Korsó a kúton

Egy asszony Sikárban a kúthoz megy vízért. Viszi a korsót a fején a tűző napon. S még nem tudja, hogy víznél frissítőbbet visz majd haza. Még nem tudja, hogy nem a korsója telik majd meg, hanem a szíve. Azért indult délidőben, hogy senkivel se találkozzon. S mire odaér, kiderül, hogy még sincs egyedül. Egy férfi ül a kút mellett.

És ott annál a kútnál valami új kezdődik. Annak ellenére, hogy a korabeli társadalmi szabályok és az emberi megszokások ellene mondanak ennek a beszélgetésnek.

Egyrészt azért, mert egy nő Izráelben nyílt színen nem beszélgetett idegen férfival, másrészt azért, mert a zsidók és a samáriaiak sem álltak szóba egymással.

Ők mégis beszélgettek! És micsoda beszélgetés az!

Talán Jézus éppen emiatt az asszony miatt kellett átmenjen Samárián. A felszínes beszélgetés után szó terelődik az élet legmélyére, az élet nagy kérdésére, az asszony nagy kérdésére. Ebben a beszélgetésben az asszonynak szembe kell néznie önmagával. Jézus nem vádol, csak kérdez és rámutat a tényekre. Mert ő ismeri ezt az asszonyt. Ahogyan téged és engem is. Az asszony pedig nem titkolhatja a tényeket. Így van ez, amikor az ember igazán találkozik Jézussal. Ő igazán tisztává akarja tenni az életünket, de ehhez felkavarja az álló vizet az életünkben. Mert másként az nem lehet élő vízzé. Szembe kell nézni a vágyainkkal, a szükségeinkkel, a bűneinkkel, a lelkiismeret-furdalással, a szégyennel, a fájdalommal, a gyásszal, az önámítással, a félelmeinkkel.

Amikor az Úr Jézussal találkozunk. Csak Ő és én. Szembenézve azzal, amiben élünk, ami bennünk van, s meglátva őt, aki egyedül képes arra, hogy az álló vizet élő vízzé tegye.

Az ő tisztasága és az én bűnös, fájó, elnehezült, cipelt életem.

Az ő kegyelme és az én kinyitott, igéjét befogadó, terhektől megkönnyebbült szívem. Az ő szeretete és az én szeretetem. S amikor ez a kettő egy lesz, akkor történik meg a nagy fordulat. Mert akkor megtelik a lélek.

Az asszony otthagyta a korsóját, ott a kútnál. A célnál. Két kilométert gyalogolt a tűző napon a forró homok égette a talpát, és ő otthagyta a korsót. Miért? Azért, mert sokkal nagyobb és fontosabb célja volt már: elment szólni a többieknek! Azoknak a többieknek, akikkel még a kútig menet sem akart találkozni. Akikkel szóba sem állhatott volna. És azok kimentek és ottmarasztották Jézust két napig.

Mennyi mindent kapott az asszony ebben a találkozásban? Sokkal többet, mint amiért elindult. Ő vízért ment. Vízért, amely fontos a testnek, de újra és újra el kell érte menni.

S valami olyat kapott, ami nem pusztán arra a napra lett elegendő számára. Hanem egész életében kitartott. Élő vizet. Forrásvizet. Mégpedig elérhető forrást, hiszen ő maga lett a forrás. Örök életre buzgó víz forrásává vált. Ezután ahányszor csak elmesélte, hogy mi történt vele ott a kútnál, az örömhír, az evangélium hirdetője lett. Jézusról beszélt. Talán házról házra járt, talán az öröme olyan feltűnő lett másoknak, hogy maguk is kíváncsiságból mentek a kúthoz.