Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne…

„Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd Ő teljesíti”
Zsoltár 37,5

Történt, hogy 8 éves Levi fiam nem tudta elkészíteni a leckéjét, mert bent felejtette az iskolában a könyvét. Kinga néni, az osztályfőnök, – joggal – nem nézi jó szemmel, ha valaki feledékenységből, hanyagságból vagy nemtörődömségből nem készíti el a házi feladatát. Azt meg kiváltképp nem szereti, ha ezt a diák elhallgatja, vagy a szülő mögé bújva, annak segítségét kérve próbálja meg áthárítani a felelősséget.

Esti imádságunkban arra kértük az Úr Jézust, hogy adjon Levinek erőt és bátorságot arra, hogy oda tudjon állni Kinga néni elé, és őszintén vállalja, ami történt, megígérve, hogy be fogja pótolni mulasztását. Azért nem olyan eget rengető dologról volt szó, amiért mondjuk 40 botütés járna, és valószínűleg az iskola udvarára sem fogják kiállítani, nyakában táblával: „Így jár mindenki, aki nem készíti el házi feladatát!”

Ennek ellenére az éjszaka nem telt nyugodtan. Reggel karikás szemeimen látszott, hogy éjszaka több ízben is látogatást tettem Levi ágyánál, és buksi-simogatással jeleztem, hogy nem lesz semmi baj, aludjunk már végre, mert reggel csukott szemmel nehéz lesz autót vezetni!

Szívesen írnám le, hogy reggel vidáman és kipihenten pattantam ki az ágyból, ezzel is példát mutatva kötelességtudatból… Ezzel szemben Feleségem egyszerre két helyen is megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Végül, ha nehezen is, de Bálint fiammal kiegészülve, sikeresen vettük az első akadályt, és elindultunk.

Amikor már csak ketten maradtunk az autóban Levivel, látva, hogy szorongása egyre fokozódik, megkérdeztem tőle: félreálljunk-e imádkozni? Megnyugtatná vajon, ha még egyszer az Úr elé vinnénk aggodalmát és kérnénk az Ő segítségét? Azt válaszolta: „Igen, apa, jó lenne!”

Már nem voltunk messze az iskolától, amikor meghajtottuk a fejünket és arra kértük az Urat, hogy Levinek adjon bátorságot, készítse el a beszélgetést Kinga nénivel és a szívét is tegye késszé arra, hogy értékelje kisfi am szándékát, és fogadja el az ő őszinte megbánását.

Tudom, nem nagy dolog, hogy valaki ilyesmiért aggódjon. De nem vagyunk egyformák, és az olyan lelkületű gyerekek, mint például Levi, mindent a szívükre vesznek, és nagyon fontos, hogy az ima ereje mögöttük álljon. Imádságunk végén együtt mondtuk, hogy ámen – azaz úgy legyen. Megnyugodva adtam hálát Istennek, és néhány perc múlva megérkeztünk az iskolához.

Miután leparkoltam, láttam, hogy azért itt valami még sincs annyira rendben, mint amennyire gondoltam. De nem szóltam semmit, kiszálltunk az autóból és bekísértem Levit az osztályteremig. Mikor az öltözőszekrényhez értünk, láttam rajta, hogy kezdi elhagyni az ereje, és ha tehetné, sprintereket megszégyenítő gyorsasággal hagyná el az iskolát. Azt hiszem, ilyen sebesség mellett a testnevelés órán a stopper is kiakadna.

Nem tudtam, mit tegyek, mi a helyes, nem akartam megbántani, és még jobban beledöngölni a földbe. Szegénynek éppen elég teher ez így is. Tettem néhány kósza lépést az osztályterem ajtaja felé, hogy megnézzem, milyen hangulat uralkodik odabent, mire lehet számítani… Egy pillanatra az is felötlött bennem, hogy én megyek oda Kinga nénihez, és egyszerűen elmondom mi a helyzet, aztán, mint aki jól végezte dolgát, indulok aznapi feladataim elvégzésére.

Azonban két lépés között – tessék elhinni, van ilyen – jött a felismerés: akkor mi értelme volt imádkozni? Így értelmét és jelentőségét veszti az imádság súlya – és komolyabb helyzetekben sem lesz majd jelentősége. Ezt nem tehetem…

Eszmefuttatásom végén már ott is álltam az ajtóban… és egy pillanatra mozdulni sem tudtam. Nem vagyok az a földbegyökerezős fajta, de mivel annyira szívemre vettem kisfiam lelki vívódását, ezért nagyon foglalkoztatott, hogy mi lesz ennek a dolognak a kimenetele. Bíztam az Úrban, tudtam, hogy imánk meghallgatásra talál, de azt nem tudhattam előre, hogy Ő mit készít el a számunkra megoldásként.

Nos, ott álltam az ajtóban, velem szemben pedig Judit néni, a napközis tanító néni. Megtöröltem szemüvegem, hátha a párától nem látok rendesen. Észrevehetett valamit, mert mielőtt még bármit kérdezhettem volna, tudatta: Kinga néni lebetegedett és nem lesz a héten. Egy csapásra megoldódott, amiért a kisfiam annyira izgult! Vajon erre Ő miként reagál most…?

Nyeltem egyet, odaléptem Levihez, megfogtam a karját és odavezettem az ajtóhoz.

– Levi! Nézzél csak be! Látod, ki van ma?

– Judit néni?! Ez, hogy lehet? – kérdezte.

– Úgy, kisfiam, hogy az Úr annak ellenére meghallgatta imádságodat, hogy Te nem bíztál benne teljes szívedből!

Hallgatása volt a válasz.

– Szép napot Levi! Szerintem lesz min elgondolkoznod… – búcsúztam el tőle.

Azóta sokszor megtárgyaltuk ezt a helyzetet, és láttam, hogy Isten felhasználva Levi személyes tapasztalatát, komoly bizonyosságot végzett el benne. Nem állíthatom, hogy nem fog többé szorongani, és hogy attól a naptól fogva nem lesznek benne kételyek. De bizonyos, hogy ez a megtapasztalás nem múlt el nyom nélkül az életében – úgy ahogyan nekem sem –, és a későbbiekben is lesz mire hivatkoznom!

Sokszor kérünk úgy az Úrtól valamit, ahogy mi azt jónak vagy kedvesnek találnánk, de Isten szuverén Úr, és Ő sokszor sokkal jobbat készít a Benne hívőknek, a Benne bízóknak!

Aznap este a közös imádság során Levi adott hálát Jézusnak! Mi pedig rámondtuk: ámen!

Plicher Zoltán