Házasságunk Isten műhelyében – 8. rész

Állandó megújulásban

„Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre!
– Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.”

„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek:
– Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.”

„Nagy a TE hűséged! Az ÚR az én osztályrészem – mondom magamban -, ezért benne bízom.
Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz.”

/Jer.Sir.3,19-25./

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

A házasság olyan, mint egy kert. És a kerteknek van egy könyörtelen törvénye: ha nem gondozzuk, nem marad meg kertnek –elvadult bozót lesz. Aki nem vet, ne csodálkozzon, ha nem arat! S ha a virág helyett csalán nő, felelőssé nem a csalán tehető. Így van ez a kapcsolataink szántóföldjén is, s annak legféltettebb virágoskertjében: a házasságunkban.

A hétköznapok lassan, észrevétlenül szárítják, merítik ki a földet. Nem egyszerre jön a baj, hanem apránként: elfáradunk, kimerülünk, lecsücsülünk egy kis dombra, s ettől megijedünk, s egymást kérjük számon. Aztán ránk köszönt a tél. Nem a kinti tél, hanem az a fajta, amikor a szívben van hideg. Amikor a mosoly már kényszeredett, az ölelés ritka, a szó rövid, a türelem kopott, s az ember úgy érzi: idegen földön jár – pedig otthon van.

S mégis: az Ige nem enged megállni a csüggedés mocsarában.

Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.” – mondja a siralmakkal teli szív. De van egy fordulat, amely nélkül nem lehet sem hívő élet, sem házasság:

De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek…”

Mert a megújulás nem onnan indul, hogy a házastársunk megváltozik, hanem onnan, hogy Istenbe kapaszkodunk. Nem a holnaptól és nem is a másiktól várunk megoldást, hanem a kegyelem Urától. Nem Münchhausen báróként próbáljuk saját magunkat kihúzni a süppedő sárból, hanem térdet hajtunk, és kérünk. Mert a mi Istenünk nem fogy ki az irgalomból. Ő nem egyszer ad kegyelmet, hanem naponként.

„Minden reggel megújul.” – Ez nem költészet. Ez evangélium.

És testvéreim: ha az Úr irgalma minden reggel megújul, akkor a házasságunk sem lehet múzeum, ahol régi emlékeket porolgatunk, hanem (ránk-)szabó műhely, ahol Isten dolgozik, ráadásul éppen rajtunk. Meg-megújít, helyreigazít, újra varr, mint kabáton a gombot; újra összezár, mint a szétnyíló zipzárt. Nem azért, mert mi olyan ügyesek vagyunk, hanem mert Ő hűséges.

Állandó megújulásra van szükségünk. Aki azt hiszi, hogy „nekünk nem kell”, az máris veszélyben van. Aki pedig azt gondolja: „nálunk már úgysem lehet”, az még nem nézett elég mélyen Krisztus keresztjére. Mert a megújulás ingyen van – és mégis drága áron vett kegyelem: Jézus vére árán.

Ezért ha ma úgy érzed, hideg van otthon, ne azt mondd: vége. Azt mondd: Uram, fújj tavaszi szelet! Szentlélek, gyújts parazsat! Ne engedd, hogy a szeretetlenség tavának jégtükre alatt elnémuljon a házaséletünk!

A megújulás nem egyszeri ünnep. A megújulás életforma. Gondolataink Krisztus felé fordítása. Imádságban meg nem restülés. Igei táplálkozás. Áldozat. Lemondás. Hídépítés. Megbocsátás. Szolgáló szeretet. És újra, meg újra a kérdés: 

Mit tenne most a helyemben Jézus? /WWJD/

Aki erre nem csak válaszol, hanem engedelmeskedik is – az megtapasztalja házaséletében: nem a télé az utolsó szó.

Mert szeret az Úr, ezért nincs még végünk. Ámen.

Itt a tavasz….