Házasságunk Isten műhelyében 28. rész

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 2. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

A múlt héti áhitatban bevallottam, hogy amikor munka után hazajön feleségem, néha belemélyedve talál valamilyen netezésbe. Ilyenkor alig veszem észre, ami fáj neki és dühös lesz, mert nem figyelek rá. Persze nem kell, hogy minden kiessen a kezemből, mert ő hazajött. Van, amikor ő is megvárja, amíg kapcsolódni tudunk egymáshoz.

Azonban lehet úgy is gondolkodni, hogy legfontosabb feladatom, hogy házastársammal keressem az egységet és építsem kapcsolatunkat. Ha neki fontos, hogy hazajőve kiöntse a szívét, megossza terheit vagy éppen örömeit, akkor erre készülhetek is. Tudom, hogy mikor érkezik, várjam őt örömmel, készüljek a randira! Igen, így tettük fiatalon, a szerelem idején. Az elhidegülés lassú folyamatára éppen ez jellemző, hogy már nem epekedve várjuk egymást, már nem azt keressük, hogy milyen jóval lepjem meg, miket meséljek el neki, hogyan vigasztaljam, hogyan örüljünk vagy sírjunk együtt. A szerelem idején ezt a lángoló érzelmeink segítették. Ma, amikor csak pislákol szerelmünk, tudatosan érdemes cselekednünk. 

Ha tesszük a szeretet cselekedeteit, az érzelmek majd felzárkóznak. Sokan mondják: nem akarok képmutató lenni, ezért, ha nem érzem a szeretetet, akkor nem is teszem. Képmutató akkor vagyok, ha nem jó szívvel (szívünk az értékrendünk, személyiségünk központja a Biblia szerint és nem az érzelmek székhelye) teszem és őszintén azt, amit teszek, hanem közben mást gondolok. Ha viszont őszintén akarom tenni a jót, akkor is, ha nem érzem közben a szeretetet, akkor nem képmutató vagyok, hanem felnőtt ember, akit nem a pillanatnyi érzelmei vezérelnek. Isten gondoskodik minden szükségünkről, ha mi a tőle kapott feladatot végezzük. A megfelelő érzelmek majd megjönnek. Így nem adok helyet, az ördögnek, ha nem helyezem az Istentől kapott feladatom elé a vágyaim vezérelte “nagyon fontos dolgaimat”. Ezekben is kapok segítséget, csak nem Istentől, hanem az ellenségtől. Szóval kire hallgatok? 

Ezt neked is tudatosan kell eldöntened. Akire hallgatsz, annak átadod az irányítást, annak engedelmeskedni fogsz. Akár tudod, akár nem, szolgája leszel!

„Mert amikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. De milyen gyümölcsöt termett ez akkor nektek? Bizony, most szégyenkeztek miatta, mert ennek vége a halál! Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet.” /Róm.6,20-22./

Ahhoz, hogy helyet se adjak az ördögnek, még egy dolog kell. Megvizsgálni gondolataimat, mert ott adunk a legtöbbször helyet a vádlónak, embergyilkosnak (ördög újabb nevei, melyek leleplezik szándékát). A saját sebzettségemet – mert ezt jelzi a haragom, mondjam ki az Úrnak /62.Zsoltár 9./, Ő megvigasztal és ad új meglátást. Megmutatja, hogy milyen indulatok vannak bennem. Leleplezi gondolataimat. Már bosszút forraltam, vagy saját sebeimet nyalogattam, talán eszembe jutott az a munkatársam, aki mindig meghallgat és megért (erről majd a jövő héten), innen már csak egy lépés és már házasságtörő gondolataim is megjelennek (paráznaság, válás). Ha az Úrnak mondom ki, akkor ő bűnlátásra, bűnvallásra segít. Erőt ad ahhoz, hogy visszatérjek a szeretethez. A harag igénk szerint nem bűn. Ha helyesen kezelem, kimondom Istennek, aztán a páromnak is, énközléssel, akkor nem bűn lesz belőle, hanem Isten szerinti építés.

Imádkozom, hogy visszatalálva az Úrhoz, visszataláljunk küldetésünkhöz: kitartóan és képmutatás nélkül szeressük házastársunkat, és ne csak szóval, se nyelvvel, hanem valóságosan és cselekedettel! Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 27. rész

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 1. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

Hogyan ne adjak helyet az ördögnek? Egyáltalán ki az az ördög, ismerem én, mi közünk egymáshoz? Én aztán nem adok neki helyet!

Az ember a hétköznapokban éli az életét, teszi a dolgát és reagál az őt érő impulzusokra. Ritkán gondolunk arra, hogy a bennünket érő hatások rángatnak. Csak reagálunk, ahelyett, hogy tudatosan válaszolnánk rájuk, vagy tudatosan elkerülnénk őket, hogy azt tudjuk tenni, abban a folyamatban maradjunk, amit reggel elkezdtünk, mert az a feladatunk, erre kaptunk megbízatást. Többször tapasztaltam, hogy gépen dolgozva a felugró üzenetnek időt, helyet adtam, végül sokkal többet, mint gondoltam, és így attól vettem el a drága időmet, ami a feladatom lett volna.

A Biblia szerint sáfárok vagyunk, időnket, energiánkat, tehetségünket, sőt kapcsolatainkat, benne legfontosabbként a házasságunkat is azért kapjuk, hogy felelősen gazdálkodjunk vele. Aki adta, az számon fogja kérni. Ráadásul nem magánügy, hogy hogyan sáfárkodunk, mert másokra is hatással vagyunk. Amikor megosztok egy Fb bejegyzést, vajon milyen hullámokat ver a kibertérben, s aztán a szívekben, fejekben, majd kapcsolatainkban. Megbotránkoztatok vele vagy építek? Jobbá lesz tőle, aki olvasta, vagy csak indulatokat gerjesztettem, mely akár kihat az ő házasságára is.

Egyáltalán ez a feladatom, vagy csak pihenő szünetet tartottam feladatom végzése közben – csak a 10 percből sokkal több lett. Elvitte az én figyelmemet, gondolataimat is a témámtól. 

Keresztyének azt mondjuk, hogy minket Isten Lelke vezérel, Jézust követjük. Ha nem azt viszem tovább, amibe belekezdtem, akkor most valami/valaki más kezdett vezérelni. Így lehet tudatlanul is helyet adni egy másik főnöknek. Nem szándékosan, nem tudatosan, de a félrevezető ellenségnek (az ördög további nevei: vádló, szétdobáló, rágalmazó, uszító, hibáztató, ellenálló, hazugság atyja) adtam oda a vezetést, rábíztam magamat, és így neki teremtem gyümölcsöt.

Azt gondolnánk, hogy csak azzal adunk neki helyet, ha indulatosan kiabálunk, verekedünk (szavainkkal mélyebb sebeket tudunk adni, mint kezünkkel). Mostanában előfordult, hogy házastársam hazajött és én éppen a neten lógtam, olvasgattam, kommenteltem, megosztottam. Alig vettem észre jelenlétét, majd gyorsan el is felejtettem, annyira magával ragadott az izgalmas világ, amibe belefeledkeztem. Amikor szóvá tette, még nekem állt feljebb, hogy ő lépett bele az én folyamatomba! Haragudtam, vagy csak bosszús voltam, mert lelepleződtem, hogy ki és mi a fontosabb nekem. 

Mindketten haragszunk, most hogyan ne vétkezzünk? Sátán alig várja, hogy kezünkbe vegyük az ügyet, és saját természetünk szerint oldjuk meg. Na ekkor garantáltan helyet adunk a nagy megtévesztőnek. 

Mai igénk tanulsága, hogy haragunkban az egyetlen biztos hely, ha Istenhez fordulunk. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” /50. Zsoltár 15./ Ilyenkor Isten leleplezi belső világunkat, megmutatja, hogy kire hallgatunk, és segítségével visszatalálhatunk a békességbe és szeretetbe. 

Ne késlekedj, próbáld ki, gyakorold!

Házasságunk Isten műhelyében 26. rész

Tartozás és biztonság

„Szerelmesem az enyém, s én az övé vagyok,  .” /Énekek éneke 2,16./

Attól a pillanattól, hogy igent mondtunk egymásnak, összetartozunk. Elvállaltuk egymást, s azt ígértük, hogy a házasság szent kötelékében szeretetben és hűségben élünk. Amikor igent mondtunk a párunknak, ugyanakkor nemet mondtunk mindenki másnak. A kizárólagosság a házasságban alapvetés. Azt jelenti, hogy számomra a párom az egyetlen, aki betölti minden szükségemet, akire kívánsággal tekintek, akiben gyönyörködöm, s arra törekszem, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben mellettem. Támogatom őt a céljai megvalósításában, s örülök az elért eredményeinek. Úgy tervezem és szervezem az életünket, hogy abban mindenkor figyelembe veszem a társam kívánságait. Megbeszéljük az előttünk álló feladatokat. Örömmel vállalunk közös szolgálatokat a gyülekezetünkben. Megosztjuk egymással gondolatainkat, szánunk időt egymásra. Ha már gyermekeink is vannak, akkor a gyermeknevelés terén is szorosan együttműködünk. 

A kizárólagosság nem börtön, hanem biztonság. A „hozzád tartozom”-szövetség hűséget és védelmet jelent. – Így épül fel a bizalom. A bizalom nagyon törékeny, könnyen sérül, s nehéz helyrehozni. A legjobb megőrizni, vigyázni rá. Mindig őszintén beszéljünk egymással, ha bármi kételyünk merülne fel. S ne kerteljünk, hanem tiszta szívvel kérjünk bocsánatot, ha valamit elrontottunk, hibáztunk. S Isten kegyelme az, hogy az Úr Jézus Krisztusban megadta nekünk a bűnbocsánatot, s minket is arra tanít, hogy bocsássunk meg egymásnak. S olyan jó, hogy imádságainkat mindig meghallgatja az Úr, s segítséget ad nekünk.  

„ A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” Zsolt.124,8./

A kapcsolatunkat védeni, erősíteni kell. 

Kérdés: Miben tudnátok erősíteni a kapcsolat védelmét: idő, határok online jelenlét, harmadik személy felé? 

„…..én az Úr, a te Istened , féltőn szerető Isten vagyok…” /2Mózes 20, 5./

A kizárólagosság Isten és népe kapcsolatában természetes. Nem azt jelenti, ami emberi értelemben a féltékenység. Ő ezáltal óv bennünket a világ (Sátán) támadásaitól, amelynek számtalan módja van, de a lényeg mindig ugyanaz: éket verni Isten és ember közé!  – Nem magát félti, hanem téged! A kizárólagosság alapja az Úr irántad táplált feltétel nélküli szeretete. Azt szeretné, hogy a szíved teljesen az övé legyen. Ne legyen benne hely bálványoknak. Ha tudni akarod, hogy mi a bálvány az életedben, vizsgáld meg magadat őszintén: mi az amit nem tudsz elengedni, ami nélkül nem tudod elképzelni az életedet? Mi az, ami Isten elé kerül a szívedben?

A házasság is kizárólagos kapcsolat. Nem fér bele más .A házasság célja Isten dicsőítése. Krisztus és az egyház kapcsolatának kiábrázolása az egymás iránti feltétlen szeretet, a hűség és megbocsátás által. 

Mindannyian azt szeretnénk, ha jó házasságunk lenne. Ez nem lehetetlen vállalkozás, de tudnotok kell, hogy sokszor lemondással, áldozatvállalással jár. Lemondok a magam kényelméről a páromért.(elmosogatok) Lemondok a magam …sorolhatnám miről. A lényeg az, hogy tedd meg a férjednek/ feleségednek azt, amivel örömöt szerezhetsz neki. Ne magadra gondolj!

A házasság Isten tervében szerepelt:

„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő társat.” /1 Mózes2,18./

A társunkon keresztül formál minket az Úr ! Ahogy az évek alatt együttműködünk, kiegészítjük egymást, s megtapasztalhatjuk azt a sok örömöt, ajándékot, amit a házasságon belül kaphatunk egymáson keresztül az Istentől. A biztonság, a békesség, az öröm, mind az Ő ajándéka! 

Házasságunk Isten műhelyében 25. rész

Kölcsönösség az intimitásban

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”/1Móz.1, 27./

„Azután ezt mondá az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzá illő segítőtársat” /1Móz.2,18./

A hozzáillő társ olyasvalaki, aki illeszkedik, passzol hozzá, kiegészíti. Együtt válnak teljessé. A párválasztás idején mindenki arra vágyik, hogy megtalálja az igazit. Azt, akit az Úr neki rendelt. 

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté.
/1. Móz.2,24./

Az egy testté válás, a személyes intim kapcsolódás, a szexuális kapcsolatban valósul meg. A két ember a házasságban eggyé lesz. 

Az intimitás a mély, meghitt, őszinte, kölcsönös bizalmi kapcsolat alapja. Amikor nem félünk megmutatni igazi valónkat, leplezetlenül megnyílhatunk egymás előtt. El merjük mondani a vágyainkat, félelmeinket. Amikor nem takargatjuk magunkat, hanem le merünk vetkőzni egymás előtt, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Nincsenek titkaink egymás előtt. Meg merjük mutatni a sebeinket, a hibáinkat.  .Csodálatos ajándék az intimitás! Nincs benne félelem, sem rejtőzködés, mert közel engedjük magunkhoz a párunkat, akit szeretünk, s ő viszont szeret. Engedjük, hogy megérintsen, s nem kell félnünk tőle, mert bízunk benne, s tudjuk, hogy mindenkor a legjobbat akarja nekünk, ahogyan mi is neki. Teljesen egymásnak adjuk magunkat. 

Az /1Kor.7,3./-ban a házasságon belüli szexualitásról így tanít Pál apostol: 

A férfi teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt!”

Pál szakít a megszokott tulajdonlásra épülő, csak a férfiaknak „jogot” adó házasság „rendjével”. A hangsúlyt a kölcsönösségre és az egymás iránti figyelemre, tiszteletre helyezi. A házassági fogadalom szent elköteleződést jelent a fizikai, lelki és érzelmi szükségletek betöltésére. Fogadalmunkat csak Isten segítségével vagyunk képesek megtartani. Az önzetlen, érdek nélküli szeretetre (agapéra) csak Ő tehet képessé, mert emberi (óemberi) természetünktől ez idegen!

A házasságban nincs alá-fölé rendeltség! Bár feladatköreink különbözőek, Isten egymás mellé rendelt bennünket. A szereteten alapuló kapcsolat biztonságot nyújt a világ kísértéseivel szemben. A szexualitás nem teljesítmény, hanem kölcsönös ajándékozás és egymásra hangolódás. A nyílt kommunikáció védi és erősíti a szövetséget. 

Kérdés:

  • Miről lenne fontos őszintén beszélnetek: vágyakról, félelmekről, vagy határokról az intimitásban?
  • Tudod-e mire vágyik a házastársad? 
  • Mi az a konkrét dolog, amire a párodnak ma szüksége van? 

Ha tudod, teljesítsd azt szeretettel! Ne várj viszonzást! 

Ha nem tudod, törekedj arra, hogy jobban megismerd a férjed/feleséged vágyait!

Pál az 1/Kor.7,3./-ban a szexuális vágyak miatti bűnöktől akar megvédeni, felszólító módot használva. Ha valaki nem tud uralkodni magán (ezen a téren), jobb, ha megházasodik. A házasságban a szexuális együttlét védelem alatt van. Ezért írja Pál apostol a Szentlélek által vezérelve, hogy a házasfelek nem urai a maguk testének, mert tartoznak a házastársuknak azzal, hogy teljesítik házastársuk szükségleteit. Az intimitás hiánya a házasságban, Isten iránti engedetlenség. 

– Hány házasság vált börtönné, végződött válással emiatt? Isten ajándéka az intimitás , természetes örömforrás. 

Az egészséges, harmonikus kapcsolat megerősítője. Jó hatással van egész személyiségünkre. Nélkülözhetetlen tehát a házasságban a kölcsönös, legmélyebb intimitás, az egymás megismerése, mind testi, mind lelki „működésének” felkutatása! Ennek eszközei az imaközösség, lelki beszélgetés és a rendszeres szexuális együttlét. 

Áldja az ÚR a házaspárokat! Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 24. rész

Szeretet a hétköznapokban

„ Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” /1 Kor.13,7./

Pál első levele a Korinthusiakhoz 13. fejezetét a „Szeretet himnusza „néven emlegetjük. Ez a 13. fejezet 13 versből áll. Szívből ajánljuk elolvasásra az egész fejezetet! (Megtanulni is érdemes.)

A 7. versről, alapigénkről szeretnénk veletek megosztani néhány töredékes gondolatot. A 7-es szám a Bibliában a teljesség, a tökéletesség szimbóluma. Istenre utal, hiszen egyedül Ő teljes és tökéletes.  Ő maga a „Szeretet”.

Az 1 Ján.4,7-8-ból így olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet az Istentől van, és aki szeret az Istentől született, és ismeri az Istent, aki pedig nem szeret, az nem ismeri az Istent, mert az ISTEN SZERETET.”

Alapigénknben (7. vers) négyszer ismétlődik a „mindent” szó :

1. mindent elfedez

2. mindent hisz

3. mindent remél

4. mindent eltűr

1. Mindent elfedez

A „stego” szó a Bibliában (újszövetségi, görög) elsősorban azt jelenti: fedni, betakarni, elviselni, kibírni. Az egyéni életünkben, mindennapjainkban ezt úgy élhetjük meg Isten szerint, ha elfedezzük, betakarjuk a párunk hibáit, gyengeségeit. Nem emlegetjük fel, nem dörgöljük az orra alá, nem teregetjük ki és nem akarjuk megszégyeníteni. Nem futkosunk házról-házra panaszkodni. Az agapé önzetlen szeretet. Kitartó és jóindulatú. Nem hibákat könyvel, hanem a kapcsolatot építi. Spurgeontől olvastuk: 

Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet. 

Próbáld a párodat Isten szemével nézni a hétköznapokban!

Könnyű dolog ez? –Nem! A párunkkal mindenképpen beszélni kell róla és segíteni, támogatni abban, hogy észre vegye a hibát. Nevén nevezze a bűnt, s imádkozzunk együtt is Isten szabadításáért.

2. Mindent hisz

A tejes bizalom állapota. Azt jelenti, hogy házastársamban tökéletesen megbízok. Minden szavát elhiszem, nem kételkedem benne, a legjobbakat feltételezem róla. Nincs takargatni valónk, nincsenek titkaink egymás előtt. – Ez a megelőlegezett bizalom sérülékeny, mivel emberek vagyunk, hibázhatunk, tévedhetünk, eleshetünk, de nem titkoljuk, nem hallgatjuk el egymás elől. Elmondjuk egymásnak hibáinkat, megbeszéljük a dolgainkat, s együtt próbáljuk helyrehozni, ami elromlott. Ez csodálatos, „idilli állapot”, békés, feszültségmentes és harmonikus helyzet lehetne. de sajnos kapcsolatainkban megjelenhet a bizalmatlanság, a kételkedés. Sérülhet, sőt elromolhat a „paradicsomi állapot”. 

Amikor a kígyó megjelent az Édenkertben, kételkedést keltett az első emberpár szívében. „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” /1Mózes 1,3./ Ez a kérdés a bizalom aláásására, s a kételkedés elindítására szolgált. Házasságunkban mély sebeket ejthetünk egymás szívén, s ezek a sebek fájdalmakat okoznak és bizalmatlanságot eredményeznek. Házassági válságokban, válásközeli állapotokban nagyon gyakori a bizalom elvesztése. 

És akkor hogyan tovább?! 

Isten Krisztusban elkészítette számunkra a bűnbocsánatot, s ha megvalljuk bűneinket, s elhagyjuk bűnös cselekedeteinket, akkor újraépíthetjük a kapcsolatunkat, s  a bizalmat. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz, de aki már megtapasztalta a kegyelmet, az meg tud bocsátani a házastársának is. Új alapra kell helyezni a házasságot. Ez az alap pedig az egyetlen szilárd alaphoz, Jézus Krisztushoz való visszatérést jelenti. Ő tud és akar segíteni ebben, ha imádságban kérjük tőle.

3. Mindent remél

Amikor egy pár elköteleződik, s házasságot köt, azt remélik, hogy életük során minden jól fog alakulni, s boldogok lesznek, míg meg nem halnak. Bíznak egymásban, s pozitív jövőképük van. Azt remélik, hogy céljaikat együtt (könnyen v. könnyebben) megvalósítják, s saját vágyaikat közösen beteljesítik. Nyílván sejtik, hogy lesznek váratlan események, nehézségek is, de remélik, hogy  ők ketten meg fogják oldani a problémákat. Optimizmussal tekintenek a jövőre, s Isten ígéreteire alapoznak. A keresztyén élet alappilére a hit-remény-szeretet, amely a nehézségek közepette is megerősít. 

S mi a helyzet, amikor minden összedől, s csalódásokat élünk meg, becsapott, megalázott, kifosztott a társunk, akiben bíztunk, amikor úgy tűnik, hogy nincs remény, amikor mélységbe zuhanunk, fejünk fölött összecsapnak a hullámok, s minden szürke lesz.

Isten hív és vár téged.

„Kiálts hozzám és meghallgatlak.” /Jer.33,3./

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak és te dicsőítesz engem!” /Zsolt.50,15./

Jó, ha beszélsz a házastársaddal, s együtt kerestek segítséget. Keressetek házasságújító hétvégét, vagy csendeshetet, ahol segítséget kérhettek lelkigondozóktól. 

4. Mindent eltűr

Amikor összeházasodtunk, ünnepélyesen fogadalmat tettünk Isten színe előtt, s ezt is megfogadtuk, aláírtuk: vele tűrök, vele szenvedek.

Amikor valamit el kell tűrni, el kell viselni, az azt jelenti, hogy állhatatosan ki kell tartanom egy kemény próbatételben. Valamiben, ami nem kellemes számomra. Söt! Nem szállhatok ki menet közben, nem fordulhatok vissza félúton, hanem cipelnem kell a terhet, amit én kaptam, ami az enyém. Emberi természetünkből fakadóan szívesebben kiszállnánk, elfutnánk, elbújnánk, de Isten képessé tesz arra, hogy megerősödjünk, s hűségesen kitartsunk. Az /Ef.4:,2./-ben ezt olvassuk: 

„Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel , elszenvedvén egymást szeretetben.”

Gyökössy Endrétől olvastuk: „Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem. Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud igazán szenvedni, aki szeret. Krisztus életét adta értünk a kereszten.”

Kérdezd meg magadtól: melyik „mindent” a legnehezebb most megtartanod? (1-elfedez, 2-hisz, 3-remél, 4-eltűr?)

Beszéljetek meg egymással egy konkrét lépést ! Miben kellene  változnotok ezen a héten Isten igéjének fényében, az Ő dicsőségére? Sok áldást!

Házasságunk Isten műhelyében 23. rész

Egymás megértése

„….értelemmel éljetek együtt feleségetekkel……” /1Pét.3,7./

Amikor két ember összeköti az életét, a kezdeti lángolásban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szeretet egyfajta automatikus védőhálót jelent. Azt gondoljuk, ha igazán szeretjük egymást, akkor a megértés, a ráhangolódás és a zökkenőmentes együttélés magától értetődő módon, mintegy „gyári beállításként” jár a házassághoz. Idővel azonban mindannyian ráébredünk, hogy a rózsaszín köd eloszlása után a mindennapi valóság egészen más képet mutat. A kommunikációs zátonyok, a fáradtságból fakadó elbeszélések egymás mellett, és a kimondatlan elvárások arra figyelmeztetnek bennünket: a megértés nem egy statikus állapot, hanem egy naponta megújítandó döntés és közös munka.

Péter apostol nem véletlenül fogalmaz így a levelében: „megértéssel éljetek együtt feleségetekkel” (más fordítás szerint: „értelemmel éljetek együtt!”). Bár az igei rész kifejezetten a férjekhez szól – akiknek a korabeli társadalomban különösen is tanulniuk kellett a tiszteletet és a finomságot a feleségük felé –, a mögötte meghúzódó isteni alapelv egyetemes. A házasságban az „értelemmel való együttélés” azt jelenti, hogy nem a saját igazunk és kényelmünk körül forgunk, hanem hajlandóak vagyunk energiát, időt és tudatosságot fektetni a másik megismerésébe.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy a jó házasságot a szerencsének vagy a „tökéletes összeillésnek” tulajdonítjuk. Azt mondjuk: „Ők olyan szerencsések, annyira értik egymást.” Mintha ez egy veleszületett, megváltoztathatatlan tulajdonság lenne. A valóság ezzel szemben az, hogy a megértés egy tanulható készség. A szeretetnek az a gyakorlati formája, amelyet az iskolapadban nem tanítanak, de Krisztus iskolájában naponta gyakorolhatunk.

Ehhez a tanulási folyamathoz három alapvető építőkockára van szükségünk, mégpedig képesnek lenni kilépni a saját igazamból, a saját sérelmeimből, és megpróbálni a másik szemével nézni ugyanazt a helyzetet. Az empátia nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben egyetértek a társammal, hanem azt, hogy elfogadom az érzéseit, gondolatait és tiszteletben tartom az ő megélését: „Látom, hogy ez most neked fáj, nehéz vagy fárasztó, és ez számomra is fontos.” A másik akadály, hogy nem figyelünk kellően a társunkra, figyelmünk megosztott. Gyakran ott ülünk egymás mellett a kanapén, de a tekintetünk és a gondolataink a képernyőre tapadnak. A megértés ott kezdődik, amikor tudatosan leteszem a telefont, becsukom a laptopot, félretolom a munkát és a hobbit, a szemébe nézek a társamnak, és valóban jelen vagyok. Nemcsak a szavait hallom meg, hanem a mögöttük lévő fáradtságot vagy vágyat is. Végül, de nem utolsó sorban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy évek múltán már gondolatolvasók vagyunk. „Úgyis tudom, mit fog mondani.. Úgyis tudom, mi a baja..” – gondoljuk sokszor, és ezzel elvágjuk a valódi kapcsolódás fonalát. Feltételezések helyett kérdeznünk kell. A kérdezés a tisztelet, az érdeklődés és az élő szeretet legszebb jele.

Egyetlen házasság sem működik „robotpilóta” üzemmódban. Nem létezik olyan, hogy valaki egyszer s mindenkorra tökéletesen megtanulta, hogyan kell jó férjnek vagy jó feleségnek lenni, majd hátra dőlhet. A szerepeink, a szükségleteink és a körülményeink folyamatosan változnak. Egy gyermek születése, a munkahelyi terhek, a betegségek vagy az életközépi változások mind-mind új dinamikát hoznak. Ami működött tavaly, nem biztos, hogy működik idén. Ha a házasságot egy automatának tekintjük, amelyből gombnyomásra jár a figyelem és a gondoskodás, a kapcsolatunk óhatatlanul elidegenedik. Fel kell ismernünk, hogy a házasság egy élő szervezet, amelyet naponta gondozni kell. Ehhez pedig két irányba kell folyamatosan fordulnunk.

Elsőként is Isten felé, mert tőle kapunk mindent, a türelmet, a megbocsátó kegyelmet és azt a szeretet-forrást, ami a saját emberi kimerültségünk után is képes adni. Az ige arra figyelmeztet, hogy ha nincs megértés a házasságban, még az „imádságaink is akadályba ütköznek”. Az Istennel való és a társunkkal való kapcsolatunk elválaszthatatlan egymástól. Másfelől naponta újra és újra odafordulni a másikhoz, tudatosan keresve a kapcsolódást, elengedve a büszkeséget és a megcsontosodott elvárásokat.

Ha most megvizsgálnánk őszintén a szívünket és a párkapcsolatunkat, vajon hányszor fordult elő, hogy elbeszélünk egymás mellett? Hányszor várunk el dolgokat anélkül, hogy kifejeznénk a szükségleteinket, vagy hányszor mulasztjuk el észrevenni a másik néma segélykiáltását? Álljunk hát meg egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a tükörként szolgáló kérdést, hogy mikor kérdeztem meg utoljára a páromat őszinte, nyitott és szerető szívvel: „Drágám, most mire van a legnagyobb szükséged tőlem?” Nem arra, hogy mi a feladata, nem arra, hogy mit kell elintézni a ház körül vagy a gyerekekkel kapcsolatban, hanem arra, hogy személy szerint tőlem, mint házastárstól, mire vágyik leginkább ebben az élethelyzetben. Egy megértő beszélgetésre? Egy ölelésre? Arra, hogy levegyek egy konkrét terhet a válláról? Vagy egyszerűen csak arra, hogy csendben, ítélkezés nélkül mellette legyek?

Amikor ezt megkérdezzük, és készek vagyunk valóban végighallgatni a választ anélkül, hogy azonnal védekeznénk, magyarázkodnánk vagy tanácsokat osztogatnánk, akkor kezdünk el Péter apostol szavaival élve értelemmel, megértéssel együtt élni. Ez az a pont, ahol a Bibliában írt Ige gyakorlati, hús-vér szeretetté és mindennapi áldássá válik. Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 22. rész

Tisztelet és megbecsülés

„…a feleség pedig tisztelje férjét.” /Ef.5,33./

A tisztelet fogalmát gyakran félreértjük és összekeverjük a teljes egyetértéssel vagy az alárendeltséggel. Valójában a megbecsülés nem azt jelenti, hogy mindenben azonos a véleményünk, hanem azt, hogy őrizzük a másik méltóságát, még a nézeteltérések idején is. „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14)

Amikor egy feleség tisztelettel fordul a férje felé, egy olyan biztonságos érzelmi talajt hoz létre, amelyben a férfi bátrabban vállal felelősséget. A férfiak számára a tisztelet olyan létszükséglet, mint a levegő: ha érzi, hogy bíznak benne és értékelik az erőfeszítéseit, az motiválja őt arra, hogy valódi védelmezővé és gondoskodó társsá váljon. A tisztelet maga az építő erő, melyből fakadó felelősségvállalás teremti meg a feleség számára azt az érzelmi és egzisztenciális biztonságot, amelyre a női lélek vágyik.

Kedves feleségek! Mivel ez egy körforgást eredményez, éppen ezért jó látni, hogy a tisztelet nem csupán egy belső attitűd, nem megalkuvás, nem az egyéniség feladása, hanem sokkal inkább a közös életút elősegítése. A tisztelet a férj iránt apró, hétköznapi döntések sorozata, amivel a házasságot így a férfi és a feleség egymással karöltve, Krisztus Urunk segítségével közösen építi és fejleszti.

Fontos, hogy ne csak az eredményt dicsérjük meg, hanem a szándékot és a munkát is. Egy rövid üzenet napközben: „Köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk, hálás vagyok érte” – hatalmas erőt tud adni. Nem helyes, ha tiszteletlenül beszél a feleség a férjéről barátok, családtagok vagy a gyerekek jelenlétében. A lojalitás a tisztelet legmagasabb foka. Jó néven veszi egy férj, ha a feleség kikéri a tanácsát, és azt érzi, hogy számít a látásmódja. Ez erősíti benne az érzést, hogy ő a család szellemi és gyakorlati építő köve. Még akkor is, ha nem ért egyet minden lépéssel a feleség, fejezze ki, hogy bízik párja képességeiben. A kritika lebont, a bizalom épít.

Amikor a feleség megelőlegezi ezt a tiszteletet (még akkor is, ha a férje épp nem „teljesít” 100%-osan), valójában a férje szívében lévő Krisztus-arcot hívja elő. A férfi, akit tisztelnek, vágyik arra, hogy szeressen. A férfi, akit értékelnek, vágyik arra, hogy adjon. A tisztelet tehát nem azért jár, mert a férj hibátlan, hanem azért, mert ő az a társ, akit Isten rendelt a feleség mellé, akinek a tisztelete a leggyorsabb út az ő szívéhez, amin keresztül a szeretet visszaáramolhat.

Ez a tisztelet tehát nem egy néma behódolás, hanem egy aktív, építő erő, amely képessé teszi a férfit arra, hogy úgy szeresse feleségét, ahogy Krisztus szerette az egyházat: féltőn, óvón és mindent odaadva, egyben rámutatva arra, hogy a házasság Isten terve szerint egy olyan különleges szövetség, amelyben a felek kölcsönösen segítik egymást a teljesség felé. Míg az előző heti igevers a férjeket Krisztus-i önfeláldozó szeretetre hívja, a mostani igevers pedig a feleségekhez szól, egy olyan kulcsot adva a kezükbe, amely alapjaiban határozza meg az otthon légkörét: a tiszteletet.

Ez az a körforgás, amit a Biblia felette nagy „titoknak” nevez, ami megmutatja, hogy hogyan válhat a feleség tisztelete a férj „üzemanyagává”, amiből az erőt merítheti az önfeláldozáshoz. 

Krisztus szeretete az egyház iránt önfeláldozó volt. Ahhoz, hogy egy férfi képessé váljon „meghalni” a saját vágyainak, kényelmének vagy igazának, és a felesége érdekeit tegye Krisztus utáni első helyre, éreznie kell, hogy van miért és kiért áldozatot hoznia, éppen ezért elengedhetetlen, ha úgy tetszik Isteni törvényszerűség, hogy „…a feleség pedig tisztelje férjét.” Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 21. rész

Krisztus-szerű szeretet

„Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Efezus 5,25)

Kedves olvasó Házaspár! 

Elgondolkodtál már azon, hogy mit jelent, hogy „önmagamat adom”? Olyan vagyok, amilyen és mással nem foglalkozom? Vagy bízom a saját megérzéseimben, a „belső hangban”? Vagy hagyom, hogy a bennem rejlő valódi érzések, indulatok kerüljenek a felszínre, ezzel felszabadítva érzem magamat arra, hogy olyannak lássanak, amilyen vagyok – még ha ezzel másokat meg is bántok. Ez így kényelmes. 

De Pál apostol is erre gondolt, amikor Krisztusra mutatott, mint példaképre?  Ha Jézus ilyen formában adta volna önmagát, akkor nem kellett volna áldozati bárányként meghalnia, hanem élhetett volna hosszú ideig. De így a bűneinket sem vette volna magára, és Isteni segítség és közbenjárás nélkül élnénk meg saját bukásunkat. De Isten kegyelméből Jézus Krisztus nem ebben a formában adta önmagát, hogy el tudjuk kerülni a tragikus véget, hanem úgy szeret bennünket, hogy az életét adta értünk. A világi felfogás szerint „akkor csinálj valamit, ha jól esik”. Nem gondolom, hogy Jézus azért ment a Gecsemáné-kertbe, azért ment a keresztre, mert az neki „jólesett”. Ez nem volt számára kényelmes és felüdítő, ennek ellenére mégis megtette felénk az első lépést, amit nem a saját érdemeinkből értük ezt el. Nem azért, mert olyan szeretetre méltóak lennénk, hanem azért halt meg Jézus – ilyen formában önmagát adva értünk – mert függetlenül a viselkedésünktől és érdemeinktől, szeretett és szeret bennünket, és hűséges az Atya Istenhez és a Vele való szövetséghez. Erre mutatott rá Pál! Tudnunk kell úgy szeretni a feleségeinket (akkor is, ha éppen megbántott, vagy ha haragszik ránk, vagy ha nem értünk egyet valamiben), mint Krisztus az egyházat, aki az első lépést megtette irányunkban! 

Mi hogyan tegyük meg a magunk első „krisztusi lépését”? Nekünk is meg kellene halnunk a Kedvesünkért? Szó sincs róla! Az túl egyszerű lenne a mi életünkben. Még csak kardot sem kell rántanunk, elég, ha odafigyelünk a feleségünkre, arra, amire éppen szüksége van, függetlenül attól, hogy ez mennyire kényelmes, hogy éppen milyen érzések kavarognak bennünk, vagy mennyire vagyunk fáradtak? Ez csak úgy lehet, ha nem a saját belső érzéseinkre figyelünk, ha nem az „én” van az első helyen, hanem fontosabb a társunk, mert a férj szeretete nem lehet egyszerűen érzés-vezérelt, hanem szövetséghű, amire Krisztus is példát adott. A pillanatnyi érzések ellenére legyen a férj kezdeményező, áldozatkész, védelmező. A házasság nem egy szerződés, amit felbontunk, ha a másik nem teljesít, hanem szövetség, amelyben a férfi dönt úgy, hogy akkor is ad, ha épp nem kap semmit. Ha fáradtak vagyunk és még csak beszélgetni sincs kedvünk, akkor is eszünkbe kell, hogy jusson: a szeretet nem egy érzés, hanem egy döntés, mert a feleség fontosabb a saját életünknél! 

Gondoljuk csak végig a gyakorlatban: ha munkából hazaérünk, milyen kérdéseket szegezünk Kedvesünk irányába? Talán azt, hogy mi történt a munkahelyen, vagy, hogy viselkedtek a gyerekek, vagy éppen, hogy mi lesz a vacsora? Ezek is nagyon fontos kérdések! De hányszor kérdeztük meg feleségünktől (magamat is beleértve): „Hogy érzed magad a szívedben?” 

Eszünkbe jut-e, hogy a Kedvesünk is fáradt, kimerült, gondterhelt  és ennek ellenére áll neki a rutinfeladatoknak, miközben mi, mint aki jól végezte dolgát, fáradtan leülünk, várva a jól megérdemelt vacsorát, együttlétet, kedvességet. 

Szeressük hát úgy feleségünket, mint Krisztus az egyházat, aki önmagát adta érte! Bibliai értelemben legyünk a feleségünk feje (Ef. 5,23), aki nem parancsolgat, hanem aki felelősséget vállal, mint ahogyan Krisztus sem a trónról irányított, hanem lehajolt lábat mosni. Észre kell vennünk mindazt, amit a párunk a családért, gyermekeinkért, értünk tesz. Vezeti a háztartást, gyereket nevel, viseli az érzelmi terheket is, és sorolhatnánk. Merjük megkérdezni: „Miben tudlak ma segíteni, hogy könnyebb legyen neked?” Ez a valódi vezetés: elébe megyek a feladatoknak, segítem a Társamat, ahol csak tudom. Mitől lesz Krisztus-szerű a szeretetem? Ha a feleségem számára Isten után biztos pont lehetek. Amikor feszültség van, a krisztusi férfi az, aki elsőként félreteszi a büszkeségét, és kezdeményezi a békülést – még akkor is, ha úgy érzi, neki van igaza. Mert nem az igazát védi, hanem azt a szövetséget, amit vállalt. Fontos, hogy épül-e mellettem a feleségem, biztonságban érzi-e magát, virágzik-e a személyisége? Ezt önmagunk erejéből nem tudjuk megtenni, de ami embereknek lehetetlen, Istennek lehetséges (Lk. 18,27). A Krisztus-szerű szeretet titka az, hogy először mi magunk engedjük, hogy Krisztus szeressen bennünket. 

Férfinak lenni Krisztus módjára azt jelenti, hogy van egy iránytűd, amikor hibázol, hogy tudod, hogy hova kell visszatérni: a kereszthez, ahol Krisztus mindent odaadott érted. Ez az igazi erőforrásod. Ebből a szeretetből merítve lehetsz te is azzá a férfivá, akire a párodnak, családodnak és a gyülekezetnek szüksége van.

„Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat…” – Ez nem teher, hanem a legnagyobb méltóság, amit férfi kaphat. Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében – 20. rész

A gyermek ajándék 

„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” /Zsolt.127,3./

Szülőnek lenni, a teremtésbe bevont isteni megajándékozottság élménye. A gyermek ajándék, jutalom az Úrtól. Nem a házaspár érdemeiért kapott, hanem kegyelemből származó adomány, ami természetesen nem birtoklásra, hanem felelős és bevonó nevelésre, plántálásra és a rácsodálkozás állandó lehetőségét kínáló, életutakat meghatározó élmény, annak minden felvillanyozó örömével és fáradtságával, időnként szomorúságával is akár, de eredőjét tekintve felfelé, Krisztusra mutató közös nagyprojektje a legtöbb, erre elhívott házaspárnak.

A gyermeknevelés óriási témája – terjedelmes szakirodalmát tekintve, és a Szentírás által is kiemelten kezelt útmutatásai alapján – egy rövid áhítatban kifejteni legalább akkora művészet volna, mint egy Beethoven szimfóniát egy 3 másodperces tömörített verzióban kiemelve bemutatni. Nem is ezt várjátok tőlünk, kérünk, kedves olvasó házaspárok! Ezúttal inkább csak világítsunk rá az ajándék szóra!

Akik e sorokat olvassátok, bizton tudjátok, hogy a gyermekeitek, ha vannak, lesznek, ajándékok a számotokra. A kérdés, hogy hogyan bánunk az ajándékkal? A legfontosabb mindig azt tudni, a legnagyobb örömök, ünnepek, de a nehézségek, bajok, sötétség közepette is, hogy kitől, az Úrtól és mire, sáfárságra kaptuk a házasságunkba csöppent egy-egy gyümölcsét a kegyelemnek. Arra kell törekednünk, hogy ezt lássuk be, érezzük át a hétköznapokban is, ne csak az ünnepi pillanatokban. A dackorszakban, a kamaszkorban is. A gyermek életútjának minden fázisában ajándék, akkor is, ha még csak váradalom, s akkor is, ha már felnőtt. 

Ha mindennapi sáfárságra kapott ajándék a gyermekünk, akkor szülőként az adott életszakaszhoz igazodó nevelésükbe nem fáradhatunk bele! Akkor a jelenlétben visszasugárzó szeretet fényében örülve és az odaadó áldozatot pillanatnyilag elnyelni látszó nehézségek közepette is tudnunk kell, hogy ez is, az is ajándék. Mikor mi jön, azzal a formálódik a család. 

Kedves házaspárok!

Mitől tartotok leginkább, amikor gyermekről, gyermekvállalásról, gyermeknevelésről beszélgettek egymással? Attól, hogy kevés (lesz) az erőtök, szűkös a kenyeretek, fogyatékos a türelmetek, bizonytalan a jövőtök, vagy attól, hogy amit Isten örökségnek nevez, azt ti talán tehernek látjátok, mert a félelem köde ráült a hitetekre?

Tudjuk pedig a gyermek nem tulajdon, hogy birtokoljuk, nem élettervünk díszítőeleme, hogy kedvünk szerint illesszük be, nem önmagunk folytatása, hogy benne magunkat építsük tovább, hanem az Úr öröksége, anyaméh gyümölcse, ránk bízott szent sáfárság, amelyben nemcsak mi neveljük őt, hanem Isten – sokszor éppen általa – minket is nevel: önzésünkből kifelé, kényelmünkből szolgálatba, félelmünkből bizalomba, számítgatásainkból az Ő gondviselő tenyerébe.

Beszéljetek hát erről nem egymást ijesztgetve, nem a világ napjainkban különösen felerősödő, nem alaptalan, riadalmait visszhangozva, nem a körülmények negatív hatását, a magatok ellenálló erejét méricskélve, hanem az Úr előtt, térdre hajló szívvel, mert a hit nem azt jelenti, hogy nem látjuk a terheket, hanem azt, hogy a terhek fölött is meglátjuk Őt, aki életet ad, kenyeret szel, erőt újít meg naponként, s aki nemcsak gyermeket bíz ránk, mint Őelőtte járó házaspárra, hanem kegyelmet is ad a házuk népének.

A gyermek ajándék. Fogadjuk hát nem félelemmel, hanem hittel; nem tulajdonosként, hanem sáfárként; nem önmagunkban bízva, hanem abban az Úrban, aki az örökséget adja, s az örökség hordozásához is megadja a szükséges időben az elégséges jót. Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében – 19. rész

3 betűs témaAdjátok meg egymásnak

„Ne fosszátok meg egymást, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat, azután ismét legyetek együtt, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket mértéktelenségetek miatt.”

/1Kor 7,5./

Van a házasságnak egy olyan – tévesen kényesnek vélt – területe, amely körül a világ már rég elveszítette a józanságát, mert amit Isten tisztának, áldottnak és a szövetség pecsétjének rendelt el a házassági szövetség létrehozásával és a hárombetűs, mondjuk ki a sex megalkotásával és keretbe foglalásával, azt az ördög és a mai korszellem különösen kifordította önmagából, túlhangsúlyozta, szétszedte, kiragadta a teremtés rendjebeli eredeti helyéről, és úgy beszél róla, rosszabb mutatja be, mintha pusztán testi szükséglet, élvezet vagy fogyasztási cikk volna a másik, miközben ezzel párhuzamosan a házasságokban (a keresztényekben különösen) – talán éppen ennek ellenhatásaként – csend telepszik rá, nem a békesség csendje, hanem a bizonytalanságé, a félreértéseké, a kimondatlanságé; s így történik meg az a különös és fájdalmas ellentmondás, hogy ami körül a világ zajos és túlhangsúlyozott, az a keresztény házasságon belül elhalkul, elbizonytalanodik, s nem betölti, hanem gyakran megterheli a kapcsolatot.

Pedig a Házaspári használati útmutató, kézikönyv: a Szentírás itt sem hallgat, nem prűd, sőt bátran és határozottan és egyértelműen add lényeget megragadó, alapvető és örökérvényű iránymutatást.

Teremtőnknek az ajándéka a szexualitás, Aki a lelket is formálja; s ennél a lényegi pontnál történik meg az a különös világi torzulás, hogy ami eredetileg a legmélyebb egység nyelve, a legbensőségesebb közelség helye, a szövetség pecsétje és megerősítése volna, az vagy elszakad a szövetségtől, vagy kiüresedik benne, s nem épít, hanem lassan, szinte észrevétlenül bontani kezd.

Pedig a Biblia, amely oly sok mindenről hallgat, ha nem szükséges szólnia, itt nem hallgat, mert szükséges vezetnie bennünket.

Nem kerüli meg, nem teszi zárójelbe a hárombetűst, hanem mai kiemelt szakaszunkban egyetlen, rövid, mégis súlyos mondattal úgy világít rá, mint amikor hirtelen fény gyúl egy addig félhomályban hagyott helyiségben:

„Ne fosszátok meg egymást…”

És ebben a mondatban nem tiltás van, hanem iránymutatás, nemcsak határ, hanem védelem, mert feltételezi, hogy van valami, ami adatott, ami nem az egyiké vagy a másiké, hanem közös, mint a szövetség maga, amelybe beléptetek, amikor egymásnak adtátok magatokat; mert ahogyan a két folyó összefolyik, és többé nem lehet szétválasztani, melyik víz melyikből érkezett, úgy rendelte Isten a házasságban a testi egységet is, hogy ne különálló szükségletek találkozása legyen, hanem közös élet, közös öröm, közös odaadás.

Mert a test itt nem önmagáért beszél, hanem a szív nyelvét hordozza. Nem pusztán vágy, hanem jel, nem pusztán ösztön, hanem kifejezés. És ha ezt elfelejtjük, ha elszakítjuk attól, amire rendeltetett, akkor lassan – mint amikor egy kertet nem öntöznek, nem gondoznak, nem tisztítanak – először csak megkopik a szépsége, aztán elvadul, végül pedig már nem gyümölcsöt terem, hanem tüskét és gazt.

Mert Isten terve szerint a testi egység nem egyszerűen a test öröme, hanem a szövetség kifejezése, az egység megélése, a szeretet tanulásának különleges terepe, öröm-, vigasz- és erőforrás, lelki egybeforrás elsősorban, sőt – ahogyan az apostol is mondja – védelem a kísértéssel szemben, mint egy oltalom, amely körülöleli a házasságot, ha a helyén van.

És talán itt torzul el legkönnyebben minden, de most hagyjuk a világot, a keresztény házasságba vetett konkoly magok csírátlanítását végezzük a továbbiakban inkább, magunkra nézve most az fontos.

Amikor az ajándékból eszköz lesz, a közösből egyéni igény, a szövetség jeléből alkudozás tárgya, netán manipulációs, ösztönző/büntető eszköz. Amikor – kimondva vagy kimondatlanul – jutalommá válik, amelyet adunk vagy büntetéssé, amit célzottan visszatartunk, amikor feltételekhez kötjük az odaadó szeretetünket, amikor a másik viselkedésére adott válasz lesz, amikor már nem a másik felé vezet, hanem önmagunk köré zár.

Pedig az „adjátok meg egymásnak” nem követelés, hanem kölcsönösség, nem hatalmi szó, hanem egymás felé hajló szeretet, amely nem azt kérdezi: mit kapok, hanem azt: hogyan adhatom oda magam úgy, hogy a másik épüljön, örüljön, biztonságban legyen.

És itt válik láthatóvá az is, hogy az intimitás nem különálló szigete a házasságnak, hanem annak folyója, amely végigkanyarog a napokon, mert amit este megélünk, az nappal kezdődik, abban, ahogyan ránézünk a másikra, ahogyan megszólítjuk, ahogyan figyelünk rá, ahogyan jelen vagyunk; mert nem lehet úgy közeledni, hogy közben eltávolodtunk, nem lehet úgy egyesülni, hogy közben falakat építettünk, nem lehet úgy odaadni a testet, hogy a szív zárva marad marad a másik előtt, vagy csak rövid időre nyílik meg. Ismerjük a nő a gőzmozdony a férj a motorversenyző, más sebesség, más indító motór, de ha ezt tudjuk, össze is hangolhatjuk, de ehhez idő és a másikra figyelés, szeretet kell, reggeltől, estig, s estétől-reggelig.

És talán ezért olyan törékeny a szexualitás területe, mert nemcsak a testet érinti, hanem sokkal inkább a lelket és így az egész embert.

Ezért kell gyengédség, figyelem, ezért kell kimondott szó, beszélgetés, kommunikáció más műfajának alkalmazása. Mert amit nem mondunk ki, az félreértés lesz.
Amit nem osztunk meg, az távolságot növel. És így történik meg, hogy ami a legmélyebb egység helye lehetne, az lassan elnémul, elsorvad, vagy éppen megterhelővé válik.

Pedig Isten nem ezt akarta. Ő ajándéknak adta a házastársaknak – és csak azoknak – a szexuális együttlét örömét.

Olyan ajándéknak, amelyben a másik nem tárgy, hanem személy, nem eszköz, hanem társ, nem kielégítendő igény, hanem szeretendő ember – olyan ember, akit Isten gyermekeként, szövetséges társként kell látnunk még ott is, ahol a legközelebb kerülünk hozzá.

És ezért felelősek vagyunk.

Felelősek azért, hogy tanuljuk egymást. Felelősek azért, hogy kommunikáljunk. Felelősek azért, hogy ne bántsuk a másikat azzal, ami elvileg közelítene.

Mert a szeretkezés a házasság motorja, és ahol ez – egészségügyi okokat leszámítva – hiányzik, ott a kapcsolat akadozva kezd működni, a súrlódások erősödnek, a koccanások gyakoribbá válnak, és ami apró feszültség volt, az idővel komoly töréssé nőhet.

Kedves férj, kedves feleség!

Hogyan tudtok úgy közeledni egymáshoz, hogy abban ne legyen nyomás, ne legyen félelem, ne legyen szégyen, hanem valóban az legyen, aminek Isten szánta: közös ajándék, amely nem elvesz, hanem ad, nem kényszerít, hanem hív, nem rombol, hanem épít?

Mert ahol kölcsönösség van, ott bizalom születik. Ahol gyengédség van, ott a szív megnyílik. Ahol őszinte szó van, ott a távolság csökken.

És ahol mindez együtt van jelen, ott az intimitás nem teher, nem kérdés, nem probléma – hanem az a csendes, mégis erős kötelék, amely újra és újra megerősíti azt, amit kimondtatok: hogy egymáséi vagytok az Úrban.