az ember) ősi, még romlatlan kapcsolatát fejezi. Ez a kapcsolat áll helyre az újjászületett ember életében, aki a Jézus Krisztussal való közösségre van elhívva. (1Kor 1, 9)

A kommunikációnak két eleme van: vétel és adás.

Először az üzenet vételével foglalkozunk.

(Következő számunkban folytatjuk.)

Megtévesztő táblák – Gondolatok a Házasság Hetéhez

Megjelent: 2008.01.29.
Szerző: Pálhegyi Ferenc
Forrás: Evangélikus Élet

Egy háborús filmen láttam azt a jelenetet, hogy egy ellenséges ügynök elfordította az útjelző táblákat egy fontos kereszteződésnél. Emiatt a hadsereg autói és tankjai nem a kitűzött cél felé haladtak, hanem csapdába rohantak.

Azt hiszem, valami ehhez hasonló történik ma velünk. Szeretnénk kiegyensúlyozott, békés és örömteli életet élni: ez lenne az úti cél. Ahhoz, hogy ide eljussunk, arra lenne szükség, hogy megbecsüljük és szeressük egymást. Gyakorlatilag: kutassuk és fedezzük fel a velünk együtt élő másik ember értékeit és alapvető szükségleteit, majd törekedjünk ezek kielégítésére. Röviden: legyünk elkötelezettek arra, hogy elsősorban a másik boldogságán fáradozzunk, és csak azután a magunkén. A boldogsághoz vezető útnak ezt a „közlekedési szabályát” az Úr Jézus fogalmazta meg: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20, 35).

De valaki elfordította a táblákat.

Emiatt hiszik azt sokan, hogy akkor lennének boldogok, ha mindent megkapnának a másik embertől, amire (úgy érzik) szükségük van: elismerést, kényelmet, biztonságot, kellemes élményeket, szexet… Ennek érdekében kötünk házasságot. Tulajdonképpen összetévesztjük a boldogságot a komfort-érzéssel. A csalódás szükségszerű, mert a párunk is hiányállapotban szenved, és először kapni szeretne, mielőtt eszébe jutna, hogy adnia kellene.

Eddig ez még a tévútnak csak a kezdete, ahonnan nem lenne nehéz visszafordulni. De a csalódásból hibás következtetéseket vonunk le, és így kerülünk zsákutcába.

  • Nem kapom meg, amire szükségem lenne, ami jár nekem? Ráadásul ő is csalódott bennem? Akkor ne folytassuk tovább, hanem váljunk el. A házasságot fenntartani csak addig van értelme, amíg általa megkapjuk mindazt, amiért létrehoztuk. Ez a válásra készülők „logikus” ideológiája.
  • Mások már előre óvatosak. Nem kötelezik el magukat, nem kötik meg a házasságot, csak összeköltöznek és együtt élnek. „Hátha nem jön be – gondolják – és akkor nem kell végigszenvednünk a kínos és nehéz válási procedúrát.” Ideológiájuk: „Nem a papír és a szertartás fontos. Szeretjük egymást, az a lényeg.” Nem veszik észre, hogy a szeretetnek egyik legfontosabb eleme hiányzik a kapcsolatukból: a bizalom.
  • Vannak, akik még náluk is óvatosabbak (vagy inkább önzőbbek?). Nem vállalnak terheket és felelősséget sem társért, sem gyerekekért. Ők a szinglik. Karriert építeni és vagyont szerezni könnyebb házasság nélkül. „Egyébként ma már – mondják – mindent meg lehet kapni házasságon kívül is, hiszen vannak félkész ételek, van mikrosütő, és senki se szól bele abba, hogy mire költöm a pénzemet, és mivel töltöm az időmet. Szexuális vágyaimat is ki tudom elégíteni.”

Válás, élettársi együttélés, szingli életforma – a kihűlt szeretet kor- és kórtünetei.

De van még valami: a szocializációs folyamatban megrekedt gondolkodás. Infantilizmus ez? Vagy egyszerűen önzés? Az ideológiát ez a jelmondat fejezi ki: Amit megkívánok, ahhoz jogom van. Kétéves gyereknél még természetes ez a hozzáállás az élethez, amin a nevelés változtatni igyekszik. Nyilvánvaló, hogy az ember sok olyan dolgot megkíván, amiről eleve lemond, mert tudja: ezt kell tennie. Pihenni szeretne, de dolgoznia kell. Úgy vélem, lényegében az önzésnek ez az ideológiája érvényesül, amikor valaki a másik ember testét kívánja meg, és nem áll útjába erkölcsi akadály. De menjünk még tovább ezen a gondolati síkon: ha valakiben homoerotikus vágyak ébrednek, ezeket is joga van kielégíteni? Napjainkban sokan ezért a jogért küzdenek. Vajon holnapután ezen az alapon nem indítanak-e harcot a pedofilek is a jogaikért? A társadalom jövője szempontjából a homoszexuális kapcsolat ugyanúgy haszontalan, sőt káros, mint a „polgárjogot nyert” házasságtörés vagy a pedofília.

A Házasság Hete keretében szeretnénk rámutatni az elkötelezett társkapcsolat – a házasság – személyiséget formáló erejére és valódi beteljesedést adó értékeire. Ugyanakkor szólni szeretnék a társkapcsolatok fentebb vázolt anomáliáiról is a február 9-12-ig, 18 órakor kezdődő előadásokon, az Ökumenikus Tanács épületében (1117 Budapest, Magyar tudósok körútja 3.).

Hadd álljon itt az előadások szórólapján olvasható ajánlás:

Az Úr Jézus nem engedte, hogy megkövezzék a házasságtörő asszonyt, de világossá tette, hogy elítéli a bűnt, hiszen ezt mondta neki: „Menj el és többé ne vétkezz.” Mi sem akarjuk megkövezni sem a szingliket, sem az élettársi kapcsolatban élőket, sem a homoszexuálisokat, sem az elváltakat. Ugyanakkor el akarjuk mondani, hogy ezek a jelenségek miért kórtünetek korunk társadalmában, milyen kóros állapot jelei, és milyen úton lehet kilábalni ebből az állapotból. Ennek megfelelően az előadások jelmondata: Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben… Krisztushoz (Ef 4, 5).