Feltette – 5. áhitat

Házasságunk Isten műhelyében – 52 vasárnapi áhítat házaspároknak

Feltette

„Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” /Lk.10,35./

Korábbi gondolatmenetünket folytatva: van az irgalomnak egy pontja, ahol már nem elég a részvét, nem elég a jó szó, nem elég a seb bekötözése sem. Mert hiába van kötés a seben: a sebesült még mindig ott fekszik az út szélén. S ha ott marad, a baj újra rátör, a szenvedés folytatódik, a rablók visszajönnek, a hideg éj ráborul. Ilyenkor az irgalomnak tovább kell mennie, a házaséletünkben meg különösen is! A példázat így folytatódik:

„feltette őt saját állatára.”

A samaritánus nemcsak “segített” – hanem hordozott. Nem csupán enyhített, nem csupán az imalistára vette fel. Nemcsak bekötözte a sebet, hanem felvette magát a terhet, a felebarátot. A sebesült felkerült a teherhordó állatra – a samaritánus pedig gyalog ment tovább. Ettől a pillanattól kezdve a másik nyomorúsága már nem csak “valaki más baja” volt, hanem az ő útjának terhe is. Gondviselővé vált.

A házasságban sokszor ez egy fordulópont lehet.

Mert a házasságot nem az teszi igazán szövetséggé, hogy együtt örülünk, hanem az is, hogy amikor a másik elesik, akkor nem elégedünk meg annyival, hogy sajnáljuk: fel is vesszük. A mi házassági hűségünk nem ott vizsgázik, amikor könnyű szeretni, hanem ott, amikor a társunk terhe túl nehéz neki, és olyankor Isten felénk fordítja az irgalmas samaritánus példáját: “tedd fel a saját állatodra”. Te szállj le róla, húzd ki a naptáradból a saját programod, írd be az ővét, tedd félre egy időre a saját programodat, céljaidat, hozz áldozatot!

Mert a házastárs nem egy idegen vándor. Nem útonállók áldozata valahol messze. Ő ott van a házadban. Ott van a konyhádban. Ott van a hálószobátokban. Ott van a gyerekek között. Ott van a naptár és a számlák mögött. Ott van a csendben. Ott van a sóhajokban. És néha ott fekszik lelki értelemben – bár lábon jár – mégis megverten, megfáradva, elcsüggedve.

És lehet, hogy ma az Úr azt kérdezi tőlünk: ki van a te házadban, akit fel kellene tenned a teherhordóra?

A férjnek néha fel kell vennie a felesége terhét: nem okoskodással, nem számonkéréssel, hanem csendes, férfias hordozással. A feleségnek néha fel kell vennie a férje terhét: nem megvetéssel, nem gúnnyal, hanem imádságos szelídséggel.

„Egymásnak terhét, ha hordozzátok, így tesztek Jézus szava szerint.”

S mindkettőnek fel kell vennie a másik életének bizonyos súlyát: mert a szövetség ezt jelenti. „Viseljétek el egymást…” — mondja az Ige. Nem csak tűrni: hordozni is.

De álljunk meg egy pillanatra, mert itt lehet nagyot tévedni. A samaritánus nem azt mondta: “én mostantól mindent helyetted”. Nem tette a sebesültet urává. Nem kényeztette a betegségét. Ő nem szolgája lett a bajnak, hanem eszköze lett a gyógyulásnak. A hordozás nem a rend tartós (legfeljebb átmeneti) felborítása, hanem a rend helyreállítása: hogy a bajba jutott felépülhessen.

S milyen evangéliumi ez a kép! Mert Jézus Krisztus nemcsak bekötözte a sebeket, hanem magára vette a terhet. “Bizony betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat ő hordozta.” És mi mégis sokszor úgy élünk otthon, mintha a házasságban az lenne a cél, hogy mindenki a maga terhét cipeli, külön-külön, némán, s a közös ponton letesszük egymásé mellé. Pedig a kereszténység nem magánvallás, hanem közösség – s a házasság ennek a legközelebbi műhelye.

Kedves Férj/Feleség! Ha a társad ma gyenge, ne ítéld el! Emeld fel! Ha fáradt, ne told rá a terhed! Vegyél le róla! Ha elcsüggedt, ne bökdösd! Hordozd imádságban! Emeld fel Jézushoz!

Mert ahol a házastárs “felkerül a teherhordóra”, ott kezd visszatérni a reménység. Ott már nem csak arról van szó, hogy „valahogy kibírjuk”, hanem arról, hogy kegyelemből együtt jutunk haza.

A samaritánus feltette őt saját állatára. És ezzel már készül a következő lépés: elvitte a fogadóba. Folytatjuk…