Házasságunk Isten műhelyében – 10. rész
Az odafennvalók idelenn kezdődnek
„Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafenn vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!”
/Kol 3,1–2/
Kedves Házaspárok!
Van, amikor Isten úgy tanít, hogy nem magyaráz – hanem felvisz. Nem egy újabb mondattal, hanem egy új nézőponttal. Az ember addig azt hiszi, mindent jól lát, amíg egyszer csak fel nem ér egy magas hegyre, és rá nem döbben: eddig csak lentről láttam.
Pál apostol is valami ilyen magaslatra hív:
„az odafennvalókkal törődjetek”.
Nem menekülés ez a földi felelősségek elől, nem álmodozó kegyesség, hanem iránytű. Mert lehet házat építeni úgy, hogy közben elvész az otthon. Lehet családot vezetni úgy, hogy közben kisiklik a házasság. Lehet dolgozni úgy, hogy közben megkeményedik a szív. Lehet programot szervezni úgy, hogy közben elfelejtünk egymás szemébe nézni. És lehet “mindent csinálni” úgy, hogy közben nem törődünk az odafennvalókkal.
Pedig az odafennvalók nem valami ködös távoli díszletek. Az odafennvaló: Krisztus. És Krisztus nélkül minden csak széteső részlet, kifáradó próbálkozás, kormánynélküli hajózás.
S hadd mondjam ki: a családnak is kell magaslat. Fel kell időnként menni. Nem testben feltétlenül, hanem lélekben. Ki kell néha kapaszkodni a hétköznapok alacsony útjairól a magasabb nézőpontra, ahol másképp látszik ugyanaz. Ahol, ami lenn óriásinak tűnt, az kicsivé lesz. Ahol, ami lenn szép volt, az jelentéktelennek bizonyul. És ahol valami, amit lenn csúfnak véltünk, fentről nézve kap értelmet.
Ezért van szükség megállókra. Pihenőkre. Lelkierő-szigetekre, csendes napokra, hetekre. Ahogyan az árral szemben úszó halnak is szüksége van menedékkövekre, hogy újra nekifeszülhessen, úgy kell nekünk is: a családi fészek, a házastársi ima, a gyermekkel való igei foglalkozás, a Szentírás olvasása, a közös reggeli-esti családi és/vagy házaspáros áhítat, a vasárnapi istentisztelet. Nem időveszetség és teher ez, hanem hullámtörő kövek, amelyek mögött az Úr friss oxigénhez enged.
A baj az, hogy a sodrás szeretné ezt elhitetni velünk: “nincs időd megállni”. Pedig aki nem áll meg, azt nem az idő viszi előre, hanem a sodrás viszi el. S olyankor az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy minden dolga megvolt, csak az Úr nélkül volt meg. S minden rendben volt, csak a lélek nem volt rendben.
Testvérek, az odafennvalókkal törődés idelenn kezdődik: a családban, a házasságban, a gyermeknevelésben, a hétköznapi imádságban. Abban, hogy újra “felkapcsoljuk az áramszedőt a trolibuszunkon”, s nem akkumulátorról próbáljuk élni a keresztyén életet – mert az csak ideig-óráig visz.
Ezen a héten tehát ne nehéz fogadalmakat tegyünk. Csak ennyit: felnézek Jézusra.
Nem csak vasárnap. Hétfőn is. Kedden is. Fáradt estén is. Kapkodó reggelen is. Mert aki az odafennvalókkal törődik, az nem elszakad a földiektől – hanem helyükre teszi őket – s közelebb kerül a házastársához is.
És aki így jár, azt és annak házaséletét nem a sodrás formálja, hanem a Krisztusi szeretet. Ámen.
