Házasságunk Isten műhelyében – Feltette – 5. áhitat

/Kategória: ,

Házasságunk Isten műhelyében – 52 vasárnapi áhítat házaspároknak

Feltette

„Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” /Lk.10,35./

Korábbi gondolatmenetünket folytatva: van az irgalomnak egy pontja, ahol már nem elég a részvét, nem elég a jó szó, nem elég a seb bekötözése sem. Mert hiába van kötés a seben: a sebesült még mindig ott fekszik az út szélén. S ha ott marad, a baj újra rátör, a szenvedés folytatódik, a rablók visszajönnek, a hideg éj ráborul. Ilyenkor az irgalomnak tovább kell mennie, a házaséletünkben meg különösen is! A példázat így folytatódik:

„feltette őt saját állatára.”

A samaritánus nemcsak “segített” – hanem hordozott. Nem csupán enyhített, nem csupán az imalistára vette fel. Nemcsak bekötözte a sebet, hanem felvette magát a terhet, a felebarátot. A sebesült felkerült a teherhordó állatra – a samaritánus pedig gyalog ment tovább. Ettől a pillanattól kezdve a másik nyomorúsága már nem csak “valaki más baja” volt, hanem az ő útjának terhe is. Gondviselővé vált.

A házasságban sokszor ez egy fordulópont lehet.

Mert a házasságot nem az teszi igazán szövetséggé, hogy együtt örülünk, hanem az is, hogy amikor a másik elesik, akkor nem elégedünk meg annyival, hogy sajnáljuk: fel is vesszük. A mi házassági hűségünk nem ott vizsgázik, amikor könnyű szeretni, hanem ott, amikor a társunk terhe túl nehéz neki, és olyankor Isten felénk fordítja az irgalmas samaritánus példáját: “tedd fel a saját állatodra”. Te szállj le róla, húzd ki a naptáradból a saját programod, írd be az ővét, tedd félre egy időre a saját programodat, céljaidat, hozz áldozatot!

Mert a házastárs nem egy idegen vándor. Nem útonállók áldozata valahol messze. Ő ott van a házadban. Ott van a konyhádban. Ott van a hálószobátokban. Ott van a gyerekek között. Ott van a naptár és a számlák mögött. Ott van a csendben. Ott van a sóhajokban. És néha ott fekszik lelki értelemben – bár lábon jár – mégis megverten, megfáradva, elcsüggedve.

És lehet, hogy ma az Úr azt kérdezi tőlünk: ki van a te házadban, akit fel kellene tenned a teherhordóra?

A férjnek néha fel kell vennie a felesége terhét: nem okoskodással, nem számonkéréssel, hanem csendes, férfias hordozással. A feleségnek néha fel kell vennie a férje terhét: nem megvetéssel, nem gúnnyal, hanem imádságos szelídséggel.

„Egymásnak terhét, ha hordozzátok, így tesztek Jézus szava szerint.”

S mindkettőnek fel kell vennie a másik életének bizonyos súlyát: mert a szövetség ezt jelenti. „Viseljétek el egymást…” — mondja az Ige. Nem csak tűrni: hordozni is.

De álljunk meg egy pillanatra, mert itt lehet nagyot tévedni. A samaritánus nem azt mondta: “én mostantól mindent helyetted”. Nem tette a sebesültet urává. Nem kényeztette a betegségét. Ő nem szolgája lett a bajnak, hanem eszköze lett a gyógyulásnak. A hordozás nem a rend tartós (legfeljebb átmeneti) felborítása, hanem a rend helyreállítása: hogy a bajba jutott felépülhessen.

S milyen evangéliumi ez a kép! Mert Jézus Krisztus nemcsak bekötözte a sebeket, hanem magára vette a terhet. “Bizony betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat ő hordozta.” És mi mégis sokszor úgy élünk otthon, mintha a házasságban az lenne a cél, hogy mindenki a maga terhét cipeli, külön-külön, némán, s a közös ponton letesszük egymásé mellé. Pedig a kereszténység nem magánvallás, hanem közösség – s a házasság ennek a legközelebbi műhelye.

Kedves Férj/Feleség! Ha a társad ma gyenge, ne ítéld el! Emeld fel! Ha fáradt, ne told rá a terhed! Vegyél le róla! Ha elcsüggedt, ne bökdösd! Hordozd imádságban! Emeld fel Jézushoz!

Mert ahol a házastárs “felkerül a teherhordóra”, ott kezd visszatérni a reménység. Ott már nem csak arról van szó, hogy „valahogy kibírjuk”, hanem arról, hogy kegyelemből együtt jutunk haza.

A samaritánus feltette őt saját állatára. És ezzel már készül a következő lépés: elvitte a fogadóba. Folytatjuk…

Házasságunk Isten műhelyében – Bekötötte – 4. rész

/Kategória: ,

 

Házasságunk Isten műhelyében – 52 vasárnapi áhítat házaspároknak

Bekötötte

„odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat.” /Lk.10,34./

A házaspárbajban szerzett sebeknek van egy különös tulajdonsága: nemcsak fáj, hanem beszél is. Akkor is beszél, ha hallgatunk róla. Akkor is üzen, ha úgy teszünk, mintha nem lenne. És minél tovább maradnak fedetlenül, annál inkább mérgeznek. A nyílt testi sebet, ha nem kötözzük be, elfertőződik. A lélek sebét, ha nem kezeljük, megkeményíti a szívet.

Az irgalmas samaritánus történetében az irgalom nem áll meg ott, hogy

meglátta → megszánta → odament → bekötötte

Az irgalom nem marad meg érzésnek. Nem elég, hogy sajnáljuk egymást. Nem elég, hogy ismerjük a házastársunk történetét, élethelyzetét. A szeretetnek el kell jutnia odáig, hogy hozzáérjen ahhoz, ami fáj.

A házasságban a sebek sokszor nem ordító nagy tragédiák. Inkább apró vágások, karcolások: egy rossz hangsúly, egy türelmetlen mondat, egy elfordulás, egy meg nem adott idő, egy elmaradt ölelés. Minden nap csak egy kicsi, s a hiány nő, a seb mélyül. És évek alatt tele lesz keserűséggel még a szív is.

Ilyenkor kétféle út van.

Az egyik: nem nyúlunk hozzá.

A másik: bekötözzük.

Azt hisszük, a hallgatás gyógyít, pedig csak fagyasztva érzéstelenít, mint focistákat a jegelés, de utána, jaj! Azt reméljük, a seb majd „magától elmúlik”, pedig a lélek sebei nem szoktak maguktól begyógyulni. Gyógyulni akkor kezdenek, amikor valaki szeretettel odahajol.

S figyeljük meg: a samaritánus nem kérdez először ítélkezve. Nem nyomoz, ki a hibás. Nem áll neki felsorolni, mit kellett volna másként csinálni. A sebeket látja, és azzal foglalkozik. Valljuk meg, házastársunkkal mi  sokszor pont fordítva tesszük: a hibást keressük, az igazunkat védjük, a bűnöst nevezzük meg – s közben a seb nyílt marad, kitéve a fertőzésnek, elmélyülésnek.

A történet azt is mondja: „olajat és bort öntött rá.” A bor csíp. Az olaj gyógyít. Nem lehet gyógyítani úgy, hogy előbb ne fájjon. A seb tisztítása gyakran kellemetlen. A házasságban is: a bűnvallás, a bocsánatkérés, a megbocsátás – mind csípnek. De aki átéli ezt a csípést, az utána megtapasztalhatja az olaj gyógyítását.

Ez már az evangélium. Mert Krisztus is így bánt velünk. Nem távolról sajnált, hanem odahajolt. Nem elfordult, hanem bekötözött. Nem azt kérdezte, megérdemeljük-e, hanem irgalmat gyakorolt. És aki Krisztus kegyelméből él, annak otthon is tanulnia kell ezt: nem sebet mélyíteni, hanem sebet kötözni.

Kedves Férj/Feleésg! – Van-e seb köztetek, amit már túl régóta nem kötöztetek be? Van-e mondat, amit ki kellene mondani végre: „fáj”? Van-e bűn, amit meg kellene vallani? Van-e harag, amit le kellene tenni?

Az Úr adjon irgalmas szívet, hogy a házastársunk mellett ne papok és léviták legyünk, hanem samaritánusok: akik nem csak látnak és sajnálnak – hanem elsősegélybe is réészesítenek.

De testvérem, fontos az is nagyon, hogy az elsősegélyt nyújtó kéz tiszta legyen! Jézus vére által – a bűn fertőjétől – megmosott, áldott kezek legyenek, melyek a Szentlélek vezetése által „ápolnak”, operálnak!

Csak akkor nem tetézzük a bajt, ha bennünk az az indulat van, amely Krisztus Jézusban is megvolt: az alázat, az engedelmesség, a másik előbbre való tartása. Csak így lehetünk — kegyelemből — felebarátunk “orvosa”, sőt: házunk népének házi orvosa.

S még valami: a sebeket úgy kell bekötözni, hogy amikor majd a kötszert levesszük, ne tépjük fel újra. Ami már be lett kötözve, az még nem gyógyult be! Ápold tovább, hogy a gyógyulás tartós lehessen! Folytatjuk…  

Házasságunk Isten műhelyében – Odament – 3. áhitat

/Kategória: , ,

„odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat..” /Lk.10,34./

Házasságok néma mondata: „Ne várj tőlem többet!”

Nem feltétlenül így mondjuk. Néha csak úgy, hogy nem válaszolunk, hogy fáradtnak tettjük magunkat, a másik közeledésére elfordulunk, a beszélgetést rövidre zárjuk, gyakori más elfoglaltságot találunk. Hogy “nincs idő”, “nincs kedv”, “most nem alkalmas”. És a legfájdalmasabb: amikor már nem is vitázunk. Mert a vitához még társul némi remény. Sok házasság nem a haragba hal bele, hanem a távolságba. Az irgalmas samaritánus történetében azonban van valami, ami mindig vádol és mindig hív: a samaritánus nem csak meglátott és megszánt. A történetnek van egy harmadik lépése is – és ezen sok minden eldől:

meglátta → megszánta → odament

Mond csak testvérem, te odamentél s oda is értél a házastársadhoz? Legutóbb mikor, hogyan? Az irgalom nem marad meg érzésnek. Az irgalom mindig megmozdul. A részvét, ha valódi, nem elégedhet meg egy sóhajjal. Ha az irgalom Istentől van, akkor utat tör magának szívtől szívig, s egyszer csak ott találjuk magunkat: közelebb vagyunk, mint azelőtt, lélekben és valóságban.

És itt érkezünk a házasság egyik legkomolyabb fordulópontjához.

Mert a házasságban sokszor nem az a kérdés, hogy látjuk-e a másik nyomorúságát. Sokszor látjuk. Csak… nem megyünk oda; vagy lépünk ugyan, de nem érkezünk meg. Mert az odamenésnek ára van, lemondásba kerül, hát még, ha meg is érkezel, s felveszed a másik terhét a magadé mellé a válladra. Az odamenés önmegtagadás, feladása annak, hogy “én is sérült vagyok”, “én is fáradt vagyok”, “nekem is járna”, „jöjjön inkább ő énhozzám!”  Az odamenés azt jelenti: kilépek a magam igazából és kényelméből, és belépek felemelő szándékkal a másik világába.

Pedig a házasság nem két magányos ember békés egymás mellett élése, nem is csak közös igahúzás. A házasság szövetség. És ahol szövetség van, ott a másik sebei – valamiképpen – az enyémek is, nekem fáj a másik sérülése (ha én okoztam, különösen is).

Kedves testvérem! Mikor “mentél oda” és „értél oda” utoljára a házastársadhoz? Nem fizikailag, hiszen otthon vagytok egymás mellett, hanem lélekben? Oda a másik szívéhez. Oda a másik terhéhez. Oda a másik elfojtott könnyeihez. Oda hozzá, közel.

Mert lehet együtt lakni és távol élni. És lehet odamenni úgy is, hogy közben nem mondunk sokat, vagy semmit. Csak jelen vagyunk. Közelebb lépünk, hogy az elfojtott sóhajt is halljuk. Nem a kritika, nem a “bezzeg”, nem a “már megint” hangján érkezzünk meg! Hanem azon a hangon, amelyet Krisztus is használ, amikor odalép hozzánk: az irgalom hangján.

Nem véletlen, hogy a Szentírás sokszor a szeretetet nem érzésként, hanem cselekvésként írja le. A szeretet “odamegy”. A szeretet “odahajol”. A szeretet “hordoz”. A szeretet “keres”. A szeretet “megáll”. Mert a lehajló szeretet végső soron nem más, mint Krisztus útja. A tékozló fiú elé is odament az Atya. Jézus sem várta meg, míg mi elindulunk felé. Ő előbb szeretett, odajött, a mi világunkba, a mi összetört állapotunkba. És éppen ez az: az Úr nem távolról mentett meg. Hanem megtestesült, közénk lépett, kezébe vette a szenvedésünket.

Aki ezt a Krisztust ismeri, annak a házasságában is megjelenhet az odaérkezés kegyelme. Nem mindig nagy gesztusokkal. Sokszor egészen kicsi lépésekkel. De ezek a lépések életet hordoznak.

Uram! Mi az az egy lépés, amit nem halogathatok tovább?

Mert az út szélén fekvő embernek nem magyarázat kellett, hanem közelség. A samaritánus odament, és
folytatjuk …

Házasságunk Isten műhelyében – Megszánta – 2. áhitat

/Kategória: ,

„Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.” /Lk.10,33./

A házasságban nem az a legnagyobb veszély, hogy néha feszültség támad, vagy olykor vita. A legnagyobb veszély sokkal csendesebb, s éppen ezért alattomosabb: amikor a szívünkben lassan kialszik a részvét. Amikor a másik terhe már nem terhel, a másik fájdalma már nem fáj, a másik könnye már nem kérdez. Részvétlenség. Pedig a mi Urunk nem így bánik velünk. Az irgalmas samaritánus történetében két szó, mintha kulcs volna a boldog házasság ajtajához is: 

meglátta → megszánta.

A múlt heti meglátás önmagában még nem elég, ha közben semmi sem mozdul(t) meg bennünk. A pap és a lévita is látott. Mégsem történt semmi. Csak egy gyors elfordulás, egy “nem az én dolgom”, egy “ma nincs időm rá”. A látás nem eredményezett szánalomra indulást, áldozathozatalt. Ezért kell kimondanunk: a házasságban sokszor nem az a kérdés, hogy észrevesszük-e egymást, hanem az, hogy mi történik bennünk, amikor észrevesszük a másikat. Megszánjuk-e? A szánalom szó mögött ma sokan valami lekezelőt hallanak ki, pedig az evangéliumban ez egy igen mély értelmű pozitív és felemelő szó: nem lenézés, hanem odafordulás. Nem fölény, hanem közösségvállalás. Nem ítélet, hanem irgalom. És végső soron: krisztusi szív.

Itt érkezünk meg a házasság egyik legnehezebb pontjához. Idegenek iránt könnyebb irgalmat gyakorolni, mint a saját társunk iránt? Az idegen nem bántott meg tegnap. Nem mondott olyat tíz éve, ami azóta is visszhangzik bennünk. Nem sértette meg a méltóságunkat, nem sebzett meg, nem okozott csalódást. A házastársam viszont “közel van”, és a közelről kapott sebek mélyebbek, s jobban fájnak.

És éppen ezért a házasságban az irgalom nem magától értetődő, az gyakran harc önmagunkkal. Sokszor úgy kell kérni, mint a kenyeret: – Uram, add meg nekem ma az irgalmas szívet!

Mert a mi szívünk hajlamos megkeményedni, különösen, ha sokat szenvedett. De a mozdulatlanság valójában már védekezés, ami mögött gyakran meg nem vallott fájdalom és önzés áll. A samaritánus azonban megszánta. És ez a szó leleplez bennünket. Mert a megszánás azt jelenti: az ember nem a saját igazát, hanem a másik életét tartja többre. Nem azt kérdezi: “Nekem mi hasznom?” – hanem azt: “Neki mire van most szüksége?” Ez nem természetes. Ez kegyelmi ajándék.

És itt kell az evangéliumot kimondanunk: a házasság irgalma Jézus Krisztusból fakad. Nem belőlünk. Nem a jó természetünkből. Nem a régi szép idők emlékéből. Hanem abból, hogy mi magunk is olyanok voltunk, mint az út szélén fekvő ember. Félholtak, kifosztottak, sebzettek voltunk és néha érezzük még magunkat. És Jézus Krisztus nem ment el mellettünk. Meglátott. Megszánt. Lehajolt. Bekötözött.

Aki ezt igazán érti, az nem tud többé kőszívvel élni otthon.

Kedves férj / feleség! Lehet, hogy nem most kell “mindent megbeszélni”. Nem biztos, hogy most kell a nagy rendezés. Nem most kell a végső mondatok csatája. Lehet, hogy ma csak ennyit kér az Úr tőled, aki olvasod (nem a másiktól): ne fordulj el tőle! Ne menj tovább! Ne tedd magad keménnyé! Mert a házasság sokszor ott kezd újra élni, ahol a részvét újra megjelenik. Egy sóhajban. Egy imában. Egy odatett kézben. Egy mondatban: “Látom, hogy nehéz neked.” “Bocsáss meg.” “Segíteni akarok és fogok.” “Imádkozzunk együtt ketten!”

A megszánás nem gyengeség, az a kegyelem ereje. És aki irgalmat tanúsít otthon, házasfelebarátja iránt, az megérti, mit jelent igazán az Úr imádsága:

„…és bocsásd meg a mi vétkeinket…” – mert hogy lehet irgalmat kérni Istentől, és közben irgalmatlanul élni a házasságban? Folytatjuk …

Képek: AI generálta fotók