Házasságunk Isten műhelyében 32. rész

/Kategória: ,

Türelemmel

„Teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretetben, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” /Ef 4,2–3./

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

Aki valaha elültetett egy facsemetét, tudja, milyen különös vállalkozás a kertészkedés: az ember dolgozik valamiért, aminek növekedését valójában nem tudja siettetni, mert kiáshatja a gödröt, fellazíthatja a földet, vizet hordhat a gyökerekhez, karót verhet a vékony törzs mellé, hogy el ne törje a szél, megmetszheti a beteg ágat, sőt még beszélhet is hozzá, ha úgy tetszik – de egyetlen centiméterrel sem tudja fölfelé húzni anélkül, hogy éppen azt ne sértené meg, aminek növekedését annyira szeretné.

A növekedést nem lehet erőltetni.

Talán azért olyan nehéz ezt elfogadnunk a házasságban, mert amikor éveken, évtizedeken keresztül ugyanannak az embernek a közelében élünk, lassan már nemcsak szépségeit ismerjük olyan közelről, ahogyan senki más, hanem gyengeségeinek térképét is; tudjuk, hol botlik meg újra, melyik mondatát hallottuk már százszor, melyik rossz szokása kíséri makacsul közös életünket, s melyik az a tulajdonsága, amelyet valaha talán kedves különcségnek láttunk, de amelyet a sokadik közös év hétköznapjaiban már egyre nehezebb mosolyogva elviselnünk.

S valahol itt születik meg a türelmetlenség, s ha nem vigyázunk, a hűtlen szív melegágyává válhat.

Nem feltétlenül hangos haraggal érkezik, hanem először csak egy sóhajban, egy szemforgatásban, egy félbehagyott mondatban, abban a bizonyos hangsúlyban, amelyet rajtunk kívül talán senki sem venne észre, de a társunk pontosan ismer; aztán egyre gyakrabban gondoljuk: „-Hányszor mondjam még?” „-Miért nem érted?” „-Miért nem tudsz végre megváltozni?”

S talán észre sem vesszük, hogy közben lassan kertészből hajcsárrá lettünk.

Már nem öntözzük azt, amit Isten növeszt a másikban, hanem húzzuk fölfelé a hajtást, mert szerintünk gyorsabban kellene nőnie; nem megtámasztjuk, amikor gyenge, hanem bosszankodunk rajta, hogy miért nem erősebb; nem örülünk annak a néhány friss rügynek, amely már megjelent rajta, hanem azt az ágat nézzük, amely még mindig csupasz.

Pedig közben elfeledjük, mit mond az Ige a növekedés csodálatos titkáról:

„..Újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. […] A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.” /2Kir 19,30–31./

Ő műveli ezt – nem mi!

Milyen nehéz ezt elfogadnunk éppen a házasságban, ahol olykor észrevétlenül nemcsak társai, hanem kertészei, metszőollói, növekedési felügyelői, már-már átformálói szeretnénk lenni egymásnak, mintha rajtunk múlna, mikor ereszt végre mélyebb gyökeret a másik, mikor hajt lombot azon az ágán, amelyet mi már oly régóta türelmetlenül csupasznak látunk, és mikor terem végre olyan gyümölcsöt, amilyet mi már réges-régen elvárnánk tőle.

Pedig a növekedés titka nem a mi kezünkben van. Mi öntözhetünk szeretettel, megtámaszthatunk szelídséggel, inthetünk igazságban, hordozhatjuk egymást imádságban, de életet fakasztani, gyökeret mélyíteni, rügyet pattantani és valódi gyümölcsöt érlelni csak az Úr tud. De Ő biztosan.

S talán éppen itt kezdjük megérteni Pál szavát: „türelemmel; viseljétek el egymást szeretetben.”

A bibliai türelem ugyanis nem közöny, nem mindent ráhagyó engedékenység, s nem azt jelenti, hogy a bűnt jónak nevezzük vagy a romboló dolgokat szó nélkül eltűrjük; hanem szeretetből vállalt lelassulás, amely teret enged annak, hogy Isten is munkálkodjék a társamban, és nem akarja mindenáron a saját órájához igazítani azt, amit az Úr talán egészen más ritmusban és eszközökkel formál.

Mert lehet, hogy amit mi odafent mozdulatlanságnak látunk, annak mélyén már növekszik a gyökér.

Lehet, hogy miközben mi még a csupasz ágat nézzük, Isten már a tavaszt készíti; sőt az is lehet, hogy miközben türelmetlenül várjuk a másik változását, az Úr éppen az ő lassúságán keresztül munkálja a miénket, tanítva bennünket szelídségre, alázatra, önmegtagadásra, arra a szeretetre, amely már nem azért szeret, mert a másik végre megfelel az elvárásainknak, hanem mert őt kaptuk társul Istentől.

Talán ezért kerül egymás mellé Pálnál az alázatosság, a szelídség és a türelem, mert a türelmetlenségünk mélyén sokszor ott lapul a saját menetrendünk is: ennyi év után ezt már tudnia kellene, ezt már meg kellett volna értenie, ezen már túl kellene lennie.

Csakhogy Isten kertjében nincs két egyformán növekvő fa.

Van, amelyik korán virágzik, van, amelyik később; az egyiknek előbb mélyre kell eresztenie gyökereit, mielőtt látványosan növekedni kezd, a másikat megtépázta egy régi vihar, s idő kell, amíg újra koronát nevel – de a jó Kertész egyik mellett sem áll türelmetlenül, az órájára mutogatva.

És vajon velünk hány esztendeje türelmes az Úr? Hányszor botlottunk ugyanabba, hányszor ígértük meg, hogy mostantól másképp lesz, majd álltunk ismét ugyanazzal a régi gyengeségünkkel Előtte – Ő pedig mégsem tépett ki bennünket kertjéből, hanem metszett, öntözött, visszahívott, megbocsátott, és újabb tavaszt adott.

Talán innen kezdődik a házastársi türelem is: annak felismeréséből, hogy én magam is Isten türelméből élek.

Ezért amikor legközelebb azt érzed, hogy már megint elfogyott a türelmed, ne csak azt kérdezd: „Miért ilyen ő?”, hanem azt is: „Mi az, ami bennem most türelmetlenséget szül a társam felé – és mi áll mögötte?”

S aztán talán könnyebb lesz újra mellé állni, öntözni azt, ami növekszik, megtámasztani azt, ami gyenge, örülni annak az egyetlen apró rügynek is, amely tegnap még nem volt ott – a növekedés titkát pedig visszaadni Annak, aki egyedül képes életet fakasztani.

Mert a szeretet nem húzza fölfelé a növényt.

Öntöz, megtámaszt, remél – és türelmesen vár.

Hiszen:

„A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.”

Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 31. rész

/Kategória: , ,

HELYREÁLLÍTÁS – Mi a megbocsájtás? (70×7-szer)

„„…bocsássatok meg egymásnak, ahogyan az Úr is megbocsátott nektek.”/Kol.3,13./

A kincses láda kulcsa – a MEGBOCSÁJTÁS-KÉPESSÉGE – kegyelemből a ti kezetekben van.

„mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.” /Jak.1,20./

E heti áhítatunk rendhagyó módon verses formában jelenik meg, mert „Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt, Ki helyettem mutatja meg, Hogy mi lakik mélyen a szívemben.” /Sztevanovity Dusán/. Engedjük át a szívünken őszintén, s cselekedjünk az Ige szerint!

Mi a megbocsájtás?

(70×7-szer)

Ismered?

Voltál-e már valaha

dacos kisgyerek?

Voltál-e már haragvó,

magadban fortyogó,

másikat átkozó,

vagy jól odamondó,

oda is sózó,

vagy alattomban lopódzó,

halk bosszúálló,

vagy hangosan rikoltó,

kiskakast utánzó,

magadon kívül álló?

Voltál-e már valaha

dacos kisgyerek?

Emlékszel – jó volt az neked?

Mikor igazságod elnyerted,

boldogságod is meglelted?

Szép emlékeid között

találsz-e veszekedő képet?

Vagy már mind összetépted:

„Nem emlékszek!”

Ugye elfeledted, hány sebet ejtettél,

míg a magadén keseregtél?

Lehet-e tüzet oltani tűzzel? – kérdem –

Vagy szomjat oltani sóval?

Lehet-e szeretni csak szóval?

Vagy tenni is kell szívvel, 

melyet Jézus maga vezérel,

Aki a megbocsájtást elénkbe élte,

adós levelünket a keresztre vitte?!

Szívedben meddig őrzöd még

házastársad vétkét,

melyért Jézus rég kiontatta vérét?

Meddig róvod fel a rosszat,

míg nem a halál az ajtódon kopogtat?

Akarsz-e még „csak” visszaütni,

esetleg Jézus lábához leülni?

Akarsz-e még dacos kölyök lenni,

vagy Jézus előtt hősként tündökölni?

Ki legyőzve önmagát bocsánatot ad,

Isten kegyeleméből életet arathat.

Jézus megbocsájt neked,

ha te is azt teszed,

azzal, ki ellened vétkezett.

Testvérek, házastársak,

egymásnak bocsássatok meg!

Szerző: az Úr Jézus és a BHSz szolgálója

Házasságunk Isten műhelyében 30. rész.

/Kategória: , ,

Amikor nincs mit mondani

„Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.”
/Róm 12,15./

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

Vannak napok, amikor egy család életében egyszer csak megáll az idő, mert tegnap még terveztünk, beszélgettünk a jövő hétről, az iskolakezdésről, a gyerekekről, a munkáról, talán még össze is zördültünk, de valami ma már fájdalmasan jelentéktelennek tűnő dolgon, aztán érkezik egy telefonhívás, egy orvosi lelet, egy baleset, egy váratlan halál, trauma, egy családi tragédia, s egyetlen pillanat elegendő ahhoz, hogy az addig oly biztosnak hitt világunk megrepedjen, a holnapra gondosan felrajzolt terveink összegyűrődjenek, s mindaz, ami tegnap még betöltötte látóterünket, egyszerre eltörpüljön a veszteség mindent beborító árnyékában.

Mintha váratlan ősz szakadna a család kertjére, s ahol tegnap még nyár volt, madárdal, terített asztal, gyermekzsivaj és a holnap magától értetődő ígérete, ott reggelre hirtelen dér ülne a megmaradt leveleken; ugyanott áll a ház, ugyanott marad az asztal, az ágy, a tegnap félbehagyott könyv, a fogason a kabát, a hűtőszekrényen a következő hét programja, a naptárban pedig ott sorakoznak rendületlenül azok a napok, amelyekről tegnap még azt hittük, hogy éppen úgy elérkeznek majd, ahogyan megterveztük őket – de belül valami visszavonhatatlanul elmozdult, mert valaki, akiről azt hittük, hogy a holnapunknak is része lesz, egyszer csak nincs többé, s az ember döbbenten áll az elnémult kertben, és csak most veszi észre, milyen hangos volt tegnap az élet, s mily széles ma a csend.

S a gyász különös, kegyetlen természetéhez tartozik az is, hogy férj vagy feleség, bár ugyanazon megdermedt kertben, ugyanazon családi ház megrepedt falai között állnak, még ugyanazt a veszteséget sem ugyanúgy hordozzák: míg az egyik újra és újra beszélne róla, mintha a kimondott szavakból próbálná összerakni a felfoghatatlant, a másik inkább hallgat, mert fél, hogy ha egyszer megnyitja szívének fájdalommal telt zsilipjét, nem tudja többé visszatartani az áradatot; míg az egyik sír, a másik intézkedik, az egyik emberek közé vágyik, a másik magára zárná az ajtót, s az egymást szerető két ember között, éppen amikor leginkább egymásra volna szükségük, még az a keserű gondolat is fölütheti fejét: „Miért nem érzed azt, amit én?” Pedig érzi – csak talán egészen másként vérzik ugyanattól a sebtől.

A gyászban ezért nem az a legfontosabb, hogy ugyanott tartsunk, ugyanakkor hulljanak könnyeink, ugyanazokat a kérdéseket szegezzük az égnek, hanem hogy ne engedjük el egymást ott, ahol éppen tartunk, mert annak, akivel Isten egy testté kötötte életünket, lehet más a csendje, más a zokogása, más az összeomlása, és talán még az a hajnal is máskor virrad fel számára, amikor a hosszú, sötét éjszaka után először képes újra fölemelni a fejét.

Jób barátai, amikor meglátták összetört barátjukat, leültek mellé a földre, s hét nap és hét éjjel nem szóltak hozzá egyetlen szót sem, „mert látták, hogy igen nagy a fájdalma.”
/Jób 2,13./

Milyen különös, hogy talán éppen akkor segítettek neki a legtöbbet, amikor még hallgattak, amikor nem akarták Isten titkait megfejteni, nem kerestek gyors magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, hanem egyszerűen ott maradtak mellette a porban, mert vannak veszteségek, amelyek mélysége fölött minden emberi bölcsesség sekélyessé válik, s vannak fájdalmak, amelyekre a szeretet nem azért nem talál megfelelő mondatot, mert kevéssé szeret, hanem mert annyira szeret, hogy már nem mer beszélni.

Talán ezt a nehéz, szavak nélküli szeretetet kell megtanulnunk a házasságban is: nem mindig megoldani, nem mindenáron választ találni, nem a magunk erőltetett erejével megtámasztani azt, ami összeroskadt, hanem leülni a másik mellé a porba, megfogni a kezét, együtt hordozni vele a csend súlyát, vele sírni, amikor sírni tud, s hallgatni, amikor szavai nincsenek; ha pedig már imádkozni sem képes, imádkozni helyette és érte, s ha egyszer közöttünk elfogynak a szavak, akkor merjünk ketten összetörten és üres kézzel odaállni Isten elé, amíg tart a ma, amíg lehetőség van az együttre.

S talán éppen a mások vesztesége mellett állva érinti meg az embert egy másik, még nehezebben kimondható igazság is: nemcsak úgy érkezhet el a gyász a házasságunkba, hogy ketten együtt veszítünk el valakit, akit együtt nagyon szerettünk, hanem egyszer – ha az Úr másként nem rendeli – kettőnk közül az egyiknek a másikat is el kell majd engednie. Hiszen mi sem kaptuk egymást örökre erre a földi életre, bármennyire természetesnek vesszük is ma a mellettünk lélegző másikat, a hangját a szomszéd szobából, a kezét az asztalon, a lépteit a folyosón, azt a sok ezerszer látott arcot, amelyre talán már oda sem figyelünk eléggé, mert azt hisszük, holnap is ott lesz.

Pedig Jakab apostol szelíd józansággal hajol oda minden teleírt naptárunk, családi tervünk, következő nyarunk és távoli álmunk fölé: „Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” /Jak 4,15./

Nem azért mondja ezt az Ige, hogy a holnap árnyékával megmérgezzük a mát, s félve számolgassuk, vajon hány közös ősz adatott még nekünk, hanem éppen ellenkezőleg: hogy megtanuljuk végre becsülni a nyarat, amíg nyár van, a hangot, amíg hallható, az ölelést, amíg viszonozható, a kezet, amíg belesimulhat a miénkbe, s ne maradjon holnapra az a „szeretlek”, amelyet ma még kimondhatunk, az a bocsánatkérés, amelyet ma még elrebeghetünk, az a megbocsátás, amelyet ma még megadhatunk.

Szeressük hát nagyon egymást, amíg lehet. Ne a haláltól való félelem miatt, hanem az életért való Úr iránti hálából; úgy, mint amikor késő ősszel két ember megy hazafelé a korán sötétedő úton, s egyikük egyszer csak, minden különösebb szó nélkül, erősebben fogja meg a másik kezét, mert megérezte az esti levegő hidegében, hogy rövidülnek a nappalok – és ettől nem kevésbé, hanem még drágábbá válik számára az út, amelyen még együtt mennek.

Mert van fájdalom, amelyre nincs emberi mondat – de van isteni jelenlét.

Amikor Lázár meghalt, Jézus tudta, hogy hamarosan feltámasztja, ismerte a történet végét, látta már a még el sem hengerített sírkő mögött az élet győzelmét, tudta, hogy a halál ezen a napon nem mondhatja ki az utolsó szót, mégsem magyarázta Máriának, hogy fölösleges sírnia, hanem amikor meglátta őt és a vele együtt gyászolókat, az örökkévalóság Ura megállt az emberi gyász mélysége előtt, és ezt olvassuk:

„Jézus könnyekre fakadt.” /Jn 11,35./

Mert a mi Urunk nem a fájdalmunk partjáról kiált felénk vigasztaló mondatokat, hanem belép velünk annak mély vizébe, nem szégyeníti meg könnyeinket, nem sürgeti gyógyulásunkat, s miközben mi még csak a bezárult sírt, az üresen maradt helyet, a tegnap még ismerős, mára idegenné vált jövőt látjuk, Ő már azt is látja, amit a könnyektől elhomályosult szemünk még képtelen meglátni: hogy a halál nem az utolsó fejezet, s a tél csendje mögött sem a semmi lakik.

Ezért egy családi tragédia után talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy „Mikor leszünk végre megint olyanok, mint régen?”, mert lehet, hogy soha nem leszünk egészen olyanok; vannak veszteségek, amelyek nyomát életünk végéig hordozzuk, mint a villám sújtotta fa a törzsén végigfutó sebhelyet, amely fölött újra meg újra eljár az ősz, ráhull a tél hava, s amely mégis ott marad az élő fa testében, immár elválaszthatatlanul hozzátartozva ahhoz, amivé lett.

Talán ilyen az emlékezés is: magunkkal visszük azokat, akiket szerettünk; nem tagadva a halált, nem beszélve hozzájuk, mintha még itt lennének, hanem hálával őrizve mindazt, amit Isten általuk beleírt életünkbe, míg mi magunk is tovább ballagunk azon az úton, amelynek hosszát nem ismerjük, de végén hittel reméljük azt az otthont, ahonnan többé nem kell elmenni.

Krisztus ugyanis nem azt ígéri, hogy életünk minden tragédiáját visszafordítja, hanem valami egészen mást, valami olyat, aminek igazsága talán éppen akkor válik mindennél drágábbá, amikor már minden más bizonyosságunk kihullott a kezünkből:

„Közel van az Úr a megtört szívűekhez,
és a sebzett lelkűeket megsegíti.” /Zsolt 34,19./

Micsoda különös isteni rend: amikor összetörik a szívünk, Ő nem távolabb kerül, hanem közelebb jön; amikor leszáll életünkre az ősz, Ő ott jár velünk a hulló levelek között, amikor pedig elnémul körülöttünk a télbe forduló táj, Ő a csendben sem hallgat el, hanem hordoz bennünket azon az úton, amelyen nekünk talán már egyetlen lépéshez sincs erőnk.

Ha tehát most fáj, engedd, hogy fájjon, s engedd sírni a másikat is; ha hallgat, ne feszegesd szívének még vérző ajtaját, ha pedig beszél, ne siettesd a csend felé; ha egyikőtök elfárad, hordozza a másik, s ha egyszerre fogy el mindkettőtök ereje, kapaszkodjatok Abba, akinek megtartó ereje éppen ott kezd igazán láthatóvá válni, ahol a miénk véget ér, mert a megtört szív repedésein át talán egyszer éppen annak az Istennek a fénye ragyog majd be, aki soha nem ígérte, hogy nem lesz sírásunk – de megígérte, hogy sírásunkban sem hagy magunkra.

Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 29. rész

/Kategória: ,

Gyors hallás – Lassú beszéd

„Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra.” 

/Jak 1,19./

Az elmúlt két hétben körbe jártuk, hogyan lehet haragudni és nem vétkezni, az ördögnek helyet sem adni. Amikor megjelenik bennem a harag, akkor már közel járok ahhoz, hogy vétkezzek. Hogy haragudjak úgy, hogy ne vétkezzek? Járjunk most ennek is utána! Haragomban hamar felkapom a vizet, vagyis indulatosan kezdem megvédeni magam kifakadva a másikra, vagy erőszakosan akarom érvényesíteni akaratomat. Nem a haragommal van a baj, hanem azzal, hogy indulatom mibe érkezik bele. Sértő szavakba vagy duzzogásba, a másik kritizálásába, csapkodásba, vagy passzív-agresszív cselekedetekbe, mint az elfelejtett ígéretek, elkésett tettek, visszatartott szeretet 

A kommunikáció kutatói azt tanítják, hogy felindultamban ne a másikról, cselekedeteiről beszéljek (te-közlés), hanem mondjam ki a bennem lévő érzelmeket (harag, félelem, szorongás, undor, sértettség) -ez az én-közlés. Így haragszom, de nem vétkezek. Sőt a másikat is segítem, mert megmutatom, hogy amit tett, az bennem milyen érzelmeket váltott ki. De jó is lenne, ha felindultamban mindig tudnék énközléssel kommunikálni -de nem tudok. Tanítom másnak, én meg naponta elbukom, mert ami elindul bennem, az olyan gyorsanutat talál valamilyen cselekedetben. Nálam főleg a szavaimban. Van, akinél más, fentebb említett cselekedetben.

Mikor rádöbbenek, hogy már megint kirobbant belőlem egy kritika, egy bántó szó, akkor eszembe jut Pál felkiáltása: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” Szerencsére van válasz: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” /Róm.7,24-25./

Hallgatnom kell tehát, de nem csak a másikat -persze az nagyon fontos, hogy meghallgassam, megértsem. Már ez is segít, hogy ne reflexből reagáljak, de még fontosabb, hogy fölfele füleljek, hallgatózzak! A mai igénk előtt azt olvassuk, hogy minden jó adomány az Atyától száll alá, és „Az ő akarata szült minket az igazság igéje által,…”, majd később: “mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát. Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és a gonoszság utolsó maradványát is, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.”

Fölfele fülelve Isten tud vezetni. Azt mondja, hogy vessek el magamtól minden tisztátalanságot. A Római level 8.13 versében ezt úgy olvassuk, hogy “ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.” Tehát arra vezet a Lélek, hogy mondjak le, tegyek le arról, hogy én akarjam megoldani a helyzetet indulatból. Helyette engedjem, hogy Szentlélek vezessen és azt cselekedjem, amire Isten indít. Ő mindig a szeretet cselekedeteire fog vezérelni.

Ez nekem cask úgy megy, hogy amikor tudok felfülelni, akkor először kiáltok, de nem a másikra, hanem az Úrhoz: Uram könyörülj rajtam, mert elöntött az indulat. Akár néven nevezem az adott érzelmet (dühös lette, merges, csalódott, frusztrált, stb.). Korábbi áhítatban beszéltünk a 62. Zsoltár 9. verséről, ami pont erre bátorít -neki öntsem ki a szívemet. Ő le tud csendesíteni és eszembe juttat igét, ami segíteni fog -csak fogadjam szelíden, ahogy Jakab mondja.

Kívánom, hogy tapasztaljuk meg újra és újra, hogy Istenhez kiáltani milyen áldás, hogy Ő tud lecsendesíteni, új nézőpontot adni, megvédeni az ördögtől, a szeretetben megtartani. Általa tud megvalósulni az a csoda, hogy „semmilyen bomlasztó beszéd nem hagyja el a szánkat, csak akkor szólunk, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” vö.: /Ef.4,29./

Ámen

Házasságunk Isten műhelyében 28. rész

/Kategória: , ,

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 2. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

A múlt héti áhitatban bevallottam, hogy amikor munka után hazajön feleségem, néha belemélyedve talál valamilyen netezésbe. Ilyenkor alig veszem észre, ami fáj neki és dühös lesz, mert nem figyelek rá. Persze nem kell, hogy minden kiessen a kezemből, mert ő hazajött. Van, amikor ő is megvárja, amíg kapcsolódni tudunk egymáshoz.

Azonban lehet úgy is gondolkodni, hogy legfontosabb feladatom, hogy házastársammal keressem az egységet és építsem kapcsolatunkat. Ha neki fontos, hogy hazajőve kiöntse a szívét, megossza terheit vagy éppen örömeit, akkor erre készülhetek is. Tudom, hogy mikor érkezik, várjam őt örömmel, készüljek a randira! Igen, így tettük fiatalon, a szerelem idején. Az elhidegülés lassú folyamatára éppen ez jellemző, hogy már nem epekedve várjuk egymást, már nem azt keressük, hogy milyen jóval lepjem meg, miket meséljek el neki, hogyan vigasztaljam, hogyan örüljünk vagy sírjunk együtt. A szerelem idején ezt a lángoló érzelmeink segítették. Ma, amikor csak pislákol szerelmünk, tudatosan érdemes cselekednünk. 

Ha tesszük a szeretet cselekedeteit, az érzelmek majd felzárkóznak. Sokan mondják: nem akarok képmutató lenni, ezért, ha nem érzem a szeretetet, akkor nem is teszem. Képmutató akkor vagyok, ha nem jó szívvel (szívünk az értékrendünk, személyiségünk központja a Biblia szerint és nem az érzelmek székhelye) teszem és őszintén azt, amit teszek, hanem közben mást gondolok. Ha viszont őszintén akarom tenni a jót, akkor is, ha nem érzem közben a szeretetet, akkor nem képmutató vagyok, hanem felnőtt ember, akit nem a pillanatnyi érzelmei vezérelnek. Isten gondoskodik minden szükségünkről, ha mi a tőle kapott feladatot végezzük. A megfelelő érzelmek majd megjönnek. Így nem adok helyet, az ördögnek, ha nem helyezem az Istentől kapott feladatom elé a vágyaim vezérelte “nagyon fontos dolgaimat”. Ezekben is kapok segítséget, csak nem Istentől, hanem az ellenségtől. Szóval kire hallgatok? 

Ezt neked is tudatosan kell eldöntened. Akire hallgatsz, annak átadod az irányítást, annak engedelmeskedni fogsz. Akár tudod, akár nem, szolgája leszel!

„Mert amikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. De milyen gyümölcsöt termett ez akkor nektek? Bizony, most szégyenkeztek miatta, mert ennek vége a halál! Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet.” /Róm.6,20-22./

Ahhoz, hogy helyet se adjak az ördögnek, még egy dolog kell. Megvizsgálni gondolataimat, mert ott adunk a legtöbbször helyet a vádlónak, embergyilkosnak (ördög újabb nevei, melyek leleplezik szándékát). A saját sebzettségemet – mert ezt jelzi a haragom, mondjam ki az Úrnak /62.Zsoltár 9./, Ő megvigasztal és ad új meglátást. Megmutatja, hogy milyen indulatok vannak bennem. Leleplezi gondolataimat. Már bosszút forraltam, vagy saját sebeimet nyalogattam, talán eszembe jutott az a munkatársam, aki mindig meghallgat és megért (erről majd a jövő héten), innen már csak egy lépés és már házasságtörő gondolataim is megjelennek (paráznaság, válás). Ha az Úrnak mondom ki, akkor ő bűnlátásra, bűnvallásra segít. Erőt ad ahhoz, hogy visszatérjek a szeretethez. A harag igénk szerint nem bűn. Ha helyesen kezelem, kimondom Istennek, aztán a páromnak is, énközléssel, akkor nem bűn lesz belőle, hanem Isten szerinti építés.

Imádkozom, hogy visszatalálva az Úrhoz, visszataláljunk küldetésünkhöz: kitartóan és képmutatás nélkül szeressük házastársunkat, és ne csak szóval, se nyelvvel, hanem valóságosan és cselekedettel! Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 27. rész

/Kategória: , ,

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 1. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

Hogyan ne adjak helyet az ördögnek? Egyáltalán ki az az ördög, ismerem én, mi közünk egymáshoz? Én aztán nem adok neki helyet!

Az ember a hétköznapokban éli az életét, teszi a dolgát és reagál az őt érő impulzusokra. Ritkán gondolunk arra, hogy a bennünket érő hatások rángatnak. Csak reagálunk, ahelyett, hogy tudatosan válaszolnánk rájuk, vagy tudatosan elkerülnénk őket, hogy azt tudjuk tenni, abban a folyamatban maradjunk, amit reggel elkezdtünk, mert az a feladatunk, erre kaptunk megbízatást. Többször tapasztaltam, hogy gépen dolgozva a felugró üzenetnek időt, helyet adtam, végül sokkal többet, mint gondoltam, és így attól vettem el a drága időmet, ami a feladatom lett volna.

A Biblia szerint sáfárok vagyunk, időnket, energiánkat, tehetségünket, sőt kapcsolatainkat, benne legfontosabbként a házasságunkat is azért kapjuk, hogy felelősen gazdálkodjunk vele. Aki adta, az számon fogja kérni. Ráadásul nem magánügy, hogy hogyan sáfárkodunk, mert másokra is hatással vagyunk. Amikor megosztok egy Fb bejegyzést, vajon milyen hullámokat ver a kibertérben, s aztán a szívekben, fejekben, majd kapcsolatainkban. Megbotránkoztatok vele vagy építek? Jobbá lesz tőle, aki olvasta, vagy csak indulatokat gerjesztettem, mely akár kihat az ő házasságára is.

Egyáltalán ez a feladatom, vagy csak pihenő szünetet tartottam feladatom végzése közben – csak a 10 percből sokkal több lett. Elvitte az én figyelmemet, gondolataimat is a témámtól. 

Keresztyének azt mondjuk, hogy minket Isten Lelke vezérel, Jézust követjük. Ha nem azt viszem tovább, amibe belekezdtem, akkor most valami/valaki más kezdett vezérelni. Így lehet tudatlanul is helyet adni egy másik főnöknek. Nem szándékosan, nem tudatosan, de a félrevezető ellenségnek (az ördög további nevei: vádló, szétdobáló, rágalmazó, uszító, hibáztató, ellenálló, hazugság atyja) adtam oda a vezetést, rábíztam magamat, és így neki teremtem gyümölcsöt.

Azt gondolnánk, hogy csak azzal adunk neki helyet, ha indulatosan kiabálunk, verekedünk (szavainkkal mélyebb sebeket tudunk adni, mint kezünkkel). Mostanában előfordult, hogy házastársam hazajött és én éppen a neten lógtam, olvasgattam, kommenteltem, megosztottam. Alig vettem észre jelenlétét, majd gyorsan el is felejtettem, annyira magával ragadott az izgalmas világ, amibe belefeledkeztem. Amikor szóvá tette, még nekem állt feljebb, hogy ő lépett bele az én folyamatomba! Haragudtam, vagy csak bosszús voltam, mert lelepleződtem, hogy ki és mi a fontosabb nekem. 

Mindketten haragszunk, most hogyan ne vétkezzünk? Sátán alig várja, hogy kezünkbe vegyük az ügyet, és saját természetünk szerint oldjuk meg. Na ekkor garantáltan helyet adunk a nagy megtévesztőnek. 

Mai igénk tanulsága, hogy haragunkban az egyetlen biztos hely, ha Istenhez fordulunk. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” /50. Zsoltár 15./ Ilyenkor Isten leleplezi belső világunkat, megmutatja, hogy kire hallgatunk, és segítségével visszatalálhatunk a békességbe és szeretetbe. 

Ne késlekedj, próbáld ki, gyakorold!

Házasságunk Isten műhelyében 26. rész

/Kategória: , ,

Tartozás és biztonság

„Szerelmesem az enyém, s én az övé vagyok,  .” /Énekek éneke 2,16./

Attól a pillanattól, hogy igent mondtunk egymásnak, összetartozunk. Elvállaltuk egymást, s azt ígértük, hogy a házasság szent kötelékében szeretetben és hűségben élünk. Amikor igent mondtunk a párunknak, ugyanakkor nemet mondtunk mindenki másnak. A kizárólagosság a házasságban alapvetés. Azt jelenti, hogy számomra a párom az egyetlen, aki betölti minden szükségemet, akire kívánsággal tekintek, akiben gyönyörködöm, s arra törekszem, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben mellettem. Támogatom őt a céljai megvalósításában, s örülök az elért eredményeinek. Úgy tervezem és szervezem az életünket, hogy abban mindenkor figyelembe veszem a társam kívánságait. Megbeszéljük az előttünk álló feladatokat. Örömmel vállalunk közös szolgálatokat a gyülekezetünkben. Megosztjuk egymással gondolatainkat, szánunk időt egymásra. Ha már gyermekeink is vannak, akkor a gyermeknevelés terén is szorosan együttműködünk. 

A kizárólagosság nem börtön, hanem biztonság. A „hozzád tartozom”-szövetség hűséget és védelmet jelent. – Így épül fel a bizalom. A bizalom nagyon törékeny, könnyen sérül, s nehéz helyrehozni. A legjobb megőrizni, vigyázni rá. Mindig őszintén beszéljünk egymással, ha bármi kételyünk merülne fel. S ne kerteljünk, hanem tiszta szívvel kérjünk bocsánatot, ha valamit elrontottunk, hibáztunk. S Isten kegyelme az, hogy az Úr Jézus Krisztusban megadta nekünk a bűnbocsánatot, s minket is arra tanít, hogy bocsássunk meg egymásnak. S olyan jó, hogy imádságainkat mindig meghallgatja az Úr, s segítséget ad nekünk.  

„ A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” Zsolt.124,8./

A kapcsolatunkat védeni, erősíteni kell. 

Kérdés: Miben tudnátok erősíteni a kapcsolat védelmét: idő, határok online jelenlét, harmadik személy felé? 

„…..én az Úr, a te Istened , féltőn szerető Isten vagyok…” /2Mózes 20, 5./

A kizárólagosság Isten és népe kapcsolatában természetes. Nem azt jelenti, ami emberi értelemben a féltékenység. Ő ezáltal óv bennünket a világ (Sátán) támadásaitól, amelynek számtalan módja van, de a lényeg mindig ugyanaz: éket verni Isten és ember közé!  – Nem magát félti, hanem téged! A kizárólagosság alapja az Úr irántad táplált feltétel nélküli szeretete. Azt szeretné, hogy a szíved teljesen az övé legyen. Ne legyen benne hely bálványoknak. Ha tudni akarod, hogy mi a bálvány az életedben, vizsgáld meg magadat őszintén: mi az amit nem tudsz elengedni, ami nélkül nem tudod elképzelni az életedet? Mi az, ami Isten elé kerül a szívedben?

A házasság is kizárólagos kapcsolat. Nem fér bele más .A házasság célja Isten dicsőítése. Krisztus és az egyház kapcsolatának kiábrázolása az egymás iránti feltétlen szeretet, a hűség és megbocsátás által. 

Mindannyian azt szeretnénk, ha jó házasságunk lenne. Ez nem lehetetlen vállalkozás, de tudnotok kell, hogy sokszor lemondással, áldozatvállalással jár. Lemondok a magam kényelméről a páromért.(elmosogatok) Lemondok a magam …sorolhatnám miről. A lényeg az, hogy tedd meg a férjednek/ feleségednek azt, amivel örömöt szerezhetsz neki. Ne magadra gondolj!

A házasság Isten tervében szerepelt:

„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő társat.” /1 Mózes2,18./

A társunkon keresztül formál minket az Úr ! Ahogy az évek alatt együttműködünk, kiegészítjük egymást, s megtapasztalhatjuk azt a sok örömöt, ajándékot, amit a házasságon belül kaphatunk egymáson keresztül az Istentől. A biztonság, a békesség, az öröm, mind az Ő ajándéka! 

Házasságunk Isten műhelyében 25. rész

/Kategória: , ,

Kölcsönösség az intimitásban

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”/1Móz.1, 27./

„Azután ezt mondá az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzá illő segítőtársat” /1Móz.2,18./

A hozzáillő társ olyasvalaki, aki illeszkedik, passzol hozzá, kiegészíti. Együtt válnak teljessé. A párválasztás idején mindenki arra vágyik, hogy megtalálja az igazit. Azt, akit az Úr neki rendelt. 

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté.
/1. Móz.2,24./

Az egy testté válás, a személyes intim kapcsolódás, a szexuális kapcsolatban valósul meg. A két ember a házasságban eggyé lesz. 

Az intimitás a mély, meghitt, őszinte, kölcsönös bizalmi kapcsolat alapja. Amikor nem félünk megmutatni igazi valónkat, leplezetlenül megnyílhatunk egymás előtt. El merjük mondani a vágyainkat, félelmeinket. Amikor nem takargatjuk magunkat, hanem le merünk vetkőzni egymás előtt, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Nincsenek titkaink egymás előtt. Meg merjük mutatni a sebeinket, a hibáinkat.  .Csodálatos ajándék az intimitás! Nincs benne félelem, sem rejtőzködés, mert közel engedjük magunkhoz a párunkat, akit szeretünk, s ő viszont szeret. Engedjük, hogy megérintsen, s nem kell félnünk tőle, mert bízunk benne, s tudjuk, hogy mindenkor a legjobbat akarja nekünk, ahogyan mi is neki. Teljesen egymásnak adjuk magunkat. 

Az /1Kor.7,3./-ban a házasságon belüli szexualitásról így tanít Pál apostol: 

„A férfi teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt!”

Pál szakít a megszokott tulajdonlásra épülő, csak a férfiaknak „jogot” adó házasság „rendjével”. A hangsúlyt a kölcsönösségre és az egymás iránti figyelemre, tiszteletre helyezi. A házassági fogadalom szent elköteleződést jelent a fizikai, lelki és érzelmi szükségletek betöltésére. Fogadalmunkat csak Isten segítségével vagyunk képesek megtartani. Az önzetlen, érdek nélküli szeretetre (agapéra) csak Ő tehet képessé, mert emberi (óemberi) természetünktől ez idegen!

A házasságban nincs alá-fölé rendeltség! Bár feladatköreink különbözőek, Isten egymás mellé rendelt bennünket. A szereteten alapuló kapcsolat biztonságot nyújt a világ kísértéseivel szemben. A szexualitás nem teljesítmény, hanem kölcsönös ajándékozás és egymásra hangolódás. A nyílt kommunikáció védi és erősíti a szövetséget. 

Kérdés:

  • Miről lenne fontos őszintén beszélnetek: vágyakról, félelmekről, vagy határokról az intimitásban?
  • Tudod-e mire vágyik a házastársad? 
  • Mi az a konkrét dolog, amire a párodnak ma szüksége van? 

Ha tudod, teljesítsd azt szeretettel! Ne várj viszonzást! 

Ha nem tudod, törekedj arra, hogy jobban megismerd a férjed/feleséged vágyait!

Pál az 1/Kor.7,3./-ban a szexuális vágyak miatti bűnöktől akar megvédeni, felszólító módot használva. Ha valaki nem tud uralkodni magán (ezen a téren), jobb, ha megházasodik. A házasságban a szexuális együttlét védelem alatt van. Ezért írja Pál apostol a Szentlélek által vezérelve, hogy a házasfelek nem urai a maguk testének, mert tartoznak a házastársuknak azzal, hogy teljesítik házastársuk szükségleteit. Az intimitás hiánya a házasságban, Isten iránti engedetlenség. 

– Hány házasság vált börtönné, végződött válással emiatt? Isten ajándéka az intimitás , természetes örömforrás. 

Az egészséges, harmonikus kapcsolat megerősítője. Jó hatással van egész személyiségünkre. Nélkülözhetetlen tehát a házasságban a kölcsönös, legmélyebb intimitás, az egymás megismerése, mind testi, mind lelki „működésének” felkutatása! Ennek eszközei az imaközösség, lelki beszélgetés és a rendszeres szexuális együttlét. 

Áldja az ÚR a házaspárokat! Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 24. rész

/Kategória: , ,

Szeretet a hétköznapokban

„ Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” /1 Kor.13,7./

Pál első levele a Korinthusiakhoz 13. fejezetét a „Szeretet himnusza „néven emlegetjük. Ez a 13. fejezet 13 versből áll. Szívből ajánljuk elolvasásra az egész fejezetet! (Megtanulni is érdemes.)

A 7. versről, alapigénkről szeretnénk veletek megosztani néhány töredékes gondolatot. A 7-es szám a Bibliában a teljesség, a tökéletesség szimbóluma. Istenre utal, hiszen egyedül Ő teljes és tökéletes.  Ő maga a „Szeretet”.

Az 1 Ján.4,7-8-ból így olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet az Istentől van, és aki szeret az Istentől született, és ismeri az Istent, aki pedig nem szeret, az nem ismeri az Istent, mert az ISTEN SZERETET.”

Alapigénknben (7. vers) négyszer ismétlődik a „mindent” szó :

1. mindent elfedez

2. mindent hisz

3. mindent remél

4. mindent eltűr

1. Mindent elfedez

A „stego” szó a Bibliában (újszövetségi, görög) elsősorban azt jelenti: fedni, betakarni, elviselni, kibírni. Az egyéni életünkben, mindennapjainkban ezt úgy élhetjük meg Isten szerint, ha elfedezzük, betakarjuk a párunk hibáit, gyengeségeit. Nem emlegetjük fel, nem dörgöljük az orra alá, nem teregetjük ki és nem akarjuk megszégyeníteni. Nem futkosunk házról-házra panaszkodni. Az agapé önzetlen szeretet. Kitartó és jóindulatú. Nem hibákat könyvel, hanem a kapcsolatot építi. Spurgeontől olvastuk: 

„Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet. ” 

Próbáld a párodat Isten szemével nézni a hétköznapokban!

Könnyű dolog ez? –Nem! A párunkkal mindenképpen beszélni kell róla és segíteni, támogatni abban, hogy észre vegye a hibát. Nevén nevezze a bűnt, s imádkozzunk együtt is Isten szabadításáért.

2. Mindent hisz

A tejes bizalom állapota. Azt jelenti, hogy házastársamban tökéletesen megbízok. Minden szavát elhiszem, nem kételkedem benne, a legjobbakat feltételezem róla. Nincs takargatni valónk, nincsenek titkaink egymás előtt. – Ez a megelőlegezett bizalom sérülékeny, mivel emberek vagyunk, hibázhatunk, tévedhetünk, eleshetünk, de nem titkoljuk, nem hallgatjuk el egymás elől. Elmondjuk egymásnak hibáinkat, megbeszéljük a dolgainkat, s együtt próbáljuk helyrehozni, ami elromlott. Ez csodálatos, „idilli állapot”, békés, feszültségmentes és harmonikus helyzet lehetne. de sajnos kapcsolatainkban megjelenhet a bizalmatlanság, a kételkedés. Sérülhet, sőt elromolhat a „paradicsomi állapot”. 

Amikor a kígyó megjelent az Édenkertben, kételkedést keltett az első emberpár szívében. „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” /1Mózes 1,3./ Ez a kérdés a bizalom aláásására, s a kételkedés elindítására szolgált. Házasságunkban mély sebeket ejthetünk egymás szívén, s ezek a sebek fájdalmakat okoznak és bizalmatlanságot eredményeznek. Házassági válságokban, válásközeli állapotokban nagyon gyakori a bizalom elvesztése. 

És akkor hogyan tovább?! 

Isten Krisztusban elkészítette számunkra a bűnbocsánatot, s ha megvalljuk bűneinket, s elhagyjuk bűnös cselekedeteinket, akkor újraépíthetjük a kapcsolatunkat, s  a bizalmat. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz, de aki már megtapasztalta a kegyelmet, az meg tud bocsátani a házastársának is. Új alapra kell helyezni a házasságot. Ez az alap pedig az egyetlen szilárd alaphoz, Jézus Krisztushoz való visszatérést jelenti. Ő tud és akar segíteni ebben, ha imádságban kérjük tőle.

3. Mindent remél

Amikor egy pár elköteleződik, s házasságot köt, azt remélik, hogy életük során minden jól fog alakulni, s boldogok lesznek, míg meg nem halnak. Bíznak egymásban, s pozitív jövőképük van. Azt remélik, hogy céljaikat együtt (könnyen v. könnyebben) megvalósítják, s saját vágyaikat közösen beteljesítik. Nyílván sejtik, hogy lesznek váratlan események, nehézségek is, de remélik, hogy  ők ketten meg fogják oldani a problémákat. Optimizmussal tekintenek a jövőre, s Isten ígéreteire alapoznak. A keresztyén élet alappilére a hit-remény-szeretet, amely a nehézségek közepette is megerősít. 

S mi a helyzet, amikor minden összedől, s csalódásokat élünk meg, becsapott, megalázott, kifosztott a társunk, akiben bíztunk, amikor úgy tűnik, hogy nincs remény, amikor mélységbe zuhanunk, fejünk fölött összecsapnak a hullámok, s minden szürke lesz.

Isten hív és vár téged.

„Kiálts hozzám és meghallgatlak.” /Jer.33,3./

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak és te dicsőítesz engem!” /Zsolt.50,15./

Jó, ha beszélsz a házastársaddal, s együtt kerestek segítséget. Keressetek házasságújító hétvégét, vagy csendeshetet, ahol segítséget kérhettek lelkigondozóktól. 

4. Mindent eltűr

Amikor összeházasodtunk, ünnepélyesen fogadalmat tettünk Isten színe előtt, s ezt is megfogadtuk, aláírtuk: vele tűrök, vele szenvedek.

Amikor valamit el kell tűrni, el kell viselni, az azt jelenti, hogy állhatatosan ki kell tartanom egy kemény próbatételben. Valamiben, ami nem kellemes számomra. Söt! Nem szállhatok ki menet közben, nem fordulhatok vissza félúton, hanem cipelnem kell a terhet, amit én kaptam, ami az enyém. Emberi természetünkből fakadóan szívesebben kiszállnánk, elfutnánk, elbújnánk, de Isten képessé tesz arra, hogy megerősödjünk, s hűségesen kitartsunk. Az /Ef.4:,2./-ben ezt olvassuk: 

„Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel , elszenvedvén egymást szeretetben.”

Gyökössy Endrétől olvastuk: „Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem. Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud igazán szenvedni, aki szeret. Krisztus életét adta értünk a kereszten.”

Kérdezd meg magadtól: melyik „mindent” a legnehezebb most megtartanod? (1-elfedez, 2-hisz, 3-remél, 4-eltűr?)

Beszéljetek meg egymással egy konkrét lépést ! Miben kellene  változnotok ezen a héten Isten igéjének fényében, az Ő dicsőségére? Sok áldást!

Házasságunk Isten műhelyében 23. rész

/Kategória: , ,

Egymás megértése

„….értelemmel éljetek együtt feleségetekkel……” /1Pét.3,7./

Amikor két ember összeköti az életét, a kezdeti lángolásban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szeretet egyfajta automatikus védőhálót jelent. Azt gondoljuk, ha igazán szeretjük egymást, akkor a megértés, a ráhangolódás és a zökkenőmentes együttélés magától értetődő módon, mintegy „gyári beállításként” jár a házassághoz. Idővel azonban mindannyian ráébredünk, hogy a rózsaszín köd eloszlása után a mindennapi valóság egészen más képet mutat. A kommunikációs zátonyok, a fáradtságból fakadó elbeszélések egymás mellett, és a kimondatlan elvárások arra figyelmeztetnek bennünket: a megértés nem egy statikus állapot, hanem egy naponta megújítandó döntés és közös munka.

Péter apostol nem véletlenül fogalmaz így a levelében: „megértéssel éljetek együtt feleségetekkel” (más fordítás szerint: „értelemmel éljetek együtt!”). Bár az igei rész kifejezetten a férjekhez szól – akiknek a korabeli társadalomban különösen is tanulniuk kellett a tiszteletet és a finomságot a feleségük felé –, a mögötte meghúzódó isteni alapelv egyetemes. A házasságban az „értelemmel való együttélés” azt jelenti, hogy nem a saját igazunk és kényelmünk körül forgunk, hanem hajlandóak vagyunk energiát, időt és tudatosságot fektetni a másik megismerésébe.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy a jó házasságot a szerencsének vagy a „tökéletes összeillésnek” tulajdonítjuk. Azt mondjuk: „Ők olyan szerencsések, annyira értik egymást.” Mintha ez egy veleszületett, megváltoztathatatlan tulajdonság lenne. A valóság ezzel szemben az, hogy a megértés egy tanulható készség. A szeretetnek az a gyakorlati formája, amelyet az iskolapadban nem tanítanak, de Krisztus iskolájában naponta gyakorolhatunk.

Ehhez a tanulási folyamathoz három alapvető építőkockára van szükségünk, mégpedig képesnek lenni kilépni a saját igazamból, a saját sérelmeimből, és megpróbálni a másik szemével nézni ugyanazt a helyzetet. Az empátia nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben egyetértek a társammal, hanem azt, hogy elfogadom az érzéseit, gondolatait és tiszteletben tartom az ő megélését: „Látom, hogy ez most neked fáj, nehéz vagy fárasztó, és ez számomra is fontos.” A másik akadály, hogy nem figyelünk kellően a társunkra, figyelmünk megosztott. Gyakran ott ülünk egymás mellett a kanapén, de a tekintetünk és a gondolataink a képernyőre tapadnak. A megértés ott kezdődik, amikor tudatosan leteszem a telefont, becsukom a laptopot, félretolom a munkát és a hobbit, a szemébe nézek a társamnak, és valóban jelen vagyok. Nemcsak a szavait hallom meg, hanem a mögöttük lévő fáradtságot vagy vágyat is. Végül, de nem utolsó sorban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy évek múltán már gondolatolvasók vagyunk. „Úgyis tudom, mit fog mondani.. Úgyis tudom, mi a baja..” – gondoljuk sokszor, és ezzel elvágjuk a valódi kapcsolódás fonalát. Feltételezések helyett kérdeznünk kell. A kérdezés a tisztelet, az érdeklődés és az élő szeretet legszebb jele.

Egyetlen házasság sem működik „robotpilóta” üzemmódban. Nem létezik olyan, hogy valaki egyszer s mindenkorra tökéletesen megtanulta, hogyan kell jó férjnek vagy jó feleségnek lenni, majd hátra dőlhet. A szerepeink, a szükségleteink és a körülményeink folyamatosan változnak. Egy gyermek születése, a munkahelyi terhek, a betegségek vagy az életközépi változások mind-mind új dinamikát hoznak. Ami működött tavaly, nem biztos, hogy működik idén. Ha a házasságot egy automatának tekintjük, amelyből gombnyomásra jár a figyelem és a gondoskodás, a kapcsolatunk óhatatlanul elidegenedik. Fel kell ismernünk, hogy a házasság egy élő szervezet, amelyet naponta gondozni kell. Ehhez pedig két irányba kell folyamatosan fordulnunk.

Elsőként is Isten felé, mert tőle kapunk mindent, a türelmet, a megbocsátó kegyelmet és azt a szeretet-forrást, ami a saját emberi kimerültségünk után is képes adni. Az ige arra figyelmeztet, hogy ha nincs megértés a házasságban, még az „imádságaink is akadályba ütköznek”. Az Istennel való és a társunkkal való kapcsolatunk elválaszthatatlan egymástól. Másfelől naponta újra és újra odafordulni a másikhoz, tudatosan keresve a kapcsolódást, elengedve a büszkeséget és a megcsontosodott elvárásokat.

Ha most megvizsgálnánk őszintén a szívünket és a párkapcsolatunkat, vajon hányszor fordult elő, hogy elbeszélünk egymás mellett? Hányszor várunk el dolgokat anélkül, hogy kifejeznénk a szükségleteinket, vagy hányszor mulasztjuk el észrevenni a másik néma segélykiáltását? Álljunk hát meg egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a tükörként szolgáló kérdést, hogy mikor kérdeztem meg utoljára a páromat őszinte, nyitott és szerető szívvel: „Drágám, most mire van a legnagyobb szükséged tőlem?” Nem arra, hogy mi a feladata, nem arra, hogy mit kell elintézni a ház körül vagy a gyerekekkel kapcsolatban, hanem arra, hogy személy szerint tőlem, mint házastárstól, mire vágyik leginkább ebben az élethelyzetben. Egy megértő beszélgetésre? Egy ölelésre? Arra, hogy levegyek egy konkrét terhet a válláról? Vagy egyszerűen csak arra, hogy csendben, ítélkezés nélkül mellette legyek?

Amikor ezt megkérdezzük, és készek vagyunk valóban végighallgatni a választ anélkül, hogy azonnal védekeznénk, magyarázkodnánk vagy tanácsokat osztogatnánk, akkor kezdünk el Péter apostol szavaival élve értelemmel, megértéssel együtt élni. Ez az a pont, ahol a Bibliában írt Ige gyakorlati, hús-vér szeretetté és mindennapi áldássá válik. Ámen.