Kategória archív: Áhitatok

Gondját viselte

„Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” /Lk.10,35./

A házastársi szeretet igazi próbája nem ott ér végett, amikor hirtelen fellángol bennünk az együttérzés. Nem is ott, amikor egyszer odalépünk, egyszer megölelünk, egyszer rendezzük a dolgainkat. Az igazi próba sokkal később jön: amikor elmúlik a meghatottság, és marad a valóság. Maradnak a szürke hétköznapok, a visszatérő terhek, a régi beidegződések, a fáradtság, a kísértések és elmarad a mindvégig való kitartás. Az irgalmas samaritánus története ezért ér végtelenül komoly mondattal:

„…és gondját viselte.”

Nem csak egyszer segített. Nem csak “rááldozott” egy estét. Nem csak eljátszotta a jó embert. Hanem ott maradt. Vállalta a folyamatot. Értette, hogy a gyógyulás nem villámcsapás, hanem út. Nem “pillanat”, hanem hordozás. Férjek, férfiak! Összecseng ez bennünk a házassági eskünk szövegével?

S testvérek, valahol itt dől el a házasságunk gyógyulásának, megújulásának kérdése is. Mert a házasság nem ígéret, nem egyetlen “szép korszak”, szikra, szalmaláng. A házasság mindennapi gondviselés, vagy a másik oldalról segítő, támogató tiszteletteljes szolgálat. A házasság a társunk életének felvállalása. Nemcsak akkor, amikor erős és kedves, olyankor könnyű, arról nem is kell beszélnünk, hanem akkor is, amikor sebzett, nehéz, türelmetlen, fáradt, erről már érdemes, hogy bátorítsuk egymást, s hogy újra könnyű legyen. Aki házasságot köt, az nem csupán örömet választ, hanem felelősséget is vesz fel.

S van a házasságban egy nagyon veszedelmes pont (néha ki sem mondva): “eddig és ne tovább.” “én már mindent megtettem.” “én ezt már nem bírom.” “ha nem változik, én sem fogok.” Ez emberileg néha érthető, de biblikusan nézve mégis ijesztő, mert a házasság nem csupán emberi síkon, hanem legfőképpen Isten előtt kötött szövetség. És az Úr a szövetség Istene. Ő nem csak elkezd velünk valamit, hanem véghez is viszi a Krisztus Jézus napjára. Ő nemcsak felkarol, hanem hordoz is, nem adja fel soha, velünk van minden napon a világ végezetéig. Ő nemcsak megbocsát egyszer, hanem újra és újra és megint. „Irgalma minden reggel megújul.” És aki ebben él, annak a házasságában is meg kell jelenjen valami ebből: nem végtelen türelem a bűnhöz, hanem hit Jézusban és hűséges kitartás a gyógyulás reményében egymáshoz. A „gondját viselte” azt jelenti: figyelt rá, figyelemmel kísérte. Megnézte, hogyan van. Nem hagyta magára. Nem adta vissza a rablóknak. Nem mondta: “most már oldd meg!”. Hanem ott maradt, míg erő nem lett a tagokban, míg az élet vissza nem tért.

És itt hadd legyen egy kemény kérdés: Ki viseli ma a gondját a házasságunknak?

Mi magunk, ketten? Mert gondviselés nélkül a házasság is elvadul. A kertet is gondozni kell, különben benövi a gaz. A sebet is ápolni kell, különben felszakad. A csecsemőt is tisztába kell tenni, s időnként a házasságunkat is. A szeretetet is táplálni kell, különben megfárad. A házasság nem önfenntartó. A házasság nem „megy csak úgy, magától”, „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. – Mit gondoltok, miért itt van a népmesék vége, s nincs folytatás? Mert arról már nincs meseszép tapasztalata a vágyálmot kergető és azt utolérő, mérsékelten fiatalnak. A házasság kegyelem, de a kegyelmet nem szabad félvállról véve elhanyagolni.

És most érkezünk el oda, ahol az evangélium újra átjár bennünket: mi magunk alkalmatlanok vagyunk erre a hűségre. Nincs bennünk elég türelem, tisztaság, szelídség. Főként ott nincs, ahol már sok sebet adtunk és kaptunk. S ezért van szükség arra, hogy Krisztus legyen irgalmas samaritánus a mi házasságunkban is.

Mert Jézus nem csak megmentett – hanem gondunkat is viseli naponként. Nem csak elkezdte – be is fejezi a jó munkát bennünk és ezáltal közöttünk. Nem csak mellénk állt – velünk is marad minden napon a világ végezetéig. És ha ő viseli a mi gondunkat, akkor mi sem mondhatjuk könnyedén a társunknak: “old meg egyedül”, inkább „segítek, hogy együtt oldjuk meg.”

Kedves Férj/Feleség! A sorozat zárásként legalább csak ennyit vigyetek magatokkal: a házasságban nem az a művészet, hogy egyszer jól indultunk, hanem az, hogy a gondját viseljük napról napra, imádságban, bocsánatkérésben és megbocsátásban, hordozásban.

És ha majd egyszer a mi erőnk elfogy, akkor ne feledjük: a samaritánus Krisztusban nem fárad el. Ő ma is az, aki odajön, felemel, kötöz, visz, és gondunkat viseli. S ha Ő így szeretett minket, akkor általa mi is képesek lehetünk így szeretni egymást. Szeressünk hát így! Ámen.

Egymásnak terhét, ha hordozzátok,
úgy tesztek Jézus szava szerint.
Egymásnak terhét csak hordozzátok,
mint arra Jézus példája int!

„odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat..” /Lk.10,34./

Házasságok néma mondata: „Ne várj tőlem többet!”

Nem feltétlenül így mondjuk. Néha csak úgy, hogy nem válaszolunk, hogy fáradtnak tettjük magunkat, a másik közeledésére elfordulunk, a beszélgetést rövidre zárjuk, gyakori más elfoglaltságot találunk. Hogy “nincs idő”, “nincs kedv”, “most nem alkalmas”. És a legfájdalmasabb: amikor már nem is vitázunk. Mert a vitához még társul némi remény. Sok házasság nem a haragba hal bele, hanem a távolságba. Az irgalmas samaritánus történetében azonban van valami, ami mindig vádol és mindig hív: a samaritánus nem csak meglátott és megszánt. A történetnek van egy harmadik lépése is – és ezen sok minden eldől:

meglátta → megszánta → odament

Mond csak testvérem, te odamentél s oda is értél a házastársadhoz? Legutóbb mikor, hogyan? Az irgalom nem marad meg érzésnek. Az irgalom mindig megmozdul. A részvét, ha valódi, nem elégedhet meg egy sóhajjal. Ha az irgalom Istentől van, akkor utat tör magának szívtől szívig, s egyszer csak ott találjuk magunkat: közelebb vagyunk, mint azelőtt, lélekben és valóságban.

És itt érkezünk a házasság egyik legkomolyabb fordulópontjához.

Mert a házasságban sokszor nem az a kérdés, hogy látjuk-e a másik nyomorúságát. Sokszor látjuk. Csak… nem megyünk oda; vagy lépünk ugyan, de nem érkezünk meg. Mert az odamenésnek ára van, lemondásba kerül, hát még, ha meg is érkezel, s felveszed a másik terhét a magadé mellé a válladra. Az odamenés önmegtagadás, feladása annak, hogy “én is sérült vagyok”, “én is fáradt vagyok”, “nekem is járna”, „jöjjön inkább ő énhozzám!”  Az odamenés azt jelenti: kilépek a magam igazából és kényelméből, és belépek felemelő szándékkal a másik világába.

Pedig a házasság nem két magányos ember békés egymás mellett élése, nem is csak közös igahúzás. A házasság szövetség. És ahol szövetség van, ott a másik sebei – valamiképpen – az enyémek is, nekem fáj a másik sérülése (ha én okoztam, különösen is).

Kedves testvérem! Mikor “mentél oda” és „értél oda” utoljára a házastársadhoz? Nem fizikailag, hiszen otthon vagytok egymás mellett, hanem lélekben? Oda a másik szívéhez. Oda a másik terhéhez. Oda a másik elfojtott könnyeihez. Oda hozzá, közel.

Mert lehet együtt lakni és távol élni. És lehet odamenni úgy is, hogy közben nem mondunk sokat, vagy semmit. Csak jelen vagyunk. Közelebb lépünk, hogy az elfojtott sóhajt is halljuk. Nem a kritika, nem a “bezzeg”, nem a “már megint” hangján érkezzünk meg! Hanem azon a hangon, amelyet Krisztus is használ, amikor odalép hozzánk: az irgalom hangján.

Nem véletlen, hogy a Szentírás sokszor a szeretetet nem érzésként, hanem cselekvésként írja le. A szeretet “odamegy”. A szeretet “odahajol”. A szeretet “hordoz”. A szeretet “keres”. A szeretet “megáll”. Mert a lehajló szeretet végső soron nem más, mint Krisztus útja. A tékozló fiú elé is odament az Atya. Jézus sem várta meg, míg mi elindulunk felé. Ő előbb szeretett, odajött, a mi világunkba, a mi összetört állapotunkba. És éppen ez az: az Úr nem távolról mentett meg. Hanem megtestesült, közénk lépett, kezébe vette a szenvedésünket.

Aki ezt a Krisztust ismeri, annak a házasságában is megjelenhet az odaérkezés kegyelme. Nem mindig nagy gesztusokkal. Sokszor egészen kicsi lépésekkel. De ezek a lépések életet hordoznak.

Uram! Mi az az egy lépés, amit nem halogathatok tovább?

Mert az út szélén fekvő embernek nem magyarázat kellett, hanem közelség. A samaritánus odament, és
folytatjuk …