Utazás a házasságunk körül – 21. rész

/Kategória: , , ,

HAZAÚT

„Felkelek, elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” /Lk.15,18./

ÚTI IMÁDSÁG:

Mennyei Édesatyánk!

Hálás szívvel állunk meg most Előtted, utazásunk végéhez érkezve. Köszönjük Neked, hogy házaspárként útnak indítottál bennünket, és figyelmeztettél, hogy ügyeljünk arra, merre tart a lábunk. Köszönjük, hogy szereteteddel kísértél bennünket akkor is, amikor a helyes úton jártunk, és akkor is, amikor mellékutakra tévedtünk.

Köszönjük, hogy újra és újra figyelmeztettél bennünket, amikor rövidebbnek látszó megoldásokat kerestünk, amikor tévutak csábítottak bennünket, vagy amikor saját elképzeléseink körforgalmában keringtünk. Köszönjük, hogy nem mondtál le rólunk akkor sem, amikor hosszú kerülőket tettünk, vagy amikor úgy éreztük, hogy egy helyben toporgunk.

Köszönjük, hogy zarándokként vezettél bennünket ezen a földi úton, és emlékeztettél arra, hogy itt nincs maradandó városunk. Köszönjük, hogy elkészítetted előttünk az utat, hogy rávezettél a régi, jól bevált ösvényekre, és megmutattad nekünk az élet útját.

Köszönjük, hogy a kísértések idején mindig elkészítetted a menekülés útját is. Köszönjük, hogy újra és újra választás elé állítottál bennünket a széles és a keskeny út között, és Szentlelked által segítettél felismerni a helyes irányt. Köszönjük, hogy megtanítottál bennünket az egyenes útra, és mindenekelőtt megmutattad nekünk az egyetlen utat, Jézus Krisztust, aki által Hozzád juthatunk.

Köszönjük a kerülőutakat is, amelyeket sokszor nem értettünk, de amelyek által formáltál bennünket. Köszönjük a válaszutakat, ahol döntéseket kellett hoznunk, és köszönjük, hogy nem hagytál magunkra az útkereszteződésekben sem. Köszönjük, hogy amikor eltávolodtunk Tőled vagy egymástól, mindig nyitva hagytad számunkra a visszautat.

Köszönjük az útpadkákat, ahol megpihenhettünk, amikor elfáradtunk. Köszönjük, hogy velünk voltál a lefelé vezető szakaszokon, és Te emeltél fel bennünket, amikor már nem volt erőnk továbbmenni. Köszönjük, hogy az útvesztőkben sem engedtél elveszni bennünket, hanem újra és újra kezedbe vetted életünk térképét.

Urunk, most, amikor megérkeztünk a hazaút gondolatához, különösen is hálát adunk azért, hogy minden utunk végső célja nem egy földi állomás, hanem Te magad vagy. Köszönjük, hogy házasságunkkal nem csupán egymáshoz akarsz közelebb vinni bennünket, hanem végsősoron Önmagadhoz.

Kérünk, segíts, hogy a mögöttünk lévő házaspári nagy utazás tanulságai ne maradjanak puszta gondolatok vagy szép emlékek. Add, hogy mindazt, amit megértettünk, meg is éljük. Segíts, hogy férjként és feleségként egyre inkább Krisztus tanítványaivá váljunk, és egymást támogatva járjuk tovább az előttünk álló utat.

Taníts bennünket megbocsátani, újrakezdeni, szolgálni, szeretni, hordozni és hűségesnek maradni. Őrizz meg bennünket a jövő mellékútjaitól, tévútjaitól és útvesztőitől, és vezess bennünket napról napra közelebb Hozzád HAZA.

Hadd legyen életünk és házasságunk végső vallomása ugyanaz, mint a tékozló fiúé:

„Felkelek, elmegyek az én Atyámhoz…”

Az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Vannak bibliai történetek, amelyek annyira mélyen beleivódtak az emberiség emlékezetébe, hogy szinte valamennyiünk történetévé váltak, függetlenül attól, hogy életünk melyik szakaszában járunk; ilyen a tékozló fiú példázata is, amelyet hallva legtöbben az elveszésre, a lázadásra és a visszatérésre gondolunk, pedig a történet ennél sokkal többet mond nekünk utazó házapároknak is, hiszen nem csupán azokhoz szól, akik egyszer (többször) nagyon messzire sodródtak, hanem azokhoz is, akik ugyan az atyai ház felé vezető úton maradtak végig, mégis újra és újra meg kell tanulniuk, hogy a hazafelé vezető út valójában nem egyszeri esemény, hanem egész életünkön át tartó zarándoklat.

Mert félreértés ne essék: házasutunkon nem szükséges elvesznünk ahhoz, hogy hazataláljunk. Nem kell feltétlenül távoli országutak porát felverve, eltévelyedve bolyonganunk, nem kell minden örökségünket eltékozolnunk, nem kell a kudarc legmélyebb gödréig jutnunk ahhoz, hogy vágyakozzunk az Atya háza után. Lehet csendesen, hűségesen, botladozva ugyan, de mégis jó irányban haladnunk; vannak, akiknek életében nem a nagy bukások, hanem a mindennapi kitartás, a csendes engedelmesség és a sokszor látens hűség írja a történetet. Mégis, zarándokló házaspárként akár a távoli ország felől érkezünk, akár az otthon körüli mezőkről, valamennyien ugyanarra a házra tekintünk, ugyanazt a világító ablakot keressük az alkonyodó életút végén, s valamennyien ugyanannak az Atyának gyermekei vagyunk, a férj is, a feleség is, a család is.

És mégis milyen jó tudni, hogy ha valamikor a gyengeség eltévesztő lejtőjén letértünk volna a helyes, egyenes és igaz életútról, ha valahol egy mellékút csábítása erősebbnek bizonyult volna az engedelmességnél, ha rövidebb utakat kerestünk volna a szeretet türelmes munkája helyett, ha tévutakra sodródtunk volna, vagy elvesztünk volna saját körforgalmainkban és útvesztőinkben kiutat sokáig nem lelve, akkor sem a reménytelenség az utolsó szó, hanem a visszafordulás lehetősége midig adott; mert Isten országában mindig van visszaút, és a kegyelem házasút térképén soha nincs olyan pont, ahonnan ne lehetne újra elindulni hazafelé.

Amikor a házasság hetén február elején az utazás a házasságunk körül sorozattal útnak indultunk, talán még nem láttuk, milyen hosszú és kanyargós vidékeken vezet majd keresztül az út. Azóta jártunk poros mellékutakon és szűk ösvényeken, láttunk napsütötte fennsíkokat és ködbe burkolózó völgyeket, megálltunk útpadkákon, ahol megfáradt szívünk pihenőt keresett, és áthaladtunk olyan útkereszteződéseken is, ahol a helyes irány felismerése fontosabb volt minden sebességnél. Olykor olyan volt ez az utazás a házasságunk körül, mint amikor a hosszú nyári nap végén a távoli dombok mögött lassan elcsendesedik a táj, s a vándorló pár egyszer csak megáll egy magaslaton, visszanéz az egész bejárt vidékre, átöleli egymást, felsóhajt, és megérti, hogy a sok különálló ösvény, kanyar és emelkedő valójában egyetlen nagy út része volt.

Talán a házasságunkban is ez az egyik legnagyobb felismerés, ugye?

A házasfél kezdetben azt hiszi, hogy a cél a másik ember megtalálása, később pedig azt, hogy a cél a közös élet felépítése, azután a gyermekek felnevelése, az otthon megteremtése, a gondok megoldása, a nehézségek túlélése; ám az évek múlásával lassan feltárul egy mélyebb titok is, amely szerint mindezek mögött ott húzódik egy még magasztosabb eredő cél: hogy férj és feleség bűneiket Jézus keresztjénél letéve együtt találjanak vissza ahhoz, Akitől valaha elindultak.

Ezért olyan megrendítő a tékozló fiú történetében az a pillanat, amikor tudjuk jól, nem a lába fordul meg először, hanem a szíve. Házasutunkon is egyikönk-másikunk, óh ha mindketten, előbb belül kezdünk hazafelé indulni, és csak azután lépünk az földútról a főútra, onnan autópályára kanyarodva a cél felé. Mert minden valódi hazatérés ott kezdődik, ahol a házasember újra felismeri, hogy Kinek köszönhetően, Kihez is tartozik mindörökké.

S milyen különös, hogy a Jelenések könyvében a feltámadott Krisztus nem azzal vádolja gyülekezetét, így benne bennünket, házaspárokat sem, hogy teljesen elhagytuk Őt, nem azt mondja, hogy már semmi köze hozzánk, hanem ezt a fájdalmas mondatot mondja:

„Az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

Milyen sok házasság története rejtőzik ebben az egyetlen mondatban!

Hiszen nem mindig a nagy bűnök, nem mindig a látványos bukások jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az, amikor lassan kihűl a sparhelt, az otthon központi melegét kevésbé árasztva, ami valaha élt, lángolt; amikor a közelség megszokássá válik, a csoda hétköznapivá lesz, az ajándék természetessé, és az első szeretet tüze helyett kályhánkba a szürke hamu alatt már csak a kötelesség parazsa pislákol. S talán a hazaút egyik legfontosabb állomása éppen az, amikor nem csupán Istentől kérünk bocsánatot elveszett éveinkért, hanem újra felfedezzük és a felismerést követő sarkon fordulás lendülete által keltett szellővel fel is gerjesztjük annak a szeretetnek a tüzét is, amelyet Ő ültetett a szívünkbe egymás iránt kezdetben, s akar és tud tápláni áhítatos imádság révén naponta.

A tékozló házaspár végül nem egy házhoz érkezik vissza, hanem egy szívhez. Az atyai ház azért egy otthon sparhelttal, mert az Atya ott van/volt/lesz. A mennyei haza sem elsősorban hely, hanem állandó jelenlét. Ezért minden földi házasság végső értelme sem önmagában rejlik csupán, akkor kár lett volna erről ennyit elmélkednünk is, hanem abban, hogy két ember egymást segítve, egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, imdákozva egyre közelebb jusson ahhoz az Atyához, aki kezdettől fogva várja őket.

S milyen különös kegyelem, hogy miközben a tékozló fiú egyedül indult vissza az atyai ház felé, nekünk megadatott az a lehetőség, hogy ezt az utat egymás kezét fogva házas-útitársként járjuk végig; olykor egymást támogatva, olykor egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, de mégis ugyanabba az irányba haladva, amelynek végén nem pusztán lelki otthonunk, hanem egy várakozó Atya áll.

S amikor egyszer majd mögöttünk marad valamennyi földi út, amikor elcsendesedik minden vita, megszűnik minden félreértés, letesszük minden terhünket, és az idő országútja végleg elfogy a lábunk alól, akkor talán megértjük, hogy egész életünk, egész házasutunk minden kerülőútjával, minden visszafordulásával, minden örömével és fájdalmával együtt nem volt más, mint hosszú és kegyelemmel övezett hazatérés.

És ahol megszületik a szívben ez a felismerés, ott már most el is kezdődött a HAZAÚT.

Ámen.

Ezzel befejeztük utunkat a házasságunk körül. A gyakorlatba átültetés következik.

Áldott utazást nektek kedves házaspárok!

Utazás a házasságunk körül – 20. rész

/Kategória: , , ,

Útvesztő

 „Mert jobb lett volna ezeknek, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, mint hogy megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.”
/2Péter 2,21/

Kevés nyugtalanítóbb hely van az útvesztőnél, másnéven a házassági labirintusnál. A házasember lát maga előtt utakat, folyosókat, kanyarokat, lehetőségeket, mégis olykor egyre bizonytalanabbá válik benne, hogy valóban jó irányba halad-e. Minden ösvény járhatónak tűnik, minden forduló ígéretesnek látszik, mégis újra és újra ugyanoda jut vissza.

A keresztyén házaspár élete sem mentes az ilyen útvesztőktől.

Vannak időszakok, amikor világos minden. Tudjuk, mit kell tennünk, merre vezet az út, mit kíván tőlünk az Úr. Máskor azonban köd ereszkedik a lélekre. Betegség, csalódás, gyász, anyagi gondok, gyermeknevelési nehézségek, meg nem értettség vagy éppen a jövőtől való félelem vesz körül bennünket. Ilyenkor mintha a korábban egyenesnek látszó út hirtelen labirintussá változna.

S az útvesztőben különösen aktív az ellenség.

A Szentírás azt mondja: „ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, keresve, kit nyeljen el.” Nem véletlenül éppen a bizonytalan időszakokban támad. Nem feltétlenül nagy bűnökkel kezdi. Sokszor csak összezavar, elbizonytalanít, kérdéseket suttog, kétségeket támaszt, egymás ellen fordít, uszít. lázít. Azt sugallja, hogy egyedül vagyunk, hogy nincs kiút, hogy az Úr megfeledkezett rólunk, hogy a házastársunk lett minden bajunk legfőbb oka. Bezzeg én és bezzeg te!

Pedig az útvesztő nem azért veszélyes, mert nincs belőle kijárat. Van, csak épp nem találjuk a nagy frusztráltságban. Hanem azért, mert a házasember pánikba eshet.

Amikor a menekülés fontosabbá válik, mint a vezető: Jézus követése.

Aki járt már nagyobb útvesztőben, tudja, hogy a kapkodás ritkán segít. A másikkal való kiabálás sem hoz gyakran jó megoldást. Az egymás hibáztatása, a következetesség hiánya ésa hígadt, józan mérlegelés hiánya és az össze-vissza rohanás csak növeli az eltévedés veszélyét. Amely házaspár a krízis nevű labirintusból egyszer-többször kijut, az rendszerint nem azért jut ki, mert gyorsabb, okosabb vagy erősebb a többieknél, keresztényibb, hanem mert megtalálja a helyes tájékozódási pontot, s követi a Pásztor hangját és tanácsát.

A keresztyén ember számára ez a tájékozódási pont Krisztus.

Férjek! Amikor nem látjátok a következő kanyart, ne engedjétek el az Úr kezét!

Asszonyok! Amikor az áthatolhatatlan labirint falak egyre magasabbnak tűnnek, ne veszítsétek el a reménységet!

Házaspárok! Bármilyen kusza is az útvesztő, egy megoldás volt/van/lesz, csak ne veszítsétek el egymást sohasem! Mert milyen szomorú lenne, ha a kijárat keresése közben szem elől tévesztenénk azt, akit az Úr ránk bízott. Hiszen nem egyedül indultunk erre az útra. Szövetségben járunk., egymásért is felelősek vagyunk.

Az útvesztők idején különösen fontos közelebb húzódni egymáshoz, többet imádkozni, többet kérdezni az Urat, s kevesebbet hallgatni a félelmekre. Mert a félelem elszigetel, Krisztus azonban megerősítve magához ölel bennünket, mint eltévedt juhait a Pásztor.

És milyen vigasztaló, hogy Urunk nemcsak az egyenes út Istene. Nemcsak a napsütötte országutakon jár velünk. Az útvesztők kanyarulataiban sem veszít szem elől bennünket. Ő ott is tudja, hol vagyunk, s merre a kijárat, hiszen Ő maga készítette el nekünk, hogy azon ki-be járjunk és legelőre találjunk. Akkor is látja a kijáratot, amikor mi már csak sötét falakat látunk magasodni magunk körül.

Ezért, ha egyszer úgy érezzük, hogy elvesztünk, ne a reményt adjuk fel, hanem inkább hangosabban kiáltsunk együtt az Úrhoz!

Mert aki Krisztust nem veszíti el, az valójában sohasem veszett el egészen.

Vezessen az Úr szövetséges házastárként bennünket az útvesztőkön keresztül is, hogy se a hitünket, se a reménységünket, se az egymás iránti szeretetünket el ne veszítsük végleg sohase, míg végül megérkezünk az örök hazába, Jézushoz. Ámen.

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Hazaút következik.

Utazás a házasságunk körül – 19. rész

/Kategória: , ,

LE IS ÚT, FEL IS ÚT

„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül.” /Fil.3,20./

„Van út, amely helyesnek látszik az ember előtt, végül mégis a halálba vezet.” /Péld.14,12./

„- Le is út, Fel is út!”– mondogatjuk olykor búcsúzóul könnyedén, szinte félvállról, mintha csupán afféle jóindulatú, vidéki elköszönés volna ez, pedig a házasságunk körül való utazás során aligha találhatnánk ennél tömörebben kimondott, s mégis komolyabb igazságot, hiszen aki valaha hosszabb útra indult, különösen hegyes-völgyes vidéken, az jól tudja, hogy nem minden út egyforma, nem minden emelkedő ugyanoda vezet, nem minden lejtő ártalmatlan, s bizony nem mindegy, hogy miközben egyszer felfelé kapaszkodunk, másszor lefelé ereszkedünk, vajon ki ül a volánnál, ki mutat irányt, s egyáltalán tudjuk-e még, hová tartunk, s közbe még az Úrnak a dombok sorrendjére is gondja van.

Mert a keresztyén házaspár tagjai különös helyzetben élnek egyenként és együtt e világ rögös országútján: már megtért, de még kísérthető; már az Úré, de még itt jár a poros földi utakon; már mennyei polgárjoga van, mégis a hétfő reggeli kenyérgond, a gyermeknevelés, a megfáradás, a betegség, a ki nem mondott szavak, a félreértések, a napi robot, a számlák, az öregedés, s olykor a csendes sírás vagy épp a csendes nevetés között kell kormányoznia, vagy azt segítenie a házasság nevű járművük, miközben a mennyei haza ugyan ott dereng valahol előttünk, de oda földi szerpentineken, kaptatókon és olykor veszélyes lejtőkön keresztül vezet az út. (Láttuk ezt korábban, csak célját tekintve egyenes és keskeny, ugye emlékszünk?)

A „fel is út” többnyire nem kényelmes út, mert fölfelé kapaszkodni még a legerősebb motorral sem egyszerű, vissza kell olykor kapcsolni, több üzemanyag fogy, jobban melegszik a motor, lassabb a haladás, bár a táj látványosabb, mint odalenn, amikor könnyedén gurultunk suhanva nem is láttuk, s épp így van ez a házasság emelkedőin is, amikor egyszerre több teher kerül a járműre, amikor betegség, gyermekgond, anyagi bizonytalanság, megfáradt lélek, félrecsúszott mondatok, kiábrándulás vagy éppen lelki szárazság nehezíti az előrejutást, s az ember hajlamos volna azt kérdezni: Uram, miért ilyen nehéz ez most? Miért vagyunk egyszer fenn, egyszer lenn? Egyszer hopp, máskor kopp?

Pedig a fölfelé vezető út nem feltétlenül a büntetés útja, hanem gyakran a közelebb húzódásé, a megszentelődésé, annak a csendes és olykor verejtékes tanulásnak az útja, amikor a házaspár lassan megérti, hogy Krisztus után menni nem egyszeri döntés, hanem napi kapaszkodás, napi önmegtagadás, napi visszafordulás, amikor újra meg újra meg kell tanulni nem a sértettséget választani a megbocsátás helyett, nem a hallgatást a beszélgetés helyett, nem a saját igazunkhoz ragaszkodni, hanem közösen térdre borulni, mert a menny felé vezető út, bármennyire vigasztaló cél felé visz is bennünket, bizony nem mozgólépcső, amely kényelmesen felrepít, hanem keskenyebb ösvény, amelyen olykor lihegve, olykor elfáradva, olykor egymást támogatva kell fölfelé menni. DE, az izzadságszagú erőlködést kiváltandó mondja Pál: „Örüljetek! Ismét mondom, örüljetek!” Örömmel teli szívből énekelve könnyebb hegyet mászni is. Van egy mondás is erre: – „Ha süt a nap, örüljetek, ha nem, esik az eső, akkor is, hiszem, ha nem örültök, akkor is esik.”

Férfiak! Megkérdezitek-e olykor, különösen a meredekebb emelkedőkön, hogy valóban Krisztus felé megyek ráadásul örömmel (tiszta kezeket emelve fel imádkozva – vezettek-e, vagy csak előre, vakon, megszokásból, erőből, kissé büszkén, kissé fáradtan, kissé ingerülten, miközben mögöttetek a feleségetek s a gyermekeitek ülnek, akik nemcsak a vezetési rutinotokat figyelik, hanem azt is, tudtok-e imádkozó férfiemberek lenni, tudtok-e lassítani értük, ha kell, tudtok-e visszakapcsolni, ha túl meredek a kaptató, felemelni őket?

Asszonyok! Segítitek-e a mellettetek ülőt, amikor az út emelkedik, vagy inkább szemrehányóan figyelitek, miért nem megy gyorsabban, miért nem biztosabb a keze, miért nem olyan sima az út, mint valaha volt, mint a télen a lankán lefelé szánkázva, miközben lehet, hogy éppen az Úr tanít benneteket arra, hogy az emelkedőn nem a sebesség a fontos, hanem az, hogy együtt maradjatok, együtt kapaszkodjatok, együtt kérdezzétek: Uram, hogyan tovább? Köszönjük.

Mert bizony van „le is út” is, s talán ez a veszélyesebb, mert lefelé menni könnyebbnek tűnik, ott nem kell akkora erő, ott sokszor már szinte magától gurul az ember, s milyen alattomos dolog az, amikor a könnyebbség lassan megszokottá válik, amikor már nem imádkozunk úgy, mint régen, már nem beszélgetünk olyan mélyen, már nem kérdezzük az Urat, már nem nyitjuk ki az Igét, már nem sürgős a templomba indulás, már nem fontos a közös családi/házaspáros reggeli/esti áhítat (tartunk már/még ilyeneket?!), a közös bocsánatkérés, a közös sírás vagy hálaadás, hanem csupán hagyjuk, hadd guruljon a jármű, hiszen látszólag még minden rendben van.

Pedig a lejtő nem azért veszélyes, mert rögtön szakadékba visz, hanem mert alattomosan gyorsít, s az ember sokszor észre sem veszi, mikor engedte ki kezéből a kormányt, s ki tudja mikorra kopik el a fékbetét, mikor lehet a szeretetteljes odafordulásból közöny, a közös imádságból hallgatás, a vágyott együttlétből kötelesség, a türelemből ingerültség, a hitből megszokás, s végül mikor kezd az egész házasút egyre inkább lefelé sodródni, olyan irányba, amely eleinte még helyesnek, sőt kényelmesebbnek látszott, végül azonban a házassági árokhoz, a sértettség szakadékához, a hűtlenség vagy hidegség meredélyéhez, s végső soron Isten nélkül a lelki mélységhez, a kárhozat felé tartó úthoz kezdett vezetni.

Mert testvéreim, a pokol felé nem rohannak a házaspárok, oda olykor elegendő csak nem kapaszkodni, nem figyelni, nem imádkozni, nem visszakapcsolni, nem fékezni, s hagyni, hadd vigyen a lejtő, magától úgy is oda jutna, ha nem volna kegyelem. De hála a mi Urunknak, Jézusnak ma még van. – Térjetek meg! Hirdeti Keresztelő János, az útkészítő első felszólalásában.

Ám dicsőség az Úrnak, hogy Krisztus nemcsak a hegytetőn vár bennünket, hanem a mélybe is utánunk jött, s mielőtt fölment volna a mennyei dicsőségbe, leszállt a szenvedés, a halál, a fájdalom és az elveszettség legsötétebb völgyébe, hogy ha már félrecsúszni látszott volna is a házasságunk kereke, ha már recseg is a kapcsolatunk futóműve, ha már ott állunk ijedten egy lelki szerpentin vagy meredély szélén, akkor is legyen Kihez kiáltani, legyen Aki utánunk nyúl, legyen Aki nemcsak figyelmeztet, hanem visszairányít, megállít, fölemel és újra útra állít.

Így hát kérdezzük meg magunktól csendben, ma este, egymásra nézve: vajon fölfelé Krisztushoz kapaszkodunk-e, még ha lassan is, vagy már régóta csak gurulunk lefelé, s közben megszoktuk a sebességet?

Mert fel is út, Le is út! De Krisztussal egyik sem reménytelen. Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Útvesztő következik.

Utazás a házasságunk körül – 18. rész

/Kategória: , ,

ÚTPADKA

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltek vagytok, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok a lelketeknek.”
/Mt.11,28-29./

Az útpadka a közlekedésben egy olyan forgalom elől elzárt terület, amelyet az úton kívüli kvázi biztonságos zónaként tartanak számon. Nincs rajta forgalom, nem vezet sehová, és mégis szükséges, hogy ott legyen. Véd. Az útpadka megadja a szükséges távolságot a szembeforgalomtól, hogy elkerüljük a balesetet, vagy épp megakadályozza, hogy véletlenül felhajtsunk a járdára (a még nem házasúton lévők) a gyalogosok közé, vagy behajtsunk más szépen gondozott, (vagy elhanyagolt, de akkor is csak) virágoskertjébe. Azonban, ha túl hosszú ideig ott maradunk, már nem tudjuk érdemben folytatni az utunkat, és végül a „haladás” helyett csak alapjáraton fogyasszuk az üzemanyagot, s folyatjuk az olajat az aszfaltra, szennyezve a környezetet, de legalábbis növeljük ennek s a baleset s a büntetés kockázatát.

Az útpadkán való megpihenés az élet valóságos, emberi megtapasztalásához tartozik. Néha úgy érezzük, hogy a házaséletünk útján, elérkezik egy olyan pillanat, amikor már nem haladunk, hanem csak létezünk, mint egy félreállt kisteherautó lehajtott platóval, amibe ki-be pakolják az árut. Csend van, és korán még, és úgy tűnik, mintha semmi sem változna percek (évek) óta. Ez lehet egy fáradt, kiégett pillanat, amikor kimerültünk, vagy egy olyan periódus, amikor úgy érzünk, hogy minden, amit eddig tettünk, nem hozott eredményt. 

Miért érezzük magunkat néha az útpadkán? 

A fáradtság miatt: Egy házasságban, ahogyan minden kapcsolatban, előfordulhat, hogy az egyik-másik fél elfárad. Fáradunk a hétköznapok terheitől, a csalódásoktól, a nehézségektől. Az út padkáján való pihenés a fáradtság elkerülhetetlen következménye. Itt nem feltétlenül a végállomásról van szó, hanem az időről, ami akkor se áll meg, ha mi igen; ami segít, hogy újra feltöltődhessünk. Nem mindegy, hogy hol és mikor állunk meg, a megállni és várakozni tilos táblától hány méterre, s mennyi ideig s mi okból? – Akinek van füle, hallja! – Életünk félreállt kisteherautójából mit rakodunk ki, s kinek a lába elé tesszük, hogy mit, mennyit, milyen nehezet és veszélyeset hagyunk a raktérben, s főleg nem, hogy mit rakunk bele az üres helyre?! Kiterheletlenül, vacuumot szállítva a Földön nem indulhatunk. A lelki árufeltöltés kifejezetten vasárnapra, a nyugalom megszentelt napjára való és szükséges „munka”, amit el kell végeznünk, ill. amit hagynunk kell, hogy az árufeltöltő elvégezzen bennünk. Ha már a templom előtt áll a kisteherautónk az útpadkán, hordjunk ki belőle minden bűnt s felcímkézett oda nem illő dolgot, s a kegyelem ajándékaival feltöltekezve gördüljünk le onnan újabb egy heti körjáratunkra!

A kiábrándulás miatt: Mi történik, amikor a másik fél hibáival, hiányosságaival szembesülünk, és úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább? Ilyenkor hajlamosak lehetünk arra, hogy leüljünk az út szélére, és úgy gondoljuk, hogy most már nincs értelme tovább menni együtt. Valaki kiszáll, s megnézi defektes-e valamelyik kerék. Itt érhetjük el a legnagyobb kísértést:- Egy másik autóban utazni kényelmesebb? – elmenekülni a problémák elől, feladni – Nem, nem soha! – Vagy kereket cserélni és hajtani tovább.

A bizonytalanság miatt: Sokszor előfordul, hogy a házaséletünkbe elérkezik egy olyan keresztút, ahol nem tudjuk, hogyan tovább. A biztos irányt, amit kezdetben láttunk, most elmosódott. Az útpadkán való pihenés egy pillanatra megnyugvást ad, de ha túl hosszú ideig tartjuk ott magunkat, elveszíthetjük a célt, a mozgást, az előrehaladást, a lendületet, s akadályozhatunk ezzel másokat is, hiszen nem egyedül vagyunk ám az úton, óh, de sokan néznek, követnek, vagy fordulnak vissza miattunk, vagy riadnak meg, s el se indulnak! Forgalmi dugót, sőt közlekedési káoszt is okozhatunk a jövő országútján. Legyünk megfontoltak, de ne tétovák, pihenjünk, ha kell, de hajtsunk is tovább, amint erőre kaptunk, nem feledve, hogy a gyorsításhoz, lassításhoz jóval több energia kell, mint a haladáshoz. Így csak akkor menjünk ki a boxutcába, ha a gumik megkoptak, s feltétlen csere kell, vagy másik évszak jön.

Hogyan jöhetünk le az útpadkáról?

Imádkozva és figyelve az Úr szavára: Isten nem hagyja, hogy ott ragadjunk az átmeneti megállóban. Ő mindig ott van, hogy visszavegye az irányítást, hogy meglökjön, hogy újra elinduljunk. 

Tudatos döntés a haladás mellett: Az útpadkán való tartózkodás nem egy végső állapotunk, hanem egy átmeneti időszak csupán, s a kitett vészvillogó épp azt jelzi, hogy mindjárt indulunk is. Itt van lehetőségünk arra, hogy mérlegeljük, miért is álltunk meg, és elhatározzuk, hogy újra hová indulunk együtt. S ha eddig nem a hivatalos sofőr vezette volna az autót, hanem a segítő helyettese, akkor át lehet adni a volánt az illetékes megbízottnak. És még sok egyéb tisztázásra is van lehetőség. A házasélet országútjának padkáján félreállva is szükség van arra, hogy ne csupán a problémákra koncentráljunk, hanem legfőképpen a megoldásra inkább.

Egymás támogatása: A házasság nem csak arról szól, hogy minden jól megy, hanem arról is, hogy amikor elérkezünk az útpadkára, ott van a másik fél, hogy felsegítsen, és visszavezessen minket az útra. Az egymásra figyelés, az odafigyelés és a közös megértés, hogy mindketten elfáradunk, de nem egyedül küzdünk, segít abban, hogy ne ragadjunk ott.

Az útpadkán ülve

Az útpadkán való megpihenés nem mindig vesztegelés ám! Annak során gyakran Isten munkálkodik. Talán épp most van szükségetek arra, hogy egy kicsit megálljatok, hogy ne a pánik, hanem a béke tölthessen el benneteket. Talán az útpadkán való álldogálás nem csupán a fáradtság jele, hanem a helyreállás első lépése is egyben. Mert ahogyan az útpadkát is azért hagyták meg, hogy biztonságot adjon, úgy lehet, hogy most ti is arra a helyre vagytok vezetve, hogy végre kicsit megpihenjetek, és átértékeljétek az utatok, hogy a következő kerékfordulatok valóban a helyes irányba vezethessenek.

Még ha most az útpadkán ültök is, ne búslakodjatok, az Úr ott is veletek van, és mindvégig szeretettel vezetni fog titeket! Ő ad nektek erőt, hogy felálljatok, és folytathassátok házasutatok – ha bíztok Benne, ha újra Őrá figyeltek magatok és az útmenti gyönyörű vagy épp zord táj helyett. Az út, amire ráléptetek, nem végtelen megállások sora, hanem egy cél felé vezet – és ti ott lehettek, hogy képessé váljatok újra felállni és együtt, kéz a kézben elindulni.

Hogyan érzitek, gondoljátok, mikor volt utoljára, hogy újra „úton” voltatok a házasságotokban? Mi segített abban, hogy újra felálljatok és tovább menjetek egy-egy „lepadkázás” után? Ha láttok valaha valakiket az útpadkán vesztegelni, ne menjetek el mellettük, mégha nem is stoppolnak, index jobbra és álljatok melléjük, mondjátok el, veletek hogy volt!

Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Fel is út, le is út következik.

HÁZASPÁROS / CSALÁDI ÁHÍTAT

/Kategória: , , ,

Házasságunk Isten műhelyében – 18. részhez kapcsolódó külön kiadás

,,Most azért az URat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán. Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, meg Egyiptomban, és az URat szolgáljátok! De ha nem tetszik nektek, hogy az URat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!”

/Józs.24:14-15./

A 18. heti áhítatban ígértük, hogy gyakorlati módszertani útjelzőként az új ember felöltéshez a házaspároknak segítségül részletesen kifejtjük – egy korábbi Biblia és család lapszámunkban már megjelent – cikk alapján, hogy mit tudunk a legjobb szándékból ajánlani nektek.

Mi a családi áhítat szerepe a keresztyén otthonokban? Fontos-e, kell-e, nélkülözhetetlen-e a családban rendszeres reggeli/esti áhítatott tartani? Szükséges-e együtt énekelni, bibliát tanulmányozni, hangosan imádkozni, vagy elegendő-e mindenkinek külön-külön a csendes percek magányában kapcsolatot ápolnia az Úrral? Van-e recept, forgatókönyv e műfajra? Szegényebbek leszünk-e, vagy gazdagabbak az áhítatra „vesztegetett” idővel? Nem is élő hitű ember, aki nem tart áhítatot, vagy alvó keresztyén, aki nincs rendszeres napi kapcsolatban családja tagjaival közösen az Úrral? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozunk a következő hasábokon a pálcatörést mellőző bizonyságtétel húrjainak pendítésével.

Amire külön törvény nincs a Bibliában, arra újat kreálni nem szükségszerű és nem is érdemes – szögezzük le mindjárt az elején. A Szentírás valóban nem tár elénk ilyen kötelezettséget, helyes módszertanról sem tudósít, nem véletlenül, hiszen kötelességből fakadó szertartásokra a farizeusok álszenteskedését – értük s értünk – megítélő, megváltó Jézus e helyett a hálából fakadó áldozatra helyezvén a hangsúlyt, inkább az önzetlen felé fordulás és követés egyénenként kijelölt útját tárja elénk. Nem vitairatnak szánva, szívbéli meggyőződésemnek hangot adva, magam is hiteles bizonyságtételből értesülve róla, s válva gyakorlójává, az Igéből közvetve levezethetőnek tartom mégis a magam, Úrtól kapott családja részére – és csak jó szívvel és lélekkel ajánlhatom másoknak is -, hogy az istenfélő keresztyén otthonokban helye volt, van és lesz a családi áhítatnak, mely Isten – földit követő örök életre nevelő legkisebb műhelyeként funkcionál. 

Isten igéje több helyen elénk helyezi a család lelki vezetésének fontosságát. Egyik ilyen kiemelt hely például a fenn idézett Józsué könyve 24:14-15. versek, ahol Józsué szigorú egyértelműséggel választva ketté a fehéret a feketétől, a követésre kijelölt üdvösségre vivő utat, az elrettentő kárhozat útjától, s megingathatatlanul elpecsételi előbb magát s azután családját az Úr követés és szolgálata mellett. Józsué ekkor már tudja, hogy hazahívásának ideje közel, de elegendőnek bizonyuló mustármagnyi meggyőződéséből táplálkozva rendületlenül hiszi, hogy családja megtért tagjai Istent fogják követni. Tudja, hogy sajnos még mindig vannak bálványai a népének, de kizárólag Istenben és az Ő munkájában bízva, akitől az ígéret származik, hiszi, hogy az Úrra bízott családja mindvégig meg fog állni és tartatni (mi már azt is tudhatjuk, hogy Jézusban) a növekvő, sodró árral szemben.

Az /5.Móz.6:6-7./ alapján (is) folyamatosan kell, hogy a tanulásmódszertan különböző eszközeit bevetve gyakorlatias módon és állandóan, szüntelen vezetve tanítsuk házaspárként egymást és gyermekeinket Isten Igéjére. Az állandó és szüntelen jelzőkre téve a hangsúlyt hozzá teszem, hogy míg együtt járunk az úton, s kiemelve, hogy a tanításba, nevelésbe, terelésbe, Isten országába való beszeretésbe nem fáradhatunk bele. Az egyetemes papság elve /1Pét.2,9./ alapján a szülőkre, s elsősorban családfőkre háruló különleges és megtisztelő megbízatásunkat teljesítve jó példával elől járva felelős léptek követhető távolságba helyezett nyomait tapodjuk a homokba a jövő generáció számára, ahogy azt elődeink velünk is megcselekedték, vagy épp ellenkezőleg, ahogy azt elmulasztották, most megszaporázva lépteink, pótolni igyekszünk. 

A protestáns szóhasználat szerinti istentisztelet szó jelentése a családi áhítatokat is magába foglalja, nem csak a templomi szertartásokat, ami másik szelete összetett életünknek. Ennélfogva az alá-fölé rendelés hierarchiája helyett az egymást kiegészítő, támogatva megerősítő, kiteljesedő mellérendeltségi viszony áll fenn a két „műfaj” között. Az Ige naponkénti tanítása tehát magába foglal minden tevékenységet, amikor arról beszélünk, vagy cselekedeteinkkel szavak nélkül arra utalunk, arra reflektálva mutatunk rá. 

„Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz.” /5 Mózes 6:6-7./

Isten tisztelete jelenti még az Ige naponkénti olvasását, amely továbbképző intézmény nélkül, mint oktatók megkopva, -gyengülve, -fakulva mutathatjuk csak fel ama fényes Hajnalcsillagot, Aki örök életünk megtartója. Így ölthetjük fel az Újembert, ha gyakrabban nyitogatjuk az Új öltözet gardróbszekrényét: a Bibliát. Ennek fontosságáról külön szót sem ejtve, csak egy más piedesztálra emelve a szerető családi légkörben, az egymásért munkálkodó legbensőségesebb testvéri közösségében megélhető közös Bibliatanulmányozás sajátos élményt adó, emberi idősíkunkban elmúló, de az emlékekben továbböröklődő lehetőségre szeretnék rámutatni. Mily szép, amikor a házastársak, lelki testvérek a bibliai igazságokban egyetértésben élnek /Zsolt.133,1./, s együtt járják az élet iskoláját, s beszélhetik meg naponként megtapasztalásaikat, tehetnek bizonyságot megélt (sokszor e-nélkül a feledés homályába burkolózó) apró hétköznapi csodákról, el-elbizonytalanodva tehetnek fel kérdéseket, hálaadással tárhatják fel kéréseiket az Úr előtt /Fil.4,6./, melyet néha nem baj, ha a kis közösség is hall, (a Facebook helyett) egymás előtt őszintén oszthatják meg szívbéli fájdalmukat a kiteregetési veszélyezettség nélkül, s tehetik részesévé örömeiknek azokat, kiket legjobban szeretnek.

A házaspáros és családi istentisztelet jelenti a naponkénti imádságot is. Szülőként, hogy gyermekeink megismerjék Istent, kell, hogy elmélyítsük kapcsolatunkat az Úrral, s ennek legfontosabb felfelé törő síkja: az imádság, mely néha jó, ha a kis szobánk magányába csak belülről, s néha jó, ha kis közösségünk előtt fennszóval hangzik fel. Semmiféle erkölcsi tanítás, szigorú nevelés, vallásos oktatás, vagy templomba, gyülekezeti alkalomra járás sem pótolhatja azt, amit a gyermekeivel közösen esetleg nem imádkozó házaspár és szülő elmulaszt. Az imádság az, amely átvezet a vallásosság elméleti teóriáinak birodalmából a személyes megtapasztalásokon nyugvó isteni realitás világába. Isten személyes életünkben betöltött helyét, fontosságát – arról nem csak beszélve, hanem inkább cselekedve – szükséges bemutatnunk bizonyságképp, hogy Ő mennyire fontos nekünk, mennyi időt fordítunk lelkünk gondozására, tudván, hogy egymásért felelős gyóntatók, őrállók és segítőtársak vagyunk a család védőgyűrűjében. „Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?” /Zsid.2.3./ A közös imádságnak fokozott ereje van, mert tudjuk, hogy ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő ott van köztük. /Mt.18.19./

Istentiszteleteink része az éneklés is. Különös közösségformáló, együvé kovácsoló hatása van a zeneelméleti tudást nem feltétlen szükségessé tevő szívből fakadó Istent magasztaló közös éneklésnek. Akik együtt énekelnek, szívbeli legbelsőségesebb rezdüléseiket osszák meg egymással, s fonják elválaszthatatlan harmóniába, s ha ezt hálaadással az Úr előtt teszik, Őt dicsőítve, a Szentlélek kötelékével megerősített szövetségből meríthetnek erőt. Az evangéliumi énekek hitmélyítő hatását a házasságunk és a család javára és épülésére felhasználva ne fosszuk meg egymást énekhangunk pallérozatlanságára való felesleges hivatkozással az együtténeklés nyújtotta örömöktől. 

Hogy milyen legyen a házaspáros, családi áhítat? 

Meg nem mondhatom, csak jelzőkkel körülírva sejtetni bírom elsősorban őszinte, szeretetteljes, szívből fakadó, a Biblia igazságán nyugvó, az Úr és egymás iránti elköteleződésből táplálkozó, naponként megújuló, előre és felfelé mutató, Krisztus központú, családias, egyéni színezetű, pont olyan, amilyenek ti vagytok, saját családotokra szabott, egyszeri és megismételhetetlen, mint ti magatok, másodsorban mindegy, nem kell, hogy tökéletes legyen, magunk is repedezett agyagedények vagyunk, csak jó, ha van, szükségképpen előbbre visz mindnyájunkat a Krisztus követésében. 

Kell-e készülnünk rá? 

Egyes számú recept, ha tudsz, jó, ha igen, kettes számú recept, ha nem tudsz, elég, ha lelked adod belé, de azt igazán és fáradhatatlanul, önzetlenül, csakazértis szeretetből. 

Legyen komoly, folyamatos (minden nap) és reménységgel teljes? 

Valamely bibliaolvasó kalauz szerinti igeszakasz az ideális az elmélkedésre, magyarázásra, memorizálásra, de ez legfőképp egyéni vérmérséklet és megfontolás, nem kőbe vésendő választáson alapuló közmegegyezés tárgya legtöbbször a családon belül. Nagyon jó, ha minél fiatalabb korban a gyerekeknek is van már saját Bibliájuk, illetve használhatunk más kellékeket is – pl. kommentárokat, Heidelbergi Kátét, atlaszokat, áhítatos könyveket, korhoz igazodó gyermekbibliákat, vagy akár csak egy példát kiragadva a jól ismert Zarándok útját, stb. -. Ha ajándékként adott valakiben zenei tehetség hangszerrel kísérni az éneklést különös fénye lehet egy-egy ünnepi alkalomnak, de e nélkül is lehet zengedezni örömmel az Úrnak. Mint minden tanítás, a családi áhítat igemagyarázatának egyik legfontosabb jellemzője, hogy személy(ek)re és napi eseményekre szabott szokott lenni, mely az evangélium befogadását és elmélyítését hivatott segíteni, táplálni. Épp az egyediség teszi a legalkalmasabbá a család Istennel és egymással való kötelékeinek megerősítésére. Emiatt leírhatatlan és pótolhatatlan, felbecsülhetetlen közös kincs az, amit a családi áhítaton keresztül az atya viszonzásként nyújt, érdemes megtapasztalni, s egymást gyarapítva Isten országának javát szolgálva és épülését munkálva sáfárkodni a reánk bízottakkal.

Álljon itt néhány szokásos közismert ellenérv és néhány ellenérv:

Érvek a családi áhítat ellenÉrvek a családi áhítat mellett
A Biblia nem parancsolja meg. Családunknak nincs ideje áhítatra. Nincs egy időpont, amikor mind együtt lehetünk. Túl kicsi a családunk – pl. még nincs is gyerekünk. Túl nagy és sokszínű a családunk pl. vannak ovisok és kamaszok is. Nem vagyok alkalmas a családi áhítat vezetésére. (Talentumhiány?)Egyes családtagjaink nem akarnak részt venni. Nem akarunk képmutatókat faragni meg nem tért gyerekeinkből. Nem tudunk énekelni.Stb.Szeretteink üdvössége, és jóléte függ tőle /Példabeszédek 22:6/„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”A rendszeres családi áhítat tartás jó lelkiismerettel tölt el, felszabadít az önvád alól, kiteljesít.Reális segítség a családi problémák megoldásában.Az Isten és Egyháza iránti szeretetünk megnyilvánulása a kötelezettségeink komolyan vétele. A személyes kegyességben való növekedésünket szolgálja, és épp erre van szüksége a mi családunknak!

10 éves fiúnk bizonyságtétele a családi áhítatok nyújtotta ajándékokról:

„A reggeli áhítatokat anya szokta tartani, ez csak 5-10 perces, az esti áhítatok hosszabbak, azok 20-30 percesek szoktak lenni.

A reggeli áhítatokat vagy a Bibliából vagy például a Lámpás az úton-ból szoktuk tartani.

Az utóbbi időben este külön van rövid áhítat a kicsiknek (<7 éveseknek), amit mindig más tart, akár néha az idősebb testvérek.

A nagyobbaknak (9-12 éveseknek) apa tartja egy jellem fejlesztő sorozatból, és a Bibliából, utána megmagyarázza, aztán beszélgetünk róla, a végén mindig közösen imádkozunk nem meghatározott sorrendben és mégsem vágunk egymás szavába, csak ritkán.

Én szeretem az áhítatokat, mert akkor feltöltődhetek egész napra. Ennek, hogy együtt vagyunk ilyenkor, az a lényege, amit a Biblia is mond. „Ha ketten vagy hárman összegyűlnek, az én nevemben ott leszek köztük”. /Mt.18,19, a szerk./ Hát még ha hatan vagy heten gyűlnek össze. 🙂

Azért tartunk reggel és este áhítatokat, hogy Istennel kezdjük és végezzük a napunkat, napközben pedig, amit hallottunk azt próbáljuk is megvalósítani.

„Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton kell járnod, tanácsot adok és rajtad lesz a szemem” /Zsolt. 32,8./. (Ez az én kedvenc Igém.)

Csak ajánlani tudom minden családnak, hogy folytassa, vagy kezdje el!”

Utazás a házasságunk körül – 17. rész

/Kategória: , , ,

KERESZTÚT / ÚTKERESZTEZŐDÉS

„Tanítalak téged a bölcsesség útjára, vezetlek téged egyenes ösvényeken.” /Péld.4,11./

Keresztutak jellemzően forgalmas nagyvárosokban jelentenek kihívást. Az érdekütközések zónájában lehetünk kipróbáltakká. Könnyű nekünk, hiszen vannak manapság már forgalomirányító lámpák (sőt, az okos útkereszteződések kora is eljön hamarosan), melyek mutatják, ki következik, ki hajthat tovább, ki várakozik, s kinek tilos. Csak figyelmesen kell vezetni a családfőnek, s az őt segítőnek pedig mitfárerként támogatni az eligazodásban. Egyszerű, nem?

Persze, mert nekünk van már tanító Mesterünk, Aki a bölcsesség útját ismeri, s felvezetőként előttünk járt, ismeri a kátyúkat, az útonállókat, a hamis iránymutató táblákat, a pillanatnyi forgalmat, a járművünk képességeit, a sofőrt és az utasokat, az időjárást, egyszóval minden körülményt. Így bizton állíthatjuk, az Örökkévalónál bölcsebb túravezetőre aligha tehetnénk szert. Hajlandók vagyunk Jézustól tanulni, tanácsot kérni, megkérdezni, vagy csakúgy vagányan, vakon be-be hajtunk egy-egy forgalmas kereszteződésbe? Testvéreim, hányan hajtottunk már keresztül sérülés nélkül, ha visszanézünk? Kegyelem és hála. Ne kísértsük az Urat! Vezessünk óvatosan! Férfiak! Az anyós ülésen a feleségünk ül hátuk pedig a gyerekeink. Asszonyok! A volánnál a szeretett férjetek, gyermekeitek apja ül.

  • Férfiak! Jobbra vagy balra akar-e látni titeket az ÚR, megkérdeztétek, megvártátok rá a feleltet, vagy csak vezettek? 
  • Feleségek! Ha látjátok villogni a sárga lámpát, imádkoztok-e egyértelműbb forgalomirányító jelért, vagy rávágjátok első szándékból, hogy – á, akkor most erre menjünk, mert ez nekem tetszik? 
  • Házaspárok! Előzékenyen engedünk-e a jobbról jövőnek, vagy kihajtunk elé, és bumm? Vagy félve, megszeppenve udvariaskodunk, hogy menjetek csak ti előre, s ha nem, hát harmadjára akkor mi indulunk, és bumm? A sárga lámpa nem zöld. A sárga lámpa nem is piros. Vagy már korábban elhangzott az iránymutatás, vagy még várni kell.

A házaspáros életünkben a keresztút a döntések, a megállás, az önvizsgálat, az irányváltás, de előtte a megállás és kötelező elsőbbségadás – és nem utolsósorban – a meghajlás helye. Ahol találkozik az emberi gyengeség az isteni kegyelemmel. Keresztény házasságunkban is eljuthatunk ilyen mérföldkövekhez: amikor már nem tudunk egyszerűen csak továbbmenni. Itt már nem elég a rutin, nem elég a megszokás – itt valódi választásra, határozott döntésre, kétigenes választásra van szükség. 

Hát álljunk is meg egy szóra! Ilyenkor van szükség a csendre, a józanságra, az elvonulásra, az imádságra, a beszélgetésre – egymással (akár házassággondozó testvérekkel) és Istennel. Mert a keresztútnál (életünk sorfordulóinál ugyanúgy, mint a hétköznapi munkába járásnál) nem az a fontos, hogy milyen gyorsan megyünk tovább, hanem az, hogy merre indulunk el közösen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Az Útpadka következik.

Utazás a házasságunk körül – 16. rész

/Kategória: , ,

VISSZAÚT

„Kigyógyítom őket hűtlenségükből; szeretem őket ingyen kegyelemből, mert elfordult tőlük az én haragom.” /Hós.14,5./

Amikor egy házasságban elhidegülés vagy sértődés, csalódás, fájdalmak és egymásnak okozott sebek miatt, – kisebb-nagyobb korábbi válaszutaknál hozott rossz döntések nyomán – úgy érezzük, hogy hátrafelé, visszamutató irányba haladunk, oda ahol már voltunk, ahonnan kijönni akartunk, ott mindig Isten kegyelme és irgalma kínál csak egyedüli jó megoldást. Ha a szeretet forrásától elfelé haladunk, hidegülünk, elidegenedünk, fázunk, szorongunk, Ő vissza tudja kanyarítani életutunk, csak bízzunk Benne! A tékozlóknak (a készlet erejéig, amíg tart a kegyelem, előre nem tudhatjuk meddig) van még a disznók vályújától is visszaút, egészen az atyai házig. Sose gondoljuk, hogy soha nem térhetünk már vissza. Ahogy Hóseás könyvében olvassuk, Isten nem elutasít minket a hibáink, bűneink, vagy a házasságunkban tett eltévelyedéseink miatt, hanem visszafordít, mert kegyelmes, irgalma nagy és türelme hosszú. Ő azt mondja, hogy „kigyógyítom (kiszeretem Jézus vére által) őket hűtlenségükből” (se ez számukra ingyen van, de mégis drága fiúi véren szerzett áron) – ha ők is akarják és engedik – a házasságban is ugyanez a gyógyulás, helyreállítás elérhető a számunkra. – Akarjuk? – Akarjuk!

Imádkozzunk!

Te vagy az Út, az Igazság és az Élet. Hálát adunk Neked, hogy házasságunk közös útján nem vagyunk egyedül, hanem Te vezetsz, kísérsz, tanítasz – sokszor csendben, de mindig hűségesen. Köszönjük, hogy amikor válaszúthoz érkezünk, Te nem csak nézed a tétovaságunkat, hanem irányt mutatsz, és ha kell, visszahívsz az egyirányú útra, amely bizton Hozzád vezet.

Urunk, néha kerülőutakon járunk – eltévedünk a saját vágyaink, a sérelmeink, vagy a világ hamis fényei között. Kérünk, ne hagyd, hogy az útvesztők végleg elválasszanak minket egymástól vagy Tőled! Világosítsd meg számunkra az igaz hazautat, és adj bátorságot, hogy a visszafordulásban ne kudarcként, hanem kegyelmi lehetőségként lássuk meg a Te jóságodat!

Taníts meg minket, hogy a keresztutaknál ne csak saját szívünkre hallgassunk, hanem Rád figyeljünk, s hogy a döntéseinkben a Te bölcsességed legyen az iránytűnk. Kérünk, Urunk, ha megfáradunk, ha letérnénk az ösvényről, ha lepadkáztunk, vezesd lépteinket újra az útpadkáról a megszentelődés ösvényére! Ne engedd, hogy a fásultság vagy az önzés letérítsen bennünket a szeretet és a hűség örök útjáról!

Áldd meg házasságunkat, hogy ne csak célba érjünk, hanem útközben is Téged tükrözzünk – a döntéseinkben, a szavainkban, a szeretetünkben, hogy az utunk: bizonyságtétel legyen Rólad – aki elhívtál, kísérsz és megtartasz minket. Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! A keresztút, útkereszteződés következik.

Utazás a házasságunk körül – 15. rész

/Kategória: , , ,

VÁLASZÚT

„Ezt mondja az Úr: Ímé, én előtökbe adom néktek az élet útját és a halál útját.” 

Némely napon, amikor nem is várnánk, a házasságban is elérkezhetnek akár azok a pillanatok, amikor válaszúthoz érünk. Az élet kihívásai, a mindennapi gondok terhei, imaéletünk megkopása, a félreértések, és a hibáink, vétkeink, bűneink, mulasztásaink, szavaink, sötét gondolataink, zabolátlan vágyaink és önzésünk, a rossz minták, a rossz tanácsadók mind-mind olyan utakra sodorhatnak akár, – ha nem vagyunk kellően elővigyázatosak, – amelyek eltéríthetnek minket a két hete említett említett egyenestől. Veled, vagy nélküled?! De Isten azt ígéri, hogy a válaszúton, ami keresztezi elképzelésünket, amikor úgy érezzük, elveszítettük az irányt, amikor forgatjuk a fejünk, hogy merre is van az előre, a cél, a hogyan, ott van a lehetőség a választásra, a helyreállításra, a gyógyulásra és a szeretet lángjának felgerjesztésére, az Ő útján való újra elindulásra, de választanunk mindig nekünk kell! Két bit van. 0 és 1, igen és nem. Ki melyiket választja – ma?

A válaszúton a kérdés csupán az, hogy hajlandóak vagyunk-e nyitni szívünket Isten irgalma előtt, és őszintén egyértelmű, határozott igennel válaszolni a szeretetének hívására, vagy enélkül automatikusan a kárhozat felé vivő kanyart észrevétlenül bevéve elsodródunk Tőle és egymástól.

Ha valamiért (óh de sok okból lehet így) válaszúthoz érkezett a házasságunk ne habozzunk válaszolni Isten hívására! Tudjuk, Őt hol találjuk. Keressük és zörgessünk és kérjünk! A válaszút nem csupán döntés a jövőről, hanem döntés a jelenről is: arról, hogy ma visszatalálunk-e Hozzá, hogy meggyógyuljunk, hogy a szív csalárdsága helyére az Ő szeretete és kegyelme léphessen, s helyreállítson bennünket együtt. Isten mindig nyújtja a kezét, hogy vezessen minket, és a válaszutakon keresztül elérhetjük a valódi helyreállítást és békét, amely csak Őbenne található meg. A tékozló fiú is ennek reményében választotta a hazafelé vezető utat. Kövessük őt! Ne féljünk! Bízzunk Benne és egymásban is újra! De ti azért válasszátok a jót, az örök élet útját! /5Móz.3,20./

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! A Visszaút következik.

Utazás a házasságunk körül – 14. rész

/Kategória: , , ,

KERÜLŐÚT

„Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását.” /Péld.16,9./

A kerülőút olyan váratlan és vagy nehéz pillanatokban bukkan elő, amikor az életben hajlamosak vagyunk elhajlani a kitűzött célunktól, és saját emberi elképzeléseink szerint próbáljuk formálni a jövőnket. A házasságban is gyakran előfordulhat, hogy próbálunk minden apró részletet irányítani (házvásárlás, munkahelyváltás, iskolaválasztás, hétvégi programszervezés, szolgálategyeztetés stb.), az utat mi magunk akarjuk megtervezni (így szeretném; és úgy lesz, hogy…), vagy éppen nagykarbantartást végezve javítani (nem baj, csakazértis), de az Úr végső vezetése döntése, akarata, engedélye az, ami ténylegesen meghatározza, hogy merre haladjunk mi ketten. A kerülők (melyekre az Úr „kényszerít”), a hosszabb utak, amelyek elvisznek minket a közvetlen legrövidebb úton elérhető célunktól, nem mindig rosszak – hiszen Isten sokszor éppen a kerülőutak által formál, alakít, lassít, figyelmeztet minket és tanít meg türelemre, alázatra, vagy épp a másik fél és az Úr akaratának megértésére. Hogy esetleg később bizonyságtétellel bátoríthassunk más hasonló házaspárokat, vagy lehessünk épp mi a kerülőút jelző tábla a számukra.

Ez az Igevers arra tanít, hogy bár az ember próbálhatja irányítani az életét, a végső vezetés, ha máshogy nem megy a követés, a távirányítás mindig Isten kezében van volt és lesz. A keresztény házasságban is előfordulhat, hogy az élet nem mindig a tervezett, különösen nem az általunk elképzelt kényelmes tempomatos módon halad: lehetnek nem várt hirtelen, vagy tartós nehézségek, félreértések, .csapások, betegségek, bármi, olyan helyzetek, amelyek eltérítenek minket az egyenestől, mert egy olyan akadály van előttünk, amit félre tenni nem tudnunk, átugorni sem, hát meg kell kerülnünk, ha nem várjuk meg, míg az Úr elgörgeti előlünk a hegyet. De Isten, mint a legjobb úttervező, ha úgy dönt, akár a kerülőúton is képes megtanítani nekünk azokat a leckéket, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy elérjük közös célunkat: hogy kövessük Jézust.

Ha figyelmesen hallgatunk Istenre és engedjük, hogy Ő irányítson minket, akkor a kerülő utak sem lesznek feltétlen céltalan kitérők, hanem akár segíthetnek minket abban, hogy végül épp a cél felé haladjunk, esteleg elkerüljünk néhány nehézséget, veszélyt, vagy útközben találkozunk olyanokkal, akik mellé csak így vezethetett, akik csak azért hallgatnak meg, mert rólunk elhiszik, hogy valóban megértjük őket. A lényeg, ha az ÚR áll előttünk, Őt ne akarjuk soha megkerülni, inkább kérdezzük meg a miértet?! Lehet, hogy szakadék van egy lépéssel mögötte, eltévedtünk, s másfelé akar terelni minket?!

Ezért fontos, hogy ne ragaszkodjunk mereven a saját terveinkhez, hanem bízzunk abban, hogy Isten a legjobb úton vezet kettőnket (hol egyikünket, hol másikunkat vagy együtt), még akkor is, ha néha a körülmények eltérítenek minket attól az úttól, amely egyenesnek tűnt előttünk. Fontos még megjegyeznünk, hogy kerülőútra nem megy soha az autónak csak az egyik fele- vagy ha igen, óriási nagy a baj! A házastárak egy autóban egyirányból kerülhetnek meg akadályokat, de csak közösen. Az egyenes út nem pedig az, amelyiken nincs kanyar (múlt héten láttuk, hogy szerpentinút is egyenes célját tekintve), hanem amelyik visszafordulás nélkül közvetlen a célba vezet. S a kanyarban az előrelátás erősen korlátozott, a reflektorfény sem sokat használ e tekintetben, de hinni kell, hogy az Út megtart, a tízparancsolat névre hallgató korlát benntart, a kegyelem padka visszavet. Milyen kerülőútra terelő akadály van most éppen előttünk? Mivel vagyunk megpróbálva? Beszélgessünk erről!

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! A Válaszút következik.

Utazás a házasságunk körül – 13. rész

/Kategória: , , ,

EGYIRÁNYÚ ÚT

„Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” /Jn.14,6./

Tudjuk, hogy egy egyirányú irreverzibilis utat nem lehet megfordítani, nem lehet – büntetlenül és erős következmények nélkül – irányt változtatni, és autópályán különösen nem lehet visszafordulni szembe anélkül, hogy szabályszegésünkkel fájdalmat, sérülést, vagy halált ne okozzunk magunknak s másoknak. Ezért fontolja jól meg, aki dönt, hogy behajt a házas utcába, s aki már döntött, tudja, hogy urnazárás után voksot leadni (másra?!) már nem lehet, s házastársválasztás pedig egy éleben csak egy van, ha felhajtottál az autópáláyra, menj is végig rajta! Ez nem riogató kép akar lenni, félreértés ne essen – kedves házasság előtt álló fiatalok – , hanem épp ellenkezőleg, bíztató: hiszen csak ezzel a kétséget nem tűrő örök bizalommal lehet hátra dőlni az ülésbe, s kezdődhet csak a nagy utazás becsatolt, megtartó biztonsági övvel, így ugyanis biztosak lehetünk benne, hogy sem a sofőr, sem a mitfárer nem akar majd menet közben – egy éles kanyarban – kiszállni.

Ha valaki egyszer elindul tehát rajta, végig is kell járnia – és ugyanígy van ez a házasság országútján is. A házasság, mint az egyirányú út olyan: egy világos és határozott cél felé vezet, amit csak egyféleképpen lehet végig járni, csakis Krisztussal, s csak előre, s nem hátra. Az „egyirányú út” jelző táblát önkéntesen magunk helyeztük ki az oltárnál, amely előtt mély meghatódással és elköteleződéssel, őszinte visszavonhatatlan felelőségvállalással mondtuk ki egymásnak az élethosszig tartó hűségesküt. Innen már a temetőig csak egy út vezet: a közös és „két igenes egyirányú út”! Egyikünk előtt sincs már többé B-terv. Nem lehet. SOHA. Köt az eskü, vagy ha nem, mit ér (s mit szül? – félelmet!) anélkül a szeretet? „A kocka el van vetve”. Együtt. Ezen az úton, s nem mással, s nem máshová. Te meg Én ezt a házasság nevű egyirányú utat választottuk, ki a házasságkötő teremből, a templomból, el egész a Mennyig, amin csak az Urat visszük magunkkal útitársként (ill. gyakran Ő hordoz minket), s később azokat, akikkel még megajándékoz, ha akar, s ha hagyjuk. 

Jó ezt tudatosítani magunkban újra és újra, hogy együtt anno bejöttünk ebbe a keresztény házas egyirányú utcába, ami nem zsákutca, visz valahova, de csak előre lehet rajta haladni, el egészen a földi lét végéig nevű stop tábláig, ahol is a házasságunk ugyan véget ér, s odaát se folytatódik, hiszen ott ugyanis nem lesz ilyen műfaj, de a házastársak egymást megismerve örök boldogságban örvendhetnek majd az Úr előtt. Ez a magasztos cél vezet, hogy addig egymást segítve, támogatva, s egymásra és másokra is sugározva Jézus szeretetének visszfényét, melegét futhatunk kéz a kézben egyenest a cél felé, az örök élet jutalmáért. S aki vissza akar fordulni, hogy mást kézen ragadva fusson inkább, az kockára teszi a maga és az utcájában vele járók megérkezését. Aki biztosíték nélkül, hitlenül elhagyva szeretteit hűtlenül akar a hűség Urához eljutni, az eltéved, szembe megy az Örök rend által magszabott forgalomi iránnyal, ki tudja, hogy megérkeznek-e mind, s mi lesz majd a számonkéréskor?  Akinek van füle, hallja! Jaj, az önzőknek, hazugoknak és paráznáknak, s a botránkoztatóknak, ha meg nem térnek! /Jel. 22,14-15./ Csak Jézusban van a megváltás. Térjetek meg! Majd egyenest kövessük Jézust!

Az egyirányú út tehát nemcsak egy sima, könnyen járható út, hanem egy folyamatosan figyelemmel kísért, ápolt és Isten vezetésével biztosított közös egyirányú útszakasz, amely végül a célba vezet – együtt, kéz a kézben, Isten áldásával. Isten vezessen minket ezen az egyirányú úton, hogy házasságunk minden napján őszinte szeretettel, türelemmel és hűséggel haladhassunk előre!

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! A Kerülő út következik.