Kategória archív: Áhitatok

3 betűs téma – Adjátok meg egymásnak

„Ne fosszátok meg egymást, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat, azután ismét legyetek együtt, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket mértéktelenségetek miatt.”

/1Kor 7,5./

Van a házasságnak egy olyan – tévesen kényesnek vélt – területe, amely körül a világ már rég elveszítette a józanságát, mert amit Isten tisztának, áldottnak és a szövetség pecsétjének rendelt el a házassági szövetség létrehozásával és a hárombetűs, mondjuk ki a sex megalkotásával és keretbe foglalásával, azt az ördög és a mai korszellem különösen kifordította önmagából, túlhangsúlyozta, szétszedte, kiragadta a teremtés rendjebeli eredeti helyéről, és úgy beszél róla, rosszabb mutatja be, mintha pusztán testi szükséglet, élvezet vagy fogyasztási cikk volna a másik, miközben ezzel párhuzamosan a házasságokban (a keresztényekben különösen) – talán éppen ennek ellenhatásaként – csend telepszik rá, nem a békesség csendje, hanem a bizonytalanságé, a félreértéseké, a kimondatlanságé; s így történik meg az a különös és fájdalmas ellentmondás, hogy ami körül a világ zajos és túlhangsúlyozott, az a keresztény házasságon belül elhalkul, elbizonytalanodik, s nem betölti, hanem gyakran megterheli a kapcsolatot.

Pedig a Házaspári használati útmutató, kézikönyv: a Szentírás itt sem hallgat, nem prűd, sőt bátran és határozottan és egyértelműen add lényeget megragadó, alapvető és örökérvényű iránymutatást.

Teremtőnknek az ajándéka a szexualitás, Aki a lelket is formálja; s ennél a lényegi pontnál történik meg az a különös világi torzulás, hogy ami eredetileg a legmélyebb egység nyelve, a legbensőségesebb közelség helye, a szövetség pecsétje és megerősítése volna, az vagy elszakad a szövetségtől, vagy kiüresedik benne, s nem épít, hanem lassan, szinte észrevétlenül bontani kezd.

Pedig a Biblia, amely oly sok mindenről hallgat, ha nem szükséges szólnia, itt nem hallgat, mert szükséges vezetnie bennünket.

Nem kerüli meg, nem teszi zárójelbe a hárombetűst, hanem mai kiemelt szakaszunkban egyetlen, rövid, mégis súlyos mondattal úgy világít rá, mint amikor hirtelen fény gyúl egy addig félhomályban hagyott helyiségben:

„Ne fosszátok meg egymást…”

És ebben a mondatban nem tiltás van, hanem iránymutatás, nemcsak határ, hanem védelem, mert feltételezi, hogy van valami, ami adatott, ami nem az egyiké vagy a másiké, hanem közös, mint a szövetség maga, amelybe beléptetek, amikor egymásnak adtátok magatokat; mert ahogyan a két folyó összefolyik, és többé nem lehet szétválasztani, melyik víz melyikből érkezett, úgy rendelte Isten a házasságban a testi egységet is, hogy ne különálló szükségletek találkozása legyen, hanem közös élet, közös öröm, közös odaadás.

Mert a test itt nem önmagáért beszél, hanem a szív nyelvét hordozza. Nem pusztán vágy, hanem jel, nem pusztán ösztön, hanem kifejezés. És ha ezt elfelejtjük, ha elszakítjuk attól, amire rendeltetett, akkor lassan – mint amikor egy kertet nem öntöznek, nem gondoznak, nem tisztítanak – először csak megkopik a szépsége, aztán elvadul, végül pedig már nem gyümölcsöt terem, hanem tüskét és gazt.

Mert Isten terve szerint a testi egység nem egyszerűen a test öröme, hanem a szövetség kifejezése, az egység megélése, a szeretet tanulásának különleges terepe, öröm-, vigasz- és erőforrás, lelki egybeforrás elsősorban, sőt – ahogyan az apostol is mondja – védelem a kísértéssel szemben, mint egy oltalom, amely körülöleli a házasságot, ha a helyén van.

És talán itt torzul el legkönnyebben minden, de most hagyjuk a világot, a keresztény házasságba vetett konkoly magok csírátlanítását végezzük a továbbiakban inkább, magunkra nézve most az fontos.

Amikor az ajándékból eszköz lesz, a közösből egyéni igény, a szövetség jeléből alkudozás tárgya, netán manipulációs, ösztönző/büntető eszköz. Amikor – kimondva vagy kimondatlanul – jutalommá válik, amelyet adunk vagy büntetéssé, amit célzottan visszatartunk, amikor feltételekhez kötjük az odaadó szeretetünket, amikor a másik viselkedésére adott válasz lesz, amikor már nem a másik felé vezet, hanem önmagunk köré zár.

Pedig az „adjátok meg egymásnak” nem követelés, hanem kölcsönösség, nem hatalmi szó, hanem egymás felé hajló szeretet, amely nem azt kérdezi: mit kapok, hanem azt: hogyan adhatom oda magam úgy, hogy a másik épüljön, örüljön, biztonságban legyen.

És itt válik láthatóvá az is, hogy az intimitás nem különálló szigete a házasságnak, hanem annak folyója, amely végigkanyarog a napokon, mert amit este megélünk, az nappal kezdődik, abban, ahogyan ránézünk a másikra, ahogyan megszólítjuk, ahogyan figyelünk rá, ahogyan jelen vagyunk; mert nem lehet úgy közeledni, hogy közben eltávolodtunk, nem lehet úgy egyesülni, hogy közben falakat építettünk, nem lehet úgy odaadni a testet, hogy a szív zárva marad marad a másik előtt, vagy csak rövid időre nyílik meg. Ismerjük a nő a gőzmozdony a férj a motorversenyző, más sebesség, más indító motór, de ha ezt tudjuk, össze is hangolhatjuk, de ehhez idő és a másikra figyelés, szeretet kell, reggeltől, estig, s estétől-reggelig.

És talán ezért olyan törékeny a szexualitás területe, mert nemcsak a testet érinti, hanem sokkal inkább a lelket és így az egész embert.

Ezért kell gyengédség, figyelem, ezért kell kimondott szó, beszélgetés, kommunikáció más műfajának alkalmazása. Mert amit nem mondunk ki, az félreértés lesz.
Amit nem osztunk meg, az távolságot növel. És így történik meg, hogy ami a legmélyebb egység helye lehetne, az lassan elnémul, elsorvad, vagy éppen megterhelővé válik.

Pedig Isten nem ezt akarta. Ő ajándéknak adta a házastársaknak – és csak azoknak – a szexuális együttlét örömét.

Olyan ajándéknak, amelyben a másik nem tárgy, hanem személy, nem eszköz, hanem társ, nem kielégítendő igény, hanem szeretendő ember – olyan ember, akit Isten gyermekeként, szövetséges társként kell látnunk még ott is, ahol a legközelebb kerülünk hozzá.

És ezért felelősek vagyunk.

Felelősek azért, hogy tanuljuk egymást. Felelősek azért, hogy kommunikáljunk. Felelősek azért, hogy ne bántsuk a másikat azzal, ami elvileg közelítene.

Mert a szeretkezés a házasság motorja, és ahol ez – egészségügyi okokat leszámítva – hiányzik, ott a kapcsolat akadozva kezd működni, a súrlódások erősödnek, a koccanások gyakoribbá válnak, és ami apró feszültség volt, az idővel komoly töréssé nőhet.

Kedves férj, kedves feleség!

Hogyan tudtok úgy közeledni egymáshoz, hogy abban ne legyen nyomás, ne legyen félelem, ne legyen szégyen, hanem valóban az legyen, aminek Isten szánta: közös ajándék, amely nem elvesz, hanem ad, nem kényszerít, hanem hív, nem rombol, hanem épít?

Mert ahol kölcsönösség van, ott bizalom születik. Ahol gyengédség van, ott a szív megnyílik. Ahol őszinte szó van, ott a távolság csökken.

És ahol mindez együtt van jelen, ott az intimitás nem teher, nem kérdés, nem probléma – hanem az a csendes, mégis erős kötelék, amely újra és újra megerősíti azt, amit kimondtatok: hogy egymáséi vagytok az Úrban.

Óember le / Új ember fel öltözése

„Vessétek le… a régi embert… újuljatok meg… öltsétek fel az új embert! /Ef.4,22-24./

Van az emberi életnek – és benne, talán minden másnál élesebben, a házasságnak is – egy különös, alig észrevehető, s éppen ezért annál makacsabb törvénye, hogy amit sokáig hordunk, amit újra és újra magunkra veszünk, amit nem vetünk le időben, az egy idő után már nem tűnik idegennek, nem szúr, nem feszít, nem kérdez vissza, hanem ránk simul, hozzánk idomul, s végül már nem is úgy tekintünk rá, mint valamire, amit le lehetne vetni, hanem mint arra, ami „mi magunk vagyunk”; s így történik meg az a csendes, de annál súlyosabb eltolódás, hogy a régi ó ember nem kívül marad rajtunk, hanem belülről kezd el meghatározni bennünket megint – gondolataink irányát, szavaink hangsúlyát, reakcióink gyorsaságát, s különösen azokat a pillanatokat, amikor nem figyelünk, nem készülünk, hanem egyszerűen csak „úgy vagyunk”, ahogy régen, az újjászületés előtt voltunk. Lopakodó dereformáción megy át az óvatlan keresztény házas fél.

Mert valljuk meg – és most ne a házastársunkra nézve, hanem önmagunk felé fordulva –, a házasságban nem akkor mutatkozik meg igazán, kik vagyunk, amikor minden rendben van, amikor kisimultak a felszínek, amikor könnyű szeretni, amikor a másik is „úgy működik”, ahogyan szeretnénk, hanem akkor, amikor a lélek nyomás alá kerül, amikor a fáradtság ráül a szívre, amikor egy félmondat többnek hallatszik, mint ami, amikor egy hangsúly mélyebbre vág, mint kellene, amikor a régi sérelmek – mint valami el nem oltott, csak ideig-óráig letakart parázs – újra és újra fellángolnak, mert ilyenkor nem annyira döntünk, nem annyira mérlegelünk, nem annyira választunk, hanem inkább előjön belőlünk az, ami már régóta bennünk van, ó, ami zsigerből kész, ami begyakorolt, ami szinte észrevétlenül működésbe lép, ugye tapasztaltunk már ilyet? Nem baj, ritkítsuk a negatív élményt!

Talán éppen ez benne a legnyugtalanítóbb, hogy nem új, nem a megtért, hívő keresztény férfi/nő krisztusi ruha—és eszköztárából való, nem most keletkezik, nem a másik mondatából születik, nem a helyzet kényszeríti ki és ránk, hanem bennünk van, velünk van, és amikor alkalmat talál, egyszerűen megmutatja magát – hol egy visszavágásban, amely talán csak egy árnyalatnyi hangsúly apánktól örökölten, mégis sebet ejt, hol egy anyai gyakorlat szerinti elfordulásban, amely nem látványos, mégis távolságot teremt, hol egy nagyszülői mintát akaratlan követő hallgatásban, amely nem békesség, hanem védekezés, hol egy testvértől látott bezárkózásban, amely nem zajos, nem feltűnő, mégis falat húz kettőnk közé. Mi van ugye a puttonyunkban?

És ez az, amit az Írás nem magyaráz, nem szépít, nem enyhít, hanem nevén nevez: Óember.

És ezért nem engedi meg, hogy megnyugodjunk abban, hogy „ilyen vagyok”, hogy „majd idővel jobb lesz”, hogy „a körülmények tettek ilyenné”, hanem szinte szembeállít bennünket önmagunkkal, amikor azt mondja:

„vessétek le… az ó-t” – „újuljatok meg…” – „öltsétek fel… az újat!”

mert ezzel azt is kimondja, hogy ami rajtunk van, az nincs rajtunk örökre, ami bennünk működik, az nem végleges, ami most természetesnek tűnik, az nem szükségszerű, hogy velünkis maradjon, hanem levethető, de nem magától, nem egyszeri elhatározással, nem egy jól sikerült beszélgetés után, hanem egy olyan folyamatban, amelyben a gondolkodás lassan, de valóságosan megújul, és ezzel együtt a szív is formálódni kezd.

És talán itt bukik meg sok minden – nem nagy törésekben, nem látványos házassági összeomlásokban, hanem csendesen –, mert a vágy megvan a változásra egyik, másik, mindkét fél szívében, a felismerés is megszületik egyik-másik házasfélben, időnként még a közös elhatározás is, de hiányzik az a közeg, amelyben mindez meg tudna maradni, amelyben nemcsak felismerjük a régit, hanem le is tudjuk vetni, és nemcsak vágyunk az újra, hanem fel is tudjuk ölteni, mert a megújulás nem a véletlen műve, nem egyszeri varázslat, csoda, nem hangulat kérdése, nem az idő automatikus ajándéka, hanem annak a térnek a gyümölcse, ahol Isten Igéje naponként megszólal, ahol a szív újra és újra visszatalál hozzá, ahol nem egyedül, hanem közösségben – házastársként, családként – tanuljuk azt, amit külön-külön olyan könnyen elveszítünk.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra, mert van valami, amit talán tudunk, talán hallottunk róla, talán egykor gyakoroltuk is, mégis – valahogy – kicsúszott a kezünkből, háttérbe szorult, elmaradt, vagy egyszerűen csak „nem fért bele” a napjainkba, pedig ha a helyére kerülne, nem oldana meg mindent egy csapásra, nem tenné tökéletessé a házasságot, de lassan, csendesen, mégis valóságosan elkezdené formálni azt, s a Krisztus Jézus napjára végezne is az átformálással.

Erről szeretnék a hét közepén részletesebben is írni nektek, itt a terjedelembe nem fér bele, úgy gondoljuk, „megér egy külön misét”.

Mert a kérdés végül nem az, hogy látjuk-e az Ót.
Hanem az, hogy van-e helye az életünkben annak, Aki újjá formál.

Folytatjuk szerdán egy rendkívüli kiadással!

Hordozzátok el egymást!

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak…” /Kol.3,13./

A Károli fordítás szerint “szenvedjétek el egymást”. Igen, elviselni egy másik embert, annak másságát, az akár szenvedést is jelenthet.

20 éve verseny táncolunk a házastársammal. Egyre szebben, egyre jobban megy. Azok a pillanatok motiválnak, amikor sikerül teljesen egymásra hangolódnunk és szinte összeolvadnak mozdulataink a zene ritmusára. Ezekben a gyönyörű pillanatokban egy testként átszellemülten siklunk a parketten.

Az életben is ezt tapasztaljuk, vannak jó együtt- működéseink, jó élményeink közös tevékenységeinkben, de természetesen vannak visszatérő súrlódásaink mind a táncban, mind az élet más területein is. Ezek bosszantóak. Ilyenkor kirobban belőlünk az elégedetlenség, a másikat kritizáljuk, máskor még az is eszünkbe jut, hogy hátat fordítsunk egymásnak.

Van ezek között olyan, ami a természetünkből fakad. Én bírom, sőt szeretem a hűvösebbet, míg párom a melegben érzi jól magát. Persze, hogy birkózunk a termosztát kezelésén, ugye?

Van olyan, ami annyira régóta velünk van és olyan mélyen belénk ívódott, hogy szinte lehetetlennek tűnik a változás. Pároméknál a spájzajtó nem volt zárható, ezért csak behajtották. Évtizedek után is ez a rutin van benne. Engem meg bosszant, hogy onnan bejön a hideg, helyesebben szólva, a konyhából kimegy a meleg. 

Van olyan is, amikor csak másképpen csinálja ugyanazt a dolgot. Persze nem értem, hogyan lehet másképpen, hiszen azt „csak úgy lehet, ahogy én teszem”. Biztosan?

Isten mindenen keresztül tanít; mélyíteni akarja belátásunkat, szeretetünket. Amikor egy fali óránkat áttettük a szoba szemközti sarkába, még félév után is automatikusan a régi helyére néztem. Akkor megértettem, hogy a másik nem hanyag, nem felelőtlen, amikor egy mélyen rögzült viselkedésében nem változik meg egyik napról a másikra. Nincs más esélyünk, mint elszenvedni magunkat is és egymást is. Ez saját erőből nem megy, honnan kaphatunk segítséget? Költői a kérdés.

Egyszer lehetőségem lett, hogy lovagoljak. Életemben először ültem lovon. Nem tanítottak, hanem rögtön csapatban nekiindultunk az erdőnek. Zenész létemre nem találtam el a ritmust és az ügetésnél folyamatosan “szembe mentem” a lóval. Csattogott alattam a nyereg. Nagyon bosszantott a dolog, és féltem is. A végén mégis a lovat sajnáltam meg. Jól elverhettem a hátát. Ő hűségesen elviselt, elhordozott, sőt elszenvedte ügyetlenségemet.

Az Úr Jézus is ezt tette. Földi életében elhordozta esetlenségeinket, engedetlenségeinket, bűneinket. A végén helyettünk szenvedte el a büntetést is, csakhogy megmenthessen bennünket. Kereszthalálával bocsánatot szerzett nekünk, az Atya Őmiatta békélt meg velünk. Ezért, “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”

Neked eszedbe jut hozzá fordulni, amikor éppen az “elszenvedést” akarod elkerülni, vagy amikor meg kellene bocsátanod? Bátran oda mehetsz hozzá.

“Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken,… Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”

Ámen!

Ne halogass!

„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek”: a nap ne menjen le a ti haragotokkal,” /Ef.4,26./

Szeretjük a Napot. Amikor nem takarják el felhők, jól esik sütkérezni melegében, és látni a sok szépséget, amit Isten teremtett. Különösen így tavasszal, amikor virágba borul minden, szívünk megtelik csodálattal és hálával.

Házasságunk tavasztán is olvadozott a szívünk valahányszor párunkra néztünk. Fiatal volt, szép, kecses a járása édes a hangja, érintésébe beleborzongtunk a gyönyörűségtől. Ahogy Salamon megénekli: “Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek.” /Én.Én.2,2-3./

Amilyen jó egy fa árnyékba húzódni a forró napsütésben, olyan biztonságot adó párunk védelmébe menekülni a világ perzselő tüzei elől. Nincs olyan vihar, vagy hőség, vagy jégeső -elbukás, bántás, megszégyenítés, durvaság, megalázás, kisemmizés, stb. -aminek nyomása ne enyhülne, amikor szerető társunk megértően átölel. Ha együtt menekülünk Isten ölelő karjaiba, nincs, amit ne tudnánk kiheverni, amiből ne tudnánk gyógyulni, ott megnyugodhatunk, gyógyulhatunk, erőre kaphatunk.

De mi van akkor, amikor felhő takarja el a Napot? Amikor napokig nem látjuk éltető sugarait, vagy amikor viharfelhők tornyosulnak az égen, amikor sűrű fekete fellegek rémítenek, vagy amikor ólomszürke felhők sejtetik a hózáport vagy jégesőt? Az elmúlt időszakban többször tapasztaltuk, hogy milyen pusztító tud lenni az ilyen idő. Ilyenkor azért imádkozunk, hogy tisztuljon ki az ég és süssön fel újra a Nap.

A házasságunkban mit teszünk, mit gondolunk? Miért hisszük azt, hogy ott mindig napsütésnek kell lenni? Miért gondoljuk azt, hogy az “idő elromlása” azt jelenti, hogy baj van a másikkal, vagy rosszul választottunk?

A régi parasztember azt mondta, hogy Isten mindennel üzen, tanít. Pl. a virágokkal Isten az Ő virágos jókedvéről mesél. Vajon a fellegekkel nem arra akar tanítani, hogy ne aggódjunk, mert a felhők felett ott van a Nap, és ha türelemmel várunk, újra előbújik. A viharral nem arra akar tanítani, hogy a legnagyobb orkán is elmúlik egyszer és újra kisüt a Nap. Építkeznünk meg úgy kell, hogy kibírja a nagy szelet is! Nem erről beszélt Jézus is a kősziklára épült ház hasonlatával? Te mire építesz? Te mit gondolsz a házasságodról?

A legutóbbi (13.) áhítatban pont erről volt szó, hogy milyen fontos a gondolatainkat fegyelmezni, odavinni Jézushoz. 

Amikor baj van, amikor konfliktus van köztetek, vagy csak megbántott a másik, amikor olyat tett, amitől haragra lobbantál, mit teszel? Ha hitben élsz, mindig 2 út áll előtted, neked kell választani! Engeded saját természetedből fakadó megoldásaidat előjönni, vagy odamenekülsz Jézushoz?

Különböző megoldásokat tanultunk származási családunkban. Ott tanultuk el szüleinktől, hogyan kell élni, mit kell tenni. Te mit tanultál? Ha felbosszantották szülődet, akkor nyelte indulatait, majd belefájdult a feje és napokig nem szólt? Vagy dühében kiabált, talán csapkodott, vagy meg is legyintette azt, aki felingerelte? Vagy földhöz vágta azt, ami kezében volt? Vagy sértő, esetleges cinikus megjegyzésekkel próbált felülkerekedni? Amikor ebben növünk fel, ezt visszük örökségül magunkkal. Nagyon tud fájni, amikor a társunk meg is jegyzi: “Olyan vagy mint apád/anyád”. (a következő heti áhítatok során megnézzük, hogy Ő mit szól ehhez, hogyan tud segíteni, amikor “beborul az ég”.) 

Jézus azt mondta, hogy a világosságban tudunk cselekedni, jót tenni, a sötétben már nem. Igénk ezért figyelmeztet, hogy “a nap ne menjen le…”. 

A következő napokban kérd az Urat, hogy leplezze le, hogy melyik utat szoktad választani. Az “atyainktól örökölt hiábavalót” vagy Őt, a mindenhatót? 

Ha Őt akarod választani, akkor amíg “világos” van, addig kell keresned Őt, majd a társadat. Legközelebb megnézzük, hogyan! 

Várunk jövő vasárnap is!

A párod Isten ajándéka. Vigyázz rá!

„Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt és a házasélet legyen tiszta.” /Zsid.13,4./

Ha veszünk, vagy ajándékba  kapunk valami értékes tárgyat, akkor arra nagyon vigyázunk, óvjuk, gondozzuk. Gondoljunk csak Antoine de Saint-Exupéry a Kis herceg című művéből megismert rózsára, amely művészien fejezi ki a feltétlen szeretet, az igazi kötődés és felelősségvállalás fontosságát.

”Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni, meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám”.

Amikor összeházasodtunk fogadalmat tettünk az Úr színe  előtt, hogy szeretni fogjuk egymást egy életen át, hűek leszünk egymáshoz, s házastársunkkal szentül fogunk élni.

A házasság Isten életre szóló ajándéka, szent szövetség. A szent élet alapja a kizárólagos szeretet, a bizalom, s az őszinteség. Mindig, minden körülmények között meg kell őrizni a megbízhatóságot, s az igazmondást!

„….Mondjatok igazat egymásnak!…” /Zak.8,16./

„… vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat….” /E.4,2./

A bizalom alapja az őszinteség, vagyis, hogy igazat mondunk. Mindig.

A kapcsolatépítés csak az igazság talaján képzelhető el. Amikor két ember (egy férfi és egy nő!) ismerkedik egymással, az a vágyuk, hogy minél jobban megismerjék egymást. Kezdetben mindenki szebbnek, jobbnak látja a másikat. Valójában igyekszünk is jobb színben feltüntetni magunkat. A szerelem elvakíthat. Sokszor nem is a valóságot, hanem egy képzelt képet lát maga előtt az ember, amely irreális is lehet. (Rózsaszínű szemüveg!) Fantáziájával kiszínezi az ember a valóságot.

Az ifjú pár házasságot köt, s boldogan, szerelemben él. S telik múlik az idő, s lassan kitisztul a kép. Sőt, az is előfordul, hogy ismét irreális képet lát, de most szürkében (lekerült a rózsaszínű szemüveg). Kezdi észre venni a másik hibáit, megismeri gyenge pontjait, furcsa, esetleg zavaró szokásait.

Minden kapcsolatban vannak nézeteltérések, konfliktusok, viták. Ez nem baj, ha tudjuk Isten tanítása szerint kezelni a helyzetet. Az igazság kimondása nem támadás, hanem a kapcsolat építése, jobbítása, ha szeretettel tesszük. A cél nem a társunk feletti győzelem, hanem, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

„Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt.” /Ef.4,31./

Vagyis: szeretetben mondjuk meg az igazat!

„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”/Ef.4, 32./

Ha Isten igaznak nyilvánított engem (megtértem, elfogadtam a bűnbocsánatot) hogyan mondhatnék nem igaz dolgokat?! Aki igazat mond, Istent dicsőíti. Aki hazudik, az ördögöt szolgálja.

Kérdések:

– El tudom-e fogadni a „kényes” igazságot, még, ha szeretettel mondják is?

– Mi az a „kényes” téma, amit halogatsz kimondani, és hogyan tudnád ezt nem vádolva felhozni?

A házasságban az is alapvető igény, hogy vonjuk be egymást életünk történéseibe. Osszuk meg egymással az élményeinket, magyarán mondjuk el, hogy mi történt velünk, amikor távol voltunk napközben egymástól! Ne legyenek titkaink egymás előtt! S, ha netán elbuktunk egy kisértésben, vagy elkövettünk valami bűnt, s gyötrődünk lelkünkben, azt minél előbb mondjuk el a házastársunknak!

Amikor feszültség van egy házasságban gyakori probléma, hogy a társunk csak hiányt szenved valamiben, vagy hiányzik a szeretet kifejezése, esetleg kimondása. Hiányzik egy ölelés, egy kicsit több egymásra figyelés. Talán úgy érzi az egyik fél, hogy nem kap elég szeretetet, vagy tiszteletet a másiktól, vagy fordítva. Nagy ajándék és nagy áldás, ha az estét Isten előtt együtt elcsendesedve tudjuk befejezni. Tudunk hálát adni, s megköszönni mindazt, amit a nap során kaptunk. Nagy öröm, ha békességgel a szívünkben tudunk nyugovóra térni.

„a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.” /Ef.4,26-27./