Házasságunk Isten műhelyében 22. rész

/Kategória: , ,

Tisztelet és megbecsülés

„…a feleség pedig tisztelje férjét.” /Ef.5,33./

A tisztelet fogalmát gyakran félreértjük és összekeverjük a teljes egyetértéssel vagy az alárendeltséggel. Valójában a megbecsülés nem azt jelenti, hogy mindenben azonos a véleményünk, hanem azt, hogy őrizzük a másik méltóságát, még a nézeteltérések idején is. „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14)

Amikor egy feleség tisztelettel fordul a férje felé, egy olyan biztonságos érzelmi talajt hoz létre, amelyben a férfi bátrabban vállal felelősséget. A férfiak számára a tisztelet olyan létszükséglet, mint a levegő: ha érzi, hogy bíznak benne és értékelik az erőfeszítéseit, az motiválja őt arra, hogy valódi védelmezővé és gondoskodó társsá váljon. A tisztelet maga az építő erő, melyből fakadó felelősségvállalás teremti meg a feleség számára azt az érzelmi és egzisztenciális biztonságot, amelyre a női lélek vágyik.

Kedves feleségek! Mivel ez egy körforgást eredményez, éppen ezért jó látni, hogy a tisztelet nem csupán egy belső attitűd, nem megalkuvás, nem az egyéniség feladása, hanem sokkal inkább a közös életút elősegítése. A tisztelet a férj iránt apró, hétköznapi döntések sorozata, amivel a házasságot így a férfi és a feleség egymással karöltve, Krisztus Urunk segítségével közösen építi és fejleszti.

Fontos, hogy ne csak az eredményt dicsérjük meg, hanem a szándékot és a munkát is. Egy rövid üzenet napközben: „Köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk, hálás vagyok érte” – hatalmas erőt tud adni. Nem helyes, ha tiszteletlenül beszél a feleség a férjéről barátok, családtagok vagy a gyerekek jelenlétében. A lojalitás a tisztelet legmagasabb foka. Jó néven veszi egy férj, ha a feleség kikéri a tanácsát, és azt érzi, hogy számít a látásmódja. Ez erősíti benne az érzést, hogy ő a család szellemi és gyakorlati építő köve. Még akkor is, ha nem ért egyet minden lépéssel a feleség, fejezze ki, hogy bízik párja képességeiben. A kritika lebont, a bizalom épít.

Amikor a feleség megelőlegezi ezt a tiszteletet (még akkor is, ha a férje épp nem „teljesít” 100%-osan), valójában a férje szívében lévő Krisztus-arcot hívja elő. A férfi, akit tisztelnek, vágyik arra, hogy szeressen. A férfi, akit értékelnek, vágyik arra, hogy adjon. A tisztelet tehát nem azért jár, mert a férj hibátlan, hanem azért, mert ő az a társ, akit Isten rendelt a feleség mellé, akinek a tisztelete a leggyorsabb út az ő szívéhez, amin keresztül a szeretet visszaáramolhat.

Ez a tisztelet tehát nem egy néma behódolás, hanem egy aktív, építő erő, amely képessé teszi a férfit arra, hogy úgy szeresse feleségét, ahogy Krisztus szerette az egyházat: féltőn, óvón és mindent odaadva, egyben rámutatva arra, hogy a házasság Isten terve szerint egy olyan különleges szövetség, amelyben a felek kölcsönösen segítik egymást a teljesség felé. Míg az előző heti igevers a férjeket Krisztus-i önfeláldozó szeretetre hívja, a mostani igevers pedig a feleségekhez szól, egy olyan kulcsot adva a kezükbe, amely alapjaiban határozza meg az otthon légkörét: a tiszteletet.

Ez az a körforgás, amit a Biblia felette nagy „titoknak” nevez, ami megmutatja, hogy hogyan válhat a feleség tisztelete a férj „üzemanyagává”, amiből az erőt merítheti az önfeláldozáshoz. 

Krisztus szeretete az egyház iránt önfeláldozó volt. Ahhoz, hogy egy férfi képessé váljon „meghalni” a saját vágyainak, kényelmének vagy igazának, és a felesége érdekeit tegye Krisztus utáni első helyre, éreznie kell, hogy van miért és kiért áldozatot hoznia, éppen ezért elengedhetetlen, ha úgy tetszik Isteni törvényszerűség, hogy „…a feleség pedig tisztelje férjét.” Ámen.

Utazás a házasságunk körül – 21. rész

/Kategória: , , ,

HAZAÚT

„Felkelek, elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” /Lk.15,18./

ÚTI IMÁDSÁG:

Mennyei Édesatyánk!

Hálás szívvel állunk meg most Előtted, utazásunk végéhez érkezve. Köszönjük Neked, hogy házaspárként útnak indítottál bennünket, és figyelmeztettél, hogy ügyeljünk arra, merre tart a lábunk. Köszönjük, hogy szereteteddel kísértél bennünket akkor is, amikor a helyes úton jártunk, és akkor is, amikor mellékutakra tévedtünk.

Köszönjük, hogy újra és újra figyelmeztettél bennünket, amikor rövidebbnek látszó megoldásokat kerestünk, amikor tévutak csábítottak bennünket, vagy amikor saját elképzeléseink körforgalmában keringtünk. Köszönjük, hogy nem mondtál le rólunk akkor sem, amikor hosszú kerülőket tettünk, vagy amikor úgy éreztük, hogy egy helyben toporgunk.

Köszönjük, hogy zarándokként vezettél bennünket ezen a földi úton, és emlékeztettél arra, hogy itt nincs maradandó városunk. Köszönjük, hogy elkészítetted előttünk az utat, hogy rávezettél a régi, jól bevált ösvényekre, és megmutattad nekünk az élet útját.

Köszönjük, hogy a kísértések idején mindig elkészítetted a menekülés útját is. Köszönjük, hogy újra és újra választás elé állítottál bennünket a széles és a keskeny út között, és Szentlelked által segítettél felismerni a helyes irányt. Köszönjük, hogy megtanítottál bennünket az egyenes útra, és mindenekelőtt megmutattad nekünk az egyetlen utat, Jézus Krisztust, aki által Hozzád juthatunk.

Köszönjük a kerülőutakat is, amelyeket sokszor nem értettünk, de amelyek által formáltál bennünket. Köszönjük a válaszutakat, ahol döntéseket kellett hoznunk, és köszönjük, hogy nem hagytál magunkra az útkereszteződésekben sem. Köszönjük, hogy amikor eltávolodtunk Tőled vagy egymástól, mindig nyitva hagytad számunkra a visszautat.

Köszönjük az útpadkákat, ahol megpihenhettünk, amikor elfáradtunk. Köszönjük, hogy velünk voltál a lefelé vezető szakaszokon, és Te emeltél fel bennünket, amikor már nem volt erőnk továbbmenni. Köszönjük, hogy az útvesztőkben sem engedtél elveszni bennünket, hanem újra és újra kezedbe vetted életünk térképét.

Urunk, most, amikor megérkeztünk a hazaút gondolatához, különösen is hálát adunk azért, hogy minden utunk végső célja nem egy földi állomás, hanem Te magad vagy. Köszönjük, hogy házasságunkkal nem csupán egymáshoz akarsz közelebb vinni bennünket, hanem végsősoron Önmagadhoz.

Kérünk, segíts, hogy a mögöttünk lévő házaspári nagy utazás tanulságai ne maradjanak puszta gondolatok vagy szép emlékek. Add, hogy mindazt, amit megértettünk, meg is éljük. Segíts, hogy férjként és feleségként egyre inkább Krisztus tanítványaivá váljunk, és egymást támogatva járjuk tovább az előttünk álló utat.

Taníts bennünket megbocsátani, újrakezdeni, szolgálni, szeretni, hordozni és hűségesnek maradni. Őrizz meg bennünket a jövő mellékútjaitól, tévútjaitól és útvesztőitől, és vezess bennünket napról napra közelebb Hozzád HAZA.

Hadd legyen életünk és házasságunk végső vallomása ugyanaz, mint a tékozló fiúé:

„Felkelek, elmegyek az én Atyámhoz…”

Az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Vannak bibliai történetek, amelyek annyira mélyen beleivódtak az emberiség emlékezetébe, hogy szinte valamennyiünk történetévé váltak, függetlenül attól, hogy életünk melyik szakaszában járunk; ilyen a tékozló fiú példázata is, amelyet hallva legtöbben az elveszésre, a lázadásra és a visszatérésre gondolunk, pedig a történet ennél sokkal többet mond nekünk utazó házapároknak is, hiszen nem csupán azokhoz szól, akik egyszer (többször) nagyon messzire sodródtak, hanem azokhoz is, akik ugyan az atyai ház felé vezető úton maradtak végig, mégis újra és újra meg kell tanulniuk, hogy a hazafelé vezető út valójában nem egyszeri esemény, hanem egész életünkön át tartó zarándoklat.

Mert félreértés ne essék: házasutunkon nem szükséges elvesznünk ahhoz, hogy hazataláljunk. Nem kell feltétlenül távoli országutak porát felverve, eltévelyedve bolyonganunk, nem kell minden örökségünket eltékozolnunk, nem kell a kudarc legmélyebb gödréig jutnunk ahhoz, hogy vágyakozzunk az Atya háza után. Lehet csendesen, hűségesen, botladozva ugyan, de mégis jó irányban haladnunk; vannak, akiknek életében nem a nagy bukások, hanem a mindennapi kitartás, a csendes engedelmesség és a sokszor látens hűség írja a történetet. Mégis, zarándokló házaspárként akár a távoli ország felől érkezünk, akár az otthon körüli mezőkről, valamennyien ugyanarra a házra tekintünk, ugyanazt a világító ablakot keressük az alkonyodó életút végén, s valamennyien ugyanannak az Atyának gyermekei vagyunk, a férj is, a feleség is, a család is.

És mégis milyen jó tudni, hogy ha valamikor a gyengeség eltévesztő lejtőjén letértünk volna a helyes, egyenes és igaz életútról, ha valahol egy mellékút csábítása erősebbnek bizonyult volna az engedelmességnél, ha rövidebb utakat kerestünk volna a szeretet türelmes munkája helyett, ha tévutakra sodródtunk volna, vagy elvesztünk volna saját körforgalmainkban és útvesztőinkben kiutat sokáig nem lelve, akkor sem a reménytelenség az utolsó szó, hanem a visszafordulás lehetősége midig adott; mert Isten országában mindig van visszaút, és a kegyelem házasút térképén soha nincs olyan pont, ahonnan ne lehetne újra elindulni hazafelé.

Amikor a házasság hetén február elején az utazás a házasságunk körül sorozattal útnak indultunk, talán még nem láttuk, milyen hosszú és kanyargós vidékeken vezet majd keresztül az út. Azóta jártunk poros mellékutakon és szűk ösvényeken, láttunk napsütötte fennsíkokat és ködbe burkolózó völgyeket, megálltunk útpadkákon, ahol megfáradt szívünk pihenőt keresett, és áthaladtunk olyan útkereszteződéseken is, ahol a helyes irány felismerése fontosabb volt minden sebességnél. Olykor olyan volt ez az utazás a házasságunk körül, mint amikor a hosszú nyári nap végén a távoli dombok mögött lassan elcsendesedik a táj, s a vándorló pár egyszer csak megáll egy magaslaton, visszanéz az egész bejárt vidékre, átöleli egymást, felsóhajt, és megérti, hogy a sok különálló ösvény, kanyar és emelkedő valójában egyetlen nagy út része volt.

Talán a házasságunkban is ez az egyik legnagyobb felismerés, ugye?

A házasfél kezdetben azt hiszi, hogy a cél a másik ember megtalálása, később pedig azt, hogy a cél a közös élet felépítése, azután a gyermekek felnevelése, az otthon megteremtése, a gondok megoldása, a nehézségek túlélése; ám az évek múlásával lassan feltárul egy mélyebb titok is, amely szerint mindezek mögött ott húzódik egy még magasztosabb eredő cél: hogy férj és feleség bűneiket Jézus keresztjénél letéve együtt találjanak vissza ahhoz, Akitől valaha elindultak.

Ezért olyan megrendítő a tékozló fiú történetében az a pillanat, amikor tudjuk jól, nem a lába fordul meg először, hanem a szíve. Házasutunkon is egyikönk-másikunk, óh ha mindketten, előbb belül kezdünk hazafelé indulni, és csak azután lépünk az földútról a főútra, onnan autópályára kanyarodva a cél felé. Mert minden valódi hazatérés ott kezdődik, ahol a házasember újra felismeri, hogy Kinek köszönhetően, Kihez is tartozik mindörökké.

S milyen különös, hogy a Jelenések könyvében a feltámadott Krisztus nem azzal vádolja gyülekezetét, így benne bennünket, házaspárokat sem, hogy teljesen elhagytuk Őt, nem azt mondja, hogy már semmi köze hozzánk, hanem ezt a fájdalmas mondatot mondja:

„Az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

Milyen sok házasság története rejtőzik ebben az egyetlen mondatban!

Hiszen nem mindig a nagy bűnök, nem mindig a látványos bukások jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az, amikor lassan kihűl a sparhelt, az otthon központi melegét kevésbé árasztva, ami valaha élt, lángolt; amikor a közelség megszokássá válik, a csoda hétköznapivá lesz, az ajándék természetessé, és az első szeretet tüze helyett kályhánkba a szürke hamu alatt már csak a kötelesség parazsa pislákol. S talán a hazaút egyik legfontosabb állomása éppen az, amikor nem csupán Istentől kérünk bocsánatot elveszett éveinkért, hanem újra felfedezzük és a felismerést követő sarkon fordulás lendülete által keltett szellővel fel is gerjesztjük annak a szeretetnek a tüzét is, amelyet Ő ültetett a szívünkbe egymás iránt kezdetben, s akar és tud tápláni áhítatos imádság révén naponta.

A tékozló házaspár végül nem egy házhoz érkezik vissza, hanem egy szívhez. Az atyai ház azért egy otthon sparhelttal, mert az Atya ott van/volt/lesz. A mennyei haza sem elsősorban hely, hanem állandó jelenlét. Ezért minden földi házasság végső értelme sem önmagában rejlik csupán, akkor kár lett volna erről ennyit elmélkednünk is, hanem abban, hogy két ember egymást segítve, egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, imdákozva egyre közelebb jusson ahhoz az Atyához, aki kezdettől fogva várja őket.

S milyen különös kegyelem, hogy miközben a tékozló fiú egyedül indult vissza az atyai ház felé, nekünk megadatott az a lehetőség, hogy ezt az utat egymás kezét fogva házas-útitársként járjuk végig; olykor egymást támogatva, olykor egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, de mégis ugyanabba az irányba haladva, amelynek végén nem pusztán lelki otthonunk, hanem egy várakozó Atya áll.

S amikor egyszer majd mögöttünk marad valamennyi földi út, amikor elcsendesedik minden vita, megszűnik minden félreértés, letesszük minden terhünket, és az idő országútja végleg elfogy a lábunk alól, akkor talán megértjük, hogy egész életünk, egész házasutunk minden kerülőútjával, minden visszafordulásával, minden örömével és fájdalmával együtt nem volt más, mint hosszú és kegyelemmel övezett hazatérés.

És ahol megszületik a szívben ez a felismerés, ott már most el is kezdődött a HAZAÚT.

Ámen.

Ezzel befejeztük utunkat a házasságunk körül. A gyakorlatba átültetés következik.

Áldott utazást nektek kedves házaspárok!

Házasságunk Isten műhelyében 21. rész

/Kategória: , ,

Krisztus-szerű szeretet

„Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Efezus 5,25)

Kedves olvasó Házaspár! 

Elgondolkodtál már azon, hogy mit jelent, hogy „önmagamat adom”? Olyan vagyok, amilyen és mással nem foglalkozom? Vagy bízom a saját megérzéseimben, a „belső hangban”? Vagy hagyom, hogy a bennem rejlő valódi érzések, indulatok kerüljenek a felszínre, ezzel felszabadítva érzem magamat arra, hogy olyannak lássanak, amilyen vagyok – még ha ezzel másokat meg is bántok. Ez így kényelmes. 

De Pál apostol is erre gondolt, amikor Krisztusra mutatott, mint példaképre?  Ha Jézus ilyen formában adta volna önmagát, akkor nem kellett volna áldozati bárányként meghalnia, hanem élhetett volna hosszú ideig. De így a bűneinket sem vette volna magára, és Isteni segítség és közbenjárás nélkül élnénk meg saját bukásunkat. De Isten kegyelméből Jézus Krisztus nem ebben a formában adta önmagát, hogy el tudjuk kerülni a tragikus véget, hanem úgy szeret bennünket, hogy az életét adta értünk. A világi felfogás szerint „akkor csinálj valamit, ha jól esik”. Nem gondolom, hogy Jézus azért ment a Gecsemáné-kertbe, azért ment a keresztre, mert az neki „jólesett”. Ez nem volt számára kényelmes és felüdítő, ennek ellenére mégis megtette felénk az első lépést, amit nem a saját érdemeinkből értük ezt el. Nem azért, mert olyan szeretetre méltóak lennénk, hanem azért halt meg Jézus – ilyen formában önmagát adva értünk – mert függetlenül a viselkedésünktől és érdemeinktől, szeretett és szeret bennünket, és hűséges az Atya Istenhez és a Vele való szövetséghez. Erre mutatott rá Pál! Tudnunk kell úgy szeretni a feleségeinket (akkor is, ha éppen megbántott, vagy ha haragszik ránk, vagy ha nem értünk egyet valamiben), mint Krisztus az egyházat, aki az első lépést megtette irányunkban! 

Mi hogyan tegyük meg a magunk első „krisztusi lépését”? Nekünk is meg kellene halnunk a Kedvesünkért? Szó sincs róla! Az túl egyszerű lenne a mi életünkben. Még csak kardot sem kell rántanunk, elég, ha odafigyelünk a feleségünkre, arra, amire éppen szüksége van, függetlenül attól, hogy ez mennyire kényelmes, hogy éppen milyen érzések kavarognak bennünk, vagy mennyire vagyunk fáradtak? Ez csak úgy lehet, ha nem a saját belső érzéseinkre figyelünk, ha nem az „én” van az első helyen, hanem fontosabb a társunk, mert a férj szeretete nem lehet egyszerűen érzés-vezérelt, hanem szövetséghű, amire Krisztus is példát adott. A pillanatnyi érzések ellenére legyen a férj kezdeményező, áldozatkész, védelmező. A házasság nem egy szerződés, amit felbontunk, ha a másik nem teljesít, hanem szövetség, amelyben a férfi dönt úgy, hogy akkor is ad, ha épp nem kap semmit. Ha fáradtak vagyunk és még csak beszélgetni sincs kedvünk, akkor is eszünkbe kell, hogy jusson: a szeretet nem egy érzés, hanem egy döntés, mert a feleség fontosabb a saját életünknél! 

Gondoljuk csak végig a gyakorlatban: ha munkából hazaérünk, milyen kérdéseket szegezünk Kedvesünk irányába? Talán azt, hogy mi történt a munkahelyen, vagy, hogy viselkedtek a gyerekek, vagy éppen, hogy mi lesz a vacsora? Ezek is nagyon fontos kérdések! De hányszor kérdeztük meg feleségünktől (magamat is beleértve): „Hogy érzed magad a szívedben?” 

Eszünkbe jut-e, hogy a Kedvesünk is fáradt, kimerült, gondterhelt  és ennek ellenére áll neki a rutinfeladatoknak, miközben mi, mint aki jól végezte dolgát, fáradtan leülünk, várva a jól megérdemelt vacsorát, együttlétet, kedvességet. 

Szeressük hát úgy feleségünket, mint Krisztus az egyházat, aki önmagát adta érte! Bibliai értelemben legyünk a feleségünk feje (Ef. 5,23), aki nem parancsolgat, hanem aki felelősséget vállal, mint ahogyan Krisztus sem a trónról irányított, hanem lehajolt lábat mosni. Észre kell vennünk mindazt, amit a párunk a családért, gyermekeinkért, értünk tesz. Vezeti a háztartást, gyereket nevel, viseli az érzelmi terheket is, és sorolhatnánk. Merjük megkérdezni: „Miben tudlak ma segíteni, hogy könnyebb legyen neked?” Ez a valódi vezetés: elébe megyek a feladatoknak, segítem a Társamat, ahol csak tudom. Mitől lesz Krisztus-szerű a szeretetem? Ha a feleségem számára Isten után biztos pont lehetek. Amikor feszültség van, a krisztusi férfi az, aki elsőként félreteszi a büszkeségét, és kezdeményezi a békülést – még akkor is, ha úgy érzi, neki van igaza. Mert nem az igazát védi, hanem azt a szövetséget, amit vállalt. Fontos, hogy épül-e mellettem a feleségem, biztonságban érzi-e magát, virágzik-e a személyisége? Ezt önmagunk erejéből nem tudjuk megtenni, de ami embereknek lehetetlen, Istennek lehetséges (Lk. 18,27). A Krisztus-szerű szeretet titka az, hogy először mi magunk engedjük, hogy Krisztus szeressen bennünket. 

Férfinak lenni Krisztus módjára azt jelenti, hogy van egy iránytűd, amikor hibázol, hogy tudod, hogy hova kell visszatérni: a kereszthez, ahol Krisztus mindent odaadott érted. Ez az igazi erőforrásod. Ebből a szeretetből merítve lehetsz te is azzá a férfivá, akire a párodnak, családodnak és a gyülekezetnek szüksége van.

„Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat…” – Ez nem teher, hanem a legnagyobb méltóság, amit férfi kaphat. Ámen.

Utazás a házasságunk körül – 20. rész

/Kategória: , , ,

Útvesztő

 „Mert jobb lett volna ezeknek, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, mint hogy megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.”
/2Péter 2,21/

Kevés nyugtalanítóbb hely van az útvesztőnél, másnéven a házassági labirintusnál. A házasember lát maga előtt utakat, folyosókat, kanyarokat, lehetőségeket, mégis olykor egyre bizonytalanabbá válik benne, hogy valóban jó irányba halad-e. Minden ösvény járhatónak tűnik, minden forduló ígéretesnek látszik, mégis újra és újra ugyanoda jut vissza.

A keresztyén házaspár élete sem mentes az ilyen útvesztőktől.

Vannak időszakok, amikor világos minden. Tudjuk, mit kell tennünk, merre vezet az út, mit kíván tőlünk az Úr. Máskor azonban köd ereszkedik a lélekre. Betegség, csalódás, gyász, anyagi gondok, gyermeknevelési nehézségek, meg nem értettség vagy éppen a jövőtől való félelem vesz körül bennünket. Ilyenkor mintha a korábban egyenesnek látszó út hirtelen labirintussá változna.

S az útvesztőben különösen aktív az ellenség.

A Szentírás azt mondja: „ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, keresve, kit nyeljen el.” Nem véletlenül éppen a bizonytalan időszakokban támad. Nem feltétlenül nagy bűnökkel kezdi. Sokszor csak összezavar, elbizonytalanít, kérdéseket suttog, kétségeket támaszt, egymás ellen fordít, uszít. lázít. Azt sugallja, hogy egyedül vagyunk, hogy nincs kiút, hogy az Úr megfeledkezett rólunk, hogy a házastársunk lett minden bajunk legfőbb oka. Bezzeg én és bezzeg te!

Pedig az útvesztő nem azért veszélyes, mert nincs belőle kijárat. Van, csak épp nem találjuk a nagy frusztráltságban. Hanem azért, mert a házasember pánikba eshet.

Amikor a menekülés fontosabbá válik, mint a vezető: Jézus követése.

Aki járt már nagyobb útvesztőben, tudja, hogy a kapkodás ritkán segít. A másikkal való kiabálás sem hoz gyakran jó megoldást. Az egymás hibáztatása, a következetesség hiánya ésa hígadt, józan mérlegelés hiánya és az össze-vissza rohanás csak növeli az eltévedés veszélyét. Amely házaspár a krízis nevű labirintusból egyszer-többször kijut, az rendszerint nem azért jut ki, mert gyorsabb, okosabb vagy erősebb a többieknél, keresztényibb, hanem mert megtalálja a helyes tájékozódási pontot, s követi a Pásztor hangját és tanácsát.

A keresztyén ember számára ez a tájékozódási pont Krisztus.

Férjek! Amikor nem látjátok a következő kanyart, ne engedjétek el az Úr kezét!

Asszonyok! Amikor az áthatolhatatlan labirint falak egyre magasabbnak tűnnek, ne veszítsétek el a reménységet!

Házaspárok! Bármilyen kusza is az útvesztő, egy megoldás volt/van/lesz, csak ne veszítsétek el egymást sohasem! Mert milyen szomorú lenne, ha a kijárat keresése közben szem elől tévesztenénk azt, akit az Úr ránk bízott. Hiszen nem egyedül indultunk erre az útra. Szövetségben járunk., egymásért is felelősek vagyunk.

Az útvesztők idején különösen fontos közelebb húzódni egymáshoz, többet imádkozni, többet kérdezni az Urat, s kevesebbet hallgatni a félelmekre. Mert a félelem elszigetel, Krisztus azonban megerősítve magához ölel bennünket, mint eltévedt juhait a Pásztor.

És milyen vigasztaló, hogy Urunk nemcsak az egyenes út Istene. Nemcsak a napsütötte országutakon jár velünk. Az útvesztők kanyarulataiban sem veszít szem elől bennünket. Ő ott is tudja, hol vagyunk, s merre a kijárat, hiszen Ő maga készítette el nekünk, hogy azon ki-be járjunk és legelőre találjunk. Akkor is látja a kijáratot, amikor mi már csak sötét falakat látunk magasodni magunk körül.

Ezért, ha egyszer úgy érezzük, hogy elvesztünk, ne a reményt adjuk fel, hanem inkább hangosabban kiáltsunk együtt az Úrhoz!

Mert aki Krisztust nem veszíti el, az valójában sohasem veszett el egészen.

Vezessen az Úr szövetséges házastárként bennünket az útvesztőkön keresztül is, hogy se a hitünket, se a reménységünket, se az egymás iránti szeretetünket el ne veszítsük végleg sohase, míg végül megérkezünk az örök hazába, Jézushoz. Ámen.

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Hazaút következik.

Házasságunk Isten műhelyében – 20. rész

/Kategória: , ,

A gyermek ajándék 

„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” /Zsolt.127,3./

Szülőnek lenni, a teremtésbe bevont isteni megajándékozottság élménye. A gyermek ajándék, jutalom az Úrtól. Nem a házaspár érdemeiért kapott, hanem kegyelemből származó adomány, ami természetesen nem birtoklásra, hanem felelős és bevonó nevelésre, plántálásra és a rácsodálkozás állandó lehetőségét kínáló, életutakat meghatározó élmény, annak minden felvillanyozó örömével és fáradtságával, időnként szomorúságával is akár, de eredőjét tekintve felfelé, Krisztusra mutató közös nagyprojektje a legtöbb, erre elhívott házaspárnak.

A gyermeknevelés óriási témája – terjedelmes szakirodalmát tekintve, és a Szentírás által is kiemelten kezelt útmutatásai alapján – egy rövid áhítatban kifejteni legalább akkora művészet volna, mint egy Beethoven szimfóniát egy 3 másodperces tömörített verzióban kiemelve bemutatni. Nem is ezt várjátok tőlünk, kérünk, kedves olvasó házaspárok! Ezúttal inkább csak világítsunk rá az ajándék szóra!

Akik e sorokat olvassátok, bizton tudjátok, hogy a gyermekeitek, ha vannak, lesznek, ajándékok a számotokra. A kérdés, hogy hogyan bánunk az ajándékkal? A legfontosabb mindig azt tudni, a legnagyobb örömök, ünnepek, de a nehézségek, bajok, sötétség közepette is, hogy kitől, az Úrtól és mire, sáfárságra kaptuk a házasságunkba csöppent egy-egy gyümölcsét a kegyelemnek. Arra kell törekednünk, hogy ezt lássuk be, érezzük át a hétköznapokban is, ne csak az ünnepi pillanatokban. A dackorszakban, a kamaszkorban is. A gyermek életútjának minden fázisában ajándék, akkor is, ha még csak váradalom, s akkor is, ha már felnőtt. 

Ha mindennapi sáfárságra kapott ajándék a gyermekünk, akkor szülőként az adott életszakaszhoz igazodó nevelésükbe nem fáradhatunk bele! Akkor a jelenlétben visszasugárzó szeretet fényében örülve és az odaadó áldozatot pillanatnyilag elnyelni látszó nehézségek közepette is tudnunk kell, hogy ez is, az is ajándék. Mikor mi jön, azzal a formálódik a család. 

Kedves házaspárok!

Mitől tartotok leginkább, amikor gyermekről, gyermekvállalásról, gyermeknevelésről beszélgettek egymással? Attól, hogy kevés (lesz) az erőtök, szűkös a kenyeretek, fogyatékos a türelmetek, bizonytalan a jövőtök, vagy attól, hogy amit Isten örökségnek nevez, azt ti talán tehernek látjátok, mert a félelem köde ráült a hitetekre?

Tudjuk pedig a gyermek nem tulajdon, hogy birtokoljuk, nem élettervünk díszítőeleme, hogy kedvünk szerint illesszük be, nem önmagunk folytatása, hogy benne magunkat építsük tovább, hanem az Úr öröksége, anyaméh gyümölcse, ránk bízott szent sáfárság, amelyben nemcsak mi neveljük őt, hanem Isten – sokszor éppen általa – minket is nevel: önzésünkből kifelé, kényelmünkből szolgálatba, félelmünkből bizalomba, számítgatásainkból az Ő gondviselő tenyerébe.

Beszéljetek hát erről nem egymást ijesztgetve, nem a világ napjainkban különösen felerősödő, nem alaptalan, riadalmait visszhangozva, nem a körülmények negatív hatását, a magatok ellenálló erejét méricskélve, hanem az Úr előtt, térdre hajló szívvel, mert a hit nem azt jelenti, hogy nem látjuk a terheket, hanem azt, hogy a terhek fölött is meglátjuk Őt, aki életet ad, kenyeret szel, erőt újít meg naponként, s aki nemcsak gyermeket bíz ránk, mint Őelőtte járó házaspárra, hanem kegyelmet is ad a házuk népének.

A gyermek ajándék. Fogadjuk hát nem félelemmel, hanem hittel; nem tulajdonosként, hanem sáfárként; nem önmagunkban bízva, hanem abban az Úrban, aki az örökséget adja, s az örökség hordozásához is megadja a szükséges időben az elégséges jót. Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében – 19. rész

/Kategória: , ,

3 betűs téma – Adjátok meg egymásnak

„Ne fosszátok meg egymást, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat, azután ismét legyetek együtt, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket mértéktelenségetek miatt.”

/1Kor 7,5./

Van a házasságnak egy olyan – tévesen kényesnek vélt – területe, amely körül a világ már rég elveszítette a józanságát, mert amit Isten tisztának, áldottnak és a szövetség pecsétjének rendelt el a házassági szövetség létrehozásával és a hárombetűs, mondjuk ki a sex megalkotásával és keretbe foglalásával, azt az ördög és a mai korszellem különösen kifordította önmagából, túlhangsúlyozta, szétszedte, kiragadta a teremtés rendjebeli eredeti helyéről, és úgy beszél róla, rosszabb mutatja be, mintha pusztán testi szükséglet, élvezet vagy fogyasztási cikk volna a másik, miközben ezzel párhuzamosan a házasságokban (a keresztényekben különösen) – talán éppen ennek ellenhatásaként – csend telepszik rá, nem a békesség csendje, hanem a bizonytalanságé, a félreértéseké, a kimondatlanságé; s így történik meg az a különös és fájdalmas ellentmondás, hogy ami körül a világ zajos és túlhangsúlyozott, az a keresztény házasságon belül elhalkul, elbizonytalanodik, s nem betölti, hanem gyakran megterheli a kapcsolatot.

Pedig a Házaspári használati útmutató, kézikönyv: a Szentírás itt sem hallgat, nem prűd, sőt bátran és határozottan és egyértelműen add lényeget megragadó, alapvető és örökérvényű iránymutatást.

Teremtőnknek az ajándéka a szexualitás, Aki a lelket is formálja; s ennél a lényegi pontnál történik meg az a különös világi torzulás, hogy ami eredetileg a legmélyebb egység nyelve, a legbensőségesebb közelség helye, a szövetség pecsétje és megerősítése volna, az vagy elszakad a szövetségtől, vagy kiüresedik benne, s nem épít, hanem lassan, szinte észrevétlenül bontani kezd.

Pedig a Biblia, amely oly sok mindenről hallgat, ha nem szükséges szólnia, itt nem hallgat, mert szükséges vezetnie bennünket.

Nem kerüli meg, nem teszi zárójelbe a hárombetűst, hanem mai kiemelt szakaszunkban egyetlen, rövid, mégis súlyos mondattal úgy világít rá, mint amikor hirtelen fény gyúl egy addig félhomályban hagyott helyiségben:

„Ne fosszátok meg egymást…”

És ebben a mondatban nem tiltás van, hanem iránymutatás, nemcsak határ, hanem védelem, mert feltételezi, hogy van valami, ami adatott, ami nem az egyiké vagy a másiké, hanem közös, mint a szövetség maga, amelybe beléptetek, amikor egymásnak adtátok magatokat; mert ahogyan a két folyó összefolyik, és többé nem lehet szétválasztani, melyik víz melyikből érkezett, úgy rendelte Isten a házasságban a testi egységet is, hogy ne különálló szükségletek találkozása legyen, hanem közös élet, közös öröm, közös odaadás.

Mert a test itt nem önmagáért beszél, hanem a szív nyelvét hordozza. Nem pusztán vágy, hanem jel, nem pusztán ösztön, hanem kifejezés. És ha ezt elfelejtjük, ha elszakítjuk attól, amire rendeltetett, akkor lassan – mint amikor egy kertet nem öntöznek, nem gondoznak, nem tisztítanak – először csak megkopik a szépsége, aztán elvadul, végül pedig már nem gyümölcsöt terem, hanem tüskét és gazt.

Mert Isten terve szerint a testi egység nem egyszerűen a test öröme, hanem a szövetség kifejezése, az egység megélése, a szeretet tanulásának különleges terepe, öröm-, vigasz- és erőforrás, lelki egybeforrás elsősorban, sőt – ahogyan az apostol is mondja – védelem a kísértéssel szemben, mint egy oltalom, amely körülöleli a házasságot, ha a helyén van.

És talán itt torzul el legkönnyebben minden, de most hagyjuk a világot, a keresztény házasságba vetett konkoly magok csírátlanítását végezzük a továbbiakban inkább, magunkra nézve most az fontos.

Amikor az ajándékból eszköz lesz, a közösből egyéni igény, a szövetség jeléből alkudozás tárgya, netán manipulációs, ösztönző/büntető eszköz. Amikor – kimondva vagy kimondatlanul – jutalommá válik, amelyet adunk vagy büntetéssé, amit célzottan visszatartunk, amikor feltételekhez kötjük az odaadó szeretetünket, amikor a másik viselkedésére adott válasz lesz, amikor már nem a másik felé vezet, hanem önmagunk köré zár.

Pedig az „adjátok meg egymásnak” nem követelés, hanem kölcsönösség, nem hatalmi szó, hanem egymás felé hajló szeretet, amely nem azt kérdezi: mit kapok, hanem azt: hogyan adhatom oda magam úgy, hogy a másik épüljön, örüljön, biztonságban legyen.

És itt válik láthatóvá az is, hogy az intimitás nem különálló szigete a házasságnak, hanem annak folyója, amely végigkanyarog a napokon, mert amit este megélünk, az nappal kezdődik, abban, ahogyan ránézünk a másikra, ahogyan megszólítjuk, ahogyan figyelünk rá, ahogyan jelen vagyunk; mert nem lehet úgy közeledni, hogy közben eltávolodtunk, nem lehet úgy egyesülni, hogy közben falakat építettünk, nem lehet úgy odaadni a testet, hogy a szív zárva marad marad a másik előtt, vagy csak rövid időre nyílik meg. Ismerjük a nő a gőzmozdony a férj a motorversenyző, más sebesség, más indító motór, de ha ezt tudjuk, össze is hangolhatjuk, de ehhez idő és a másikra figyelés, szeretet kell, reggeltől, estig, s estétől-reggelig.

És talán ezért olyan törékeny a szexualitás területe, mert nemcsak a testet érinti, hanem sokkal inkább a lelket és így az egész embert.

Ezért kell gyengédség, figyelem, ezért kell kimondott szó, beszélgetés, kommunikáció más műfajának alkalmazása. Mert amit nem mondunk ki, az félreértés lesz.
Amit nem osztunk meg, az távolságot növel. És így történik meg, hogy ami a legmélyebb egység helye lehetne, az lassan elnémul, elsorvad, vagy éppen megterhelővé válik.

Pedig Isten nem ezt akarta. Ő ajándéknak adta a házastársaknak – és csak azoknak – a szexuális együttlét örömét.

Olyan ajándéknak, amelyben a másik nem tárgy, hanem személy, nem eszköz, hanem társ, nem kielégítendő igény, hanem szeretendő ember – olyan ember, akit Isten gyermekeként, szövetséges társként kell látnunk még ott is, ahol a legközelebb kerülünk hozzá.

És ezért felelősek vagyunk.

Felelősek azért, hogy tanuljuk egymást. Felelősek azért, hogy kommunikáljunk. Felelősek azért, hogy ne bántsuk a másikat azzal, ami elvileg közelítene.

Mert a szeretkezés a házasság motorja, és ahol ez – egészségügyi okokat leszámítva – hiányzik, ott a kapcsolat akadozva kezd működni, a súrlódások erősödnek, a koccanások gyakoribbá válnak, és ami apró feszültség volt, az idővel komoly töréssé nőhet.

Kedves férj, kedves feleség!

Hogyan tudtok úgy közeledni egymáshoz, hogy abban ne legyen nyomás, ne legyen félelem, ne legyen szégyen, hanem valóban az legyen, aminek Isten szánta: közös ajándék, amely nem elvesz, hanem ad, nem kényszerít, hanem hív, nem rombol, hanem épít?

Mert ahol kölcsönösség van, ott bizalom születik. Ahol gyengédség van, ott a szív megnyílik. Ahol őszinte szó van, ott a távolság csökken.

És ahol mindez együtt van jelen, ott az intimitás nem teher, nem kérdés, nem probléma – hanem az a csendes, mégis erős kötelék, amely újra és újra megerősíti azt, amit kimondtatok: hogy egymáséi vagytok az Úrban.

Utazás a házasságunk körül – 18. rész

/Kategória: , ,

ÚTPADKA

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltek vagytok, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok a lelketeknek.”
/Mt.11,28-29./

Az útpadka a közlekedésben egy olyan forgalom elől elzárt terület, amelyet az úton kívüli kvázi biztonságos zónaként tartanak számon. Nincs rajta forgalom, nem vezet sehová, és mégis szükséges, hogy ott legyen. Véd. Az útpadka megadja a szükséges távolságot a szembeforgalomtól, hogy elkerüljük a balesetet, vagy épp megakadályozza, hogy véletlenül felhajtsunk a járdára (a még nem házasúton lévők) a gyalogosok közé, vagy behajtsunk más szépen gondozott, (vagy elhanyagolt, de akkor is csak) virágoskertjébe. Azonban, ha túl hosszú ideig ott maradunk, már nem tudjuk érdemben folytatni az utunkat, és végül a „haladás” helyett csak alapjáraton fogyasszuk az üzemanyagot, s folyatjuk az olajat az aszfaltra, szennyezve a környezetet, de legalábbis növeljük ennek s a baleset s a büntetés kockázatát.

Az útpadkán való megpihenés az élet valóságos, emberi megtapasztalásához tartozik. Néha úgy érezzük, hogy a házaséletünk útján, elérkezik egy olyan pillanat, amikor már nem haladunk, hanem csak létezünk, mint egy félreállt kisteherautó lehajtott platóval, amibe ki-be pakolják az árut. Csend van, és korán még, és úgy tűnik, mintha semmi sem változna percek (évek) óta. Ez lehet egy fáradt, kiégett pillanat, amikor kimerültünk, vagy egy olyan periódus, amikor úgy érzünk, hogy minden, amit eddig tettünk, nem hozott eredményt. 

Miért érezzük magunkat néha az útpadkán? 

A fáradtság miatt: Egy házasságban, ahogyan minden kapcsolatban, előfordulhat, hogy az egyik-másik fél elfárad. Fáradunk a hétköznapok terheitől, a csalódásoktól, a nehézségektől. Az út padkáján való pihenés a fáradtság elkerülhetetlen következménye. Itt nem feltétlenül a végállomásról van szó, hanem az időről, ami akkor se áll meg, ha mi igen; ami segít, hogy újra feltöltődhessünk. Nem mindegy, hogy hol és mikor állunk meg, a megállni és várakozni tilos táblától hány méterre, s mennyi ideig s mi okból? – Akinek van füle, hallja! – Életünk félreállt kisteherautójából mit rakodunk ki, s kinek a lába elé tesszük, hogy mit, mennyit, milyen nehezet és veszélyeset hagyunk a raktérben, s főleg nem, hogy mit rakunk bele az üres helyre?! Kiterheletlenül, vacuumot szállítva a Földön nem indulhatunk. A lelki árufeltöltés kifejezetten vasárnapra, a nyugalom megszentelt napjára való és szükséges „munka”, amit el kell végeznünk, ill. amit hagynunk kell, hogy az árufeltöltő elvégezzen bennünk. Ha már a templom előtt áll a kisteherautónk az útpadkán, hordjunk ki belőle minden bűnt s felcímkézett oda nem illő dolgot, s a kegyelem ajándékaival feltöltekezve gördüljünk le onnan újabb egy heti körjáratunkra!

A kiábrándulás miatt: Mi történik, amikor a másik fél hibáival, hiányosságaival szembesülünk, és úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább? Ilyenkor hajlamosak lehetünk arra, hogy leüljünk az út szélére, és úgy gondoljuk, hogy most már nincs értelme tovább menni együtt. Valaki kiszáll, s megnézi defektes-e valamelyik kerék. Itt érhetjük el a legnagyobb kísértést:- Egy másik autóban utazni kényelmesebb? – elmenekülni a problémák elől, feladni – Nem, nem soha! – Vagy kereket cserélni és hajtani tovább.

A bizonytalanság miatt: Sokszor előfordul, hogy a házaséletünkbe elérkezik egy olyan keresztút, ahol nem tudjuk, hogyan tovább. A biztos irányt, amit kezdetben láttunk, most elmosódott. Az útpadkán való pihenés egy pillanatra megnyugvást ad, de ha túl hosszú ideig tartjuk ott magunkat, elveszíthetjük a célt, a mozgást, az előrehaladást, a lendületet, s akadályozhatunk ezzel másokat is, hiszen nem egyedül vagyunk ám az úton, óh, de sokan néznek, követnek, vagy fordulnak vissza miattunk, vagy riadnak meg, s el se indulnak! Forgalmi dugót, sőt közlekedési káoszt is okozhatunk a jövő országútján. Legyünk megfontoltak, de ne tétovák, pihenjünk, ha kell, de hajtsunk is tovább, amint erőre kaptunk, nem feledve, hogy a gyorsításhoz, lassításhoz jóval több energia kell, mint a haladáshoz. Így csak akkor menjünk ki a boxutcába, ha a gumik megkoptak, s feltétlen csere kell, vagy másik évszak jön.

Hogyan jöhetünk le az útpadkáról?

Imádkozva és figyelve az Úr szavára: Isten nem hagyja, hogy ott ragadjunk az átmeneti megállóban. Ő mindig ott van, hogy visszavegye az irányítást, hogy meglökjön, hogy újra elinduljunk. 

Tudatos döntés a haladás mellett: Az útpadkán való tartózkodás nem egy végső állapotunk, hanem egy átmeneti időszak csupán, s a kitett vészvillogó épp azt jelzi, hogy mindjárt indulunk is. Itt van lehetőségünk arra, hogy mérlegeljük, miért is álltunk meg, és elhatározzuk, hogy újra hová indulunk együtt. S ha eddig nem a hivatalos sofőr vezette volna az autót, hanem a segítő helyettese, akkor át lehet adni a volánt az illetékes megbízottnak. És még sok egyéb tisztázásra is van lehetőség. A házasélet országútjának padkáján félreállva is szükség van arra, hogy ne csupán a problémákra koncentráljunk, hanem legfőképpen a megoldásra inkább.

Egymás támogatása: A házasság nem csak arról szól, hogy minden jól megy, hanem arról is, hogy amikor elérkezünk az útpadkára, ott van a másik fél, hogy felsegítsen, és visszavezessen minket az útra. Az egymásra figyelés, az odafigyelés és a közös megértés, hogy mindketten elfáradunk, de nem egyedül küzdünk, segít abban, hogy ne ragadjunk ott.

Az útpadkán ülve

Az útpadkán való megpihenés nem mindig vesztegelés ám! Annak során gyakran Isten munkálkodik. Talán épp most van szükségetek arra, hogy egy kicsit megálljatok, hogy ne a pánik, hanem a béke tölthessen el benneteket. Talán az útpadkán való álldogálás nem csupán a fáradtság jele, hanem a helyreállás első lépése is egyben. Mert ahogyan az útpadkát is azért hagyták meg, hogy biztonságot adjon, úgy lehet, hogy most ti is arra a helyre vagytok vezetve, hogy végre kicsit megpihenjetek, és átértékeljétek az utatok, hogy a következő kerékfordulatok valóban a helyes irányba vezethessenek.

Még ha most az útpadkán ültök is, ne búslakodjatok, az Úr ott is veletek van, és mindvégig szeretettel vezetni fog titeket! Ő ad nektek erőt, hogy felálljatok, és folytathassátok házasutatok – ha bíztok Benne, ha újra Őrá figyeltek magatok és az útmenti gyönyörű vagy épp zord táj helyett. Az út, amire ráléptetek, nem végtelen megállások sora, hanem egy cél felé vezet – és ti ott lehettek, hogy képessé váljatok újra felállni és együtt, kéz a kézben elindulni.

Hogyan érzitek, gondoljátok, mikor volt utoljára, hogy újra „úton” voltatok a házasságotokban? Mi segített abban, hogy újra felálljatok és tovább menjetek egy-egy „lepadkázás” után? Ha láttok valaha valakiket az útpadkán vesztegelni, ne menjetek el mellettük, mégha nem is stoppolnak, index jobbra és álljatok melléjük, mondjátok el, veletek hogy volt!

Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Fel is út, le is út következik.

HÁZASPÁROS / CSALÁDI ÁHÍTAT

/Kategória: , , ,

Házasságunk Isten műhelyében – 18. részhez kapcsolódó külön kiadás

,,Most azért az URat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán. Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, meg Egyiptomban, és az URat szolgáljátok! De ha nem tetszik nektek, hogy az URat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!”

/Józs.24:14-15./

A 18. heti áhítatban ígértük, hogy gyakorlati módszertani útjelzőként az új ember felöltéshez a házaspároknak segítségül részletesen kifejtjük – egy korábbi Biblia és család lapszámunkban már megjelent – cikk alapján, hogy mit tudunk a legjobb szándékból ajánlani nektek.

Mi a családi áhítat szerepe a keresztyén otthonokban? Fontos-e, kell-e, nélkülözhetetlen-e a családban rendszeres reggeli/esti áhítatott tartani? Szükséges-e együtt énekelni, bibliát tanulmányozni, hangosan imádkozni, vagy elegendő-e mindenkinek külön-külön a csendes percek magányában kapcsolatot ápolnia az Úrral? Van-e recept, forgatókönyv e műfajra? Szegényebbek leszünk-e, vagy gazdagabbak az áhítatra „vesztegetett” idővel? Nem is élő hitű ember, aki nem tart áhítatot, vagy alvó keresztyén, aki nincs rendszeres napi kapcsolatban családja tagjaival közösen az Úrral? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozunk a következő hasábokon a pálcatörést mellőző bizonyságtétel húrjainak pendítésével.

Amire külön törvény nincs a Bibliában, arra újat kreálni nem szükségszerű és nem is érdemes – szögezzük le mindjárt az elején. A Szentírás valóban nem tár elénk ilyen kötelezettséget, helyes módszertanról sem tudósít, nem véletlenül, hiszen kötelességből fakadó szertartásokra a farizeusok álszenteskedését – értük s értünk – megítélő, megváltó Jézus e helyett a hálából fakadó áldozatra helyezvén a hangsúlyt, inkább az önzetlen felé fordulás és követés egyénenként kijelölt útját tárja elénk. Nem vitairatnak szánva, szívbéli meggyőződésemnek hangot adva, magam is hiteles bizonyságtételből értesülve róla, s válva gyakorlójává, az Igéből közvetve levezethetőnek tartom mégis a magam, Úrtól kapott családja részére – és csak jó szívvel és lélekkel ajánlhatom másoknak is -, hogy az istenfélő keresztyén otthonokban helye volt, van és lesz a családi áhítatnak, mely Isten – földit követő örök életre nevelő legkisebb műhelyeként funkcionál. 

Isten igéje több helyen elénk helyezi a család lelki vezetésének fontosságát. Egyik ilyen kiemelt hely például a fenn idézett Józsué könyve 24:14-15. versek, ahol Józsué szigorú egyértelműséggel választva ketté a fehéret a feketétől, a követésre kijelölt üdvösségre vivő utat, az elrettentő kárhozat útjától, s megingathatatlanul elpecsételi előbb magát s azután családját az Úr követés és szolgálata mellett. Józsué ekkor már tudja, hogy hazahívásának ideje közel, de elegendőnek bizonyuló mustármagnyi meggyőződéséből táplálkozva rendületlenül hiszi, hogy családja megtért tagjai Istent fogják követni. Tudja, hogy sajnos még mindig vannak bálványai a népének, de kizárólag Istenben és az Ő munkájában bízva, akitől az ígéret származik, hiszi, hogy az Úrra bízott családja mindvégig meg fog állni és tartatni (mi már azt is tudhatjuk, hogy Jézusban) a növekvő, sodró árral szemben.

Az /5.Móz.6:6-7./ alapján (is) folyamatosan kell, hogy a tanulásmódszertan különböző eszközeit bevetve gyakorlatias módon és állandóan, szüntelen vezetve tanítsuk házaspárként egymást és gyermekeinket Isten Igéjére. Az állandó és szüntelen jelzőkre téve a hangsúlyt hozzá teszem, hogy míg együtt járunk az úton, s kiemelve, hogy a tanításba, nevelésbe, terelésbe, Isten országába való beszeretésbe nem fáradhatunk bele. Az egyetemes papság elve /1Pét.2,9./ alapján a szülőkre, s elsősorban családfőkre háruló különleges és megtisztelő megbízatásunkat teljesítve jó példával elől járva felelős léptek követhető távolságba helyezett nyomait tapodjuk a homokba a jövő generáció számára, ahogy azt elődeink velünk is megcselekedték, vagy épp ellenkezőleg, ahogy azt elmulasztották, most megszaporázva lépteink, pótolni igyekszünk. 

A protestáns szóhasználat szerinti istentisztelet szó jelentése a családi áhítatokat is magába foglalja, nem csak a templomi szertartásokat, ami másik szelete összetett életünknek. Ennélfogva az alá-fölé rendelés hierarchiája helyett az egymást kiegészítő, támogatva megerősítő, kiteljesedő mellérendeltségi viszony áll fenn a két „műfaj” között. Az Ige naponkénti tanítása tehát magába foglal minden tevékenységet, amikor arról beszélünk, vagy cselekedeteinkkel szavak nélkül arra utalunk, arra reflektálva mutatunk rá. 

„Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz.” /5 Mózes 6:6-7./

Isten tisztelete jelenti még az Ige naponkénti olvasását, amely továbbképző intézmény nélkül, mint oktatók megkopva, -gyengülve, -fakulva mutathatjuk csak fel ama fényes Hajnalcsillagot, Aki örök életünk megtartója. Így ölthetjük fel az Újembert, ha gyakrabban nyitogatjuk az Új öltözet gardróbszekrényét: a Bibliát. Ennek fontosságáról külön szót sem ejtve, csak egy más piedesztálra emelve a szerető családi légkörben, az egymásért munkálkodó legbensőségesebb testvéri közösségében megélhető közös Bibliatanulmányozás sajátos élményt adó, emberi idősíkunkban elmúló, de az emlékekben továbböröklődő lehetőségre szeretnék rámutatni. Mily szép, amikor a házastársak, lelki testvérek a bibliai igazságokban egyetértésben élnek /Zsolt.133,1./, s együtt járják az élet iskoláját, s beszélhetik meg naponként megtapasztalásaikat, tehetnek bizonyságot megélt (sokszor e-nélkül a feledés homályába burkolózó) apró hétköznapi csodákról, el-elbizonytalanodva tehetnek fel kérdéseket, hálaadással tárhatják fel kéréseiket az Úr előtt /Fil.4,6./, melyet néha nem baj, ha a kis közösség is hall, (a Facebook helyett) egymás előtt őszintén oszthatják meg szívbéli fájdalmukat a kiteregetési veszélyezettség nélkül, s tehetik részesévé örömeiknek azokat, kiket legjobban szeretnek.

A házaspáros és családi istentisztelet jelenti a naponkénti imádságot is. Szülőként, hogy gyermekeink megismerjék Istent, kell, hogy elmélyítsük kapcsolatunkat az Úrral, s ennek legfontosabb felfelé törő síkja: az imádság, mely néha jó, ha a kis szobánk magányába csak belülről, s néha jó, ha kis közösségünk előtt fennszóval hangzik fel. Semmiféle erkölcsi tanítás, szigorú nevelés, vallásos oktatás, vagy templomba, gyülekezeti alkalomra járás sem pótolhatja azt, amit a gyermekeivel közösen esetleg nem imádkozó házaspár és szülő elmulaszt. Az imádság az, amely átvezet a vallásosság elméleti teóriáinak birodalmából a személyes megtapasztalásokon nyugvó isteni realitás világába. Isten személyes életünkben betöltött helyét, fontosságát – arról nem csak beszélve, hanem inkább cselekedve – szükséges bemutatnunk bizonyságképp, hogy Ő mennyire fontos nekünk, mennyi időt fordítunk lelkünk gondozására, tudván, hogy egymásért felelős gyóntatók, őrállók és segítőtársak vagyunk a család védőgyűrűjében. „Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?” /Zsid.2.3./ A közös imádságnak fokozott ereje van, mert tudjuk, hogy ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő ott van köztük. /Mt.18.19./

Istentiszteleteink része az éneklés is. Különös közösségformáló, együvé kovácsoló hatása van a zeneelméleti tudást nem feltétlen szükségessé tevő szívből fakadó Istent magasztaló közös éneklésnek. Akik együtt énekelnek, szívbeli legbelsőségesebb rezdüléseiket osszák meg egymással, s fonják elválaszthatatlan harmóniába, s ha ezt hálaadással az Úr előtt teszik, Őt dicsőítve, a Szentlélek kötelékével megerősített szövetségből meríthetnek erőt. Az evangéliumi énekek hitmélyítő hatását a házasságunk és a család javára és épülésére felhasználva ne fosszuk meg egymást énekhangunk pallérozatlanságára való felesleges hivatkozással az együtténeklés nyújtotta örömöktől. 

Hogy milyen legyen a házaspáros, családi áhítat? 

Meg nem mondhatom, csak jelzőkkel körülírva sejtetni bírom elsősorban őszinte, szeretetteljes, szívből fakadó, a Biblia igazságán nyugvó, az Úr és egymás iránti elköteleződésből táplálkozó, naponként megújuló, előre és felfelé mutató, Krisztus központú, családias, egyéni színezetű, pont olyan, amilyenek ti vagytok, saját családotokra szabott, egyszeri és megismételhetetlen, mint ti magatok, másodsorban mindegy, nem kell, hogy tökéletes legyen, magunk is repedezett agyagedények vagyunk, csak jó, ha van, szükségképpen előbbre visz mindnyájunkat a Krisztus követésében. 

Kell-e készülnünk rá? 

Egyes számú recept, ha tudsz, jó, ha igen, kettes számú recept, ha nem tudsz, elég, ha lelked adod belé, de azt igazán és fáradhatatlanul, önzetlenül, csakazértis szeretetből. 

Legyen komoly, folyamatos (minden nap) és reménységgel teljes? 

Valamely bibliaolvasó kalauz szerinti igeszakasz az ideális az elmélkedésre, magyarázásra, memorizálásra, de ez legfőképp egyéni vérmérséklet és megfontolás, nem kőbe vésendő választáson alapuló közmegegyezés tárgya legtöbbször a családon belül. Nagyon jó, ha minél fiatalabb korban a gyerekeknek is van már saját Bibliájuk, illetve használhatunk más kellékeket is – pl. kommentárokat, Heidelbergi Kátét, atlaszokat, áhítatos könyveket, korhoz igazodó gyermekbibliákat, vagy akár csak egy példát kiragadva a jól ismert Zarándok útját, stb. -. Ha ajándékként adott valakiben zenei tehetség hangszerrel kísérni az éneklést különös fénye lehet egy-egy ünnepi alkalomnak, de e nélkül is lehet zengedezni örömmel az Úrnak. Mint minden tanítás, a családi áhítat igemagyarázatának egyik legfontosabb jellemzője, hogy személy(ek)re és napi eseményekre szabott szokott lenni, mely az evangélium befogadását és elmélyítését hivatott segíteni, táplálni. Épp az egyediség teszi a legalkalmasabbá a család Istennel és egymással való kötelékeinek megerősítésére. Emiatt leírhatatlan és pótolhatatlan, felbecsülhetetlen közös kincs az, amit a családi áhítaton keresztül az atya viszonzásként nyújt, érdemes megtapasztalni, s egymást gyarapítva Isten országának javát szolgálva és épülését munkálva sáfárkodni a reánk bízottakkal.

Álljon itt néhány szokásos közismert ellenérv és néhány ellenérv:

Érvek a családi áhítat ellenÉrvek a családi áhítat mellett
A Biblia nem parancsolja meg. Családunknak nincs ideje áhítatra. Nincs egy időpont, amikor mind együtt lehetünk. Túl kicsi a családunk – pl. még nincs is gyerekünk. Túl nagy és sokszínű a családunk pl. vannak ovisok és kamaszok is. Nem vagyok alkalmas a családi áhítat vezetésére. (Talentumhiány?)Egyes családtagjaink nem akarnak részt venni. Nem akarunk képmutatókat faragni meg nem tért gyerekeinkből. Nem tudunk énekelni.Stb.Szeretteink üdvössége, és jóléte függ tőle /Példabeszédek 22:6/„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”A rendszeres családi áhítat tartás jó lelkiismerettel tölt el, felszabadít az önvád alól, kiteljesít.Reális segítség a családi problémák megoldásában.Az Isten és Egyháza iránti szeretetünk megnyilvánulása a kötelezettségeink komolyan vétele. A személyes kegyességben való növekedésünket szolgálja, és épp erre van szüksége a mi családunknak!

10 éves fiúnk bizonyságtétele a családi áhítatok nyújtotta ajándékokról:

„A reggeli áhítatokat anya szokta tartani, ez csak 5-10 perces, az esti áhítatok hosszabbak, azok 20-30 percesek szoktak lenni.

A reggeli áhítatokat vagy a Bibliából vagy például a Lámpás az úton-ból szoktuk tartani.

Az utóbbi időben este külön van rövid áhítat a kicsiknek (<7 éveseknek), amit mindig más tart, akár néha az idősebb testvérek.

A nagyobbaknak (9-12 éveseknek) apa tartja egy jellem fejlesztő sorozatból, és a Bibliából, utána megmagyarázza, aztán beszélgetünk róla, a végén mindig közösen imádkozunk nem meghatározott sorrendben és mégsem vágunk egymás szavába, csak ritkán.

Én szeretem az áhítatokat, mert akkor feltöltődhetek egész napra. Ennek, hogy együtt vagyunk ilyenkor, az a lényege, amit a Biblia is mond. „Ha ketten vagy hárman összegyűlnek, az én nevemben ott leszek köztük”. /Mt.18,19, a szerk./ Hát még ha hatan vagy heten gyűlnek össze. 🙂

Azért tartunk reggel és este áhítatokat, hogy Istennel kezdjük és végezzük a napunkat, napközben pedig, amit hallottunk azt próbáljuk is megvalósítani.

„Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton kell járnod, tanácsot adok és rajtad lesz a szemem” /Zsolt. 32,8./. (Ez az én kedvenc Igém.)

Csak ajánlani tudom minden családnak, hogy folytassa, vagy kezdje el!”

Házasságunk Isten műhelyében – 18. rész

/Kategória: , ,

Óember le / Új ember fel öltözése

„Vessétek le… a régi embert… újuljatok meg… öltsétek fel az új embert! /Ef.4,22-24./

Van az emberi életnek – és benne, talán minden másnál élesebben, a házasságnak is – egy különös, alig észrevehető, s éppen ezért annál makacsabb törvénye, hogy amit sokáig hordunk, amit újra és újra magunkra veszünk, amit nem vetünk le időben, az egy idő után már nem tűnik idegennek, nem szúr, nem feszít, nem kérdez vissza, hanem ránk simul, hozzánk idomul, s végül már nem is úgy tekintünk rá, mint valamire, amit le lehetne vetni, hanem mint arra, ami „mi magunk vagyunk”; s így történik meg az a csendes, de annál súlyosabb eltolódás, hogy a régi ó ember nem kívül marad rajtunk, hanem belülről kezd el meghatározni bennünket megint – gondolataink irányát, szavaink hangsúlyát, reakcióink gyorsaságát, s különösen azokat a pillanatokat, amikor nem figyelünk, nem készülünk, hanem egyszerűen csak „úgy vagyunk”, ahogy régen, az újjászületés előtt voltunk. Lopakodó dereformáción megy át az óvatlan keresztény házas fél.

Mert valljuk meg – és most ne a házastársunkra nézve, hanem önmagunk felé fordulva –, a házasságban nem akkor mutatkozik meg igazán, kik vagyunk, amikor minden rendben van, amikor kisimultak a felszínek, amikor könnyű szeretni, amikor a másik is „úgy működik”, ahogyan szeretnénk, hanem akkor, amikor a lélek nyomás alá kerül, amikor a fáradtság ráül a szívre, amikor egy félmondat többnek hallatszik, mint ami, amikor egy hangsúly mélyebbre vág, mint kellene, amikor a régi sérelmek – mint valami el nem oltott, csak ideig-óráig letakart parázs – újra és újra fellángolnak, mert ilyenkor nem annyira döntünk, nem annyira mérlegelünk, nem annyira választunk, hanem inkább előjön belőlünk az, ami már régóta bennünk van, ó, ami zsigerből kész, ami begyakorolt, ami szinte észrevétlenül működésbe lép, ugye tapasztaltunk már ilyet? Nem baj, ritkítsuk a negatív élményt!

Talán éppen ez benne a legnyugtalanítóbb, hogy nem új, nem a megtért, hívő keresztény férfi/nő krisztusi ruha—és eszköztárából való, nem most keletkezik, nem a másik mondatából születik, nem a helyzet kényszeríti ki és ránk, hanem bennünk van, velünk van, és amikor alkalmat talál, egyszerűen megmutatja magát – hol egy visszavágásban, amely talán csak egy árnyalatnyi hangsúly apánktól örökölten, mégis sebet ejt, hol egy anyai gyakorlat szerinti elfordulásban, amely nem látványos, mégis távolságot teremt, hol egy nagyszülői mintát akaratlan követő hallgatásban, amely nem békesség, hanem védekezés, hol egy testvértől látott bezárkózásban, amely nem zajos, nem feltűnő, mégis falat húz kettőnk közé. Mi van ugye a puttonyunkban?

És ez az, amit az Írás nem magyaráz, nem szépít, nem enyhít, hanem nevén nevez: Óember.

És ezért nem engedi meg, hogy megnyugodjunk abban, hogy „ilyen vagyok”, hogy „majd idővel jobb lesz”, hogy „a körülmények tettek ilyenné”, hanem szinte szembeállít bennünket önmagunkkal, amikor azt mondja:

„vessétek le… az ó-t” – „újuljatok meg…” – „öltsétek fel… az újat!”

mert ezzel azt is kimondja, hogy ami rajtunk van, az nincs rajtunk örökre, ami bennünk működik, az nem végleges, ami most természetesnek tűnik, az nem szükségszerű, hogy velünkis maradjon, hanem levethető, de nem magától, nem egyszeri elhatározással, nem egy jól sikerült beszélgetés után, hanem egy olyan folyamatban, amelyben a gondolkodás lassan, de valóságosan megújul, és ezzel együtt a szív is formálódni kezd.

És talán itt bukik meg sok minden – nem nagy törésekben, nem látványos házassági összeomlásokban, hanem csendesen –, mert a vágy megvan a változásra egyik, másik, mindkét fél szívében, a felismerés is megszületik egyik-másik házasfélben, időnként még a közös elhatározás is, de hiányzik az a közeg, amelyben mindez meg tudna maradni, amelyben nemcsak felismerjük a régit, hanem le is tudjuk vetni, és nemcsak vágyunk az újra, hanem fel is tudjuk ölteni, mert a megújulás nem a véletlen műve, nem egyszeri varázslat, csoda, nem hangulat kérdése, nem az idő automatikus ajándéka, hanem annak a térnek a gyümölcse, ahol Isten Igéje naponként megszólal, ahol a szív újra és újra visszatalál hozzá, ahol nem egyedül, hanem közösségben – házastársként, családként – tanuljuk azt, amit külön-külön olyan könnyen elveszítünk.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra, mert van valami, amit talán tudunk, talán hallottunk róla, talán egykor gyakoroltuk is, mégis – valahogy – kicsúszott a kezünkből, háttérbe szorult, elmaradt, vagy egyszerűen csak „nem fért bele” a napjainkba, pedig ha a helyére kerülne, nem oldana meg mindent egy csapásra, nem tenné tökéletessé a házasságot, de lassan, csendesen, mégis valóságosan elkezdené formálni azt, s a Krisztus Jézus napjára végezne is az átformálással.

Erről szeretnék a hét közepén részletesebben is írni nektek, itt a terjedelembe nem fér bele, úgy gondoljuk, „megér egy külön misét”.

Mert a kérdés végül nem az, hogy látjuk-e az Ót.
Hanem az, hogy van-e helye az életünkben annak, Aki újjá formál.

Folytatjuk szerdán egy rendkívüli kiadással!

Utazás a házasságunk körül – 17. rész

/Kategória: , , ,

KERESZTÚT / ÚTKERESZTEZŐDÉS

„Tanítalak téged a bölcsesség útjára, vezetlek téged egyenes ösvényeken.” /Péld.4,11./

Keresztutak jellemzően forgalmas nagyvárosokban jelentenek kihívást. Az érdekütközések zónájában lehetünk kipróbáltakká. Könnyű nekünk, hiszen vannak manapság már forgalomirányító lámpák (sőt, az okos útkereszteződések kora is eljön hamarosan), melyek mutatják, ki következik, ki hajthat tovább, ki várakozik, s kinek tilos. Csak figyelmesen kell vezetni a családfőnek, s az őt segítőnek pedig mitfárerként támogatni az eligazodásban. Egyszerű, nem?

Persze, mert nekünk van már tanító Mesterünk, Aki a bölcsesség útját ismeri, s felvezetőként előttünk járt, ismeri a kátyúkat, az útonállókat, a hamis iránymutató táblákat, a pillanatnyi forgalmat, a járművünk képességeit, a sofőrt és az utasokat, az időjárást, egyszóval minden körülményt. Így bizton állíthatjuk, az Örökkévalónál bölcsebb túravezetőre aligha tehetnénk szert. Hajlandók vagyunk Jézustól tanulni, tanácsot kérni, megkérdezni, vagy csakúgy vagányan, vakon be-be hajtunk egy-egy forgalmas kereszteződésbe? Testvéreim, hányan hajtottunk már keresztül sérülés nélkül, ha visszanézünk? Kegyelem és hála. Ne kísértsük az Urat! Vezessünk óvatosan! Férfiak! Az anyós ülésen a feleségünk ül hátuk pedig a gyerekeink. Asszonyok! A volánnál a szeretett férjetek, gyermekeitek apja ül.

  • Férfiak! Jobbra vagy balra akar-e látni titeket az ÚR, megkérdeztétek, megvártátok rá a feleltet, vagy csak vezettek? 
  • Feleségek! Ha látjátok villogni a sárga lámpát, imádkoztok-e egyértelműbb forgalomirányító jelért, vagy rávágjátok első szándékból, hogy – á, akkor most erre menjünk, mert ez nekem tetszik? 
  • Házaspárok! Előzékenyen engedünk-e a jobbról jövőnek, vagy kihajtunk elé, és bumm? Vagy félve, megszeppenve udvariaskodunk, hogy menjetek csak ti előre, s ha nem, hát harmadjára akkor mi indulunk, és bumm? A sárga lámpa nem zöld. A sárga lámpa nem is piros. Vagy már korábban elhangzott az iránymutatás, vagy még várni kell.

A házaspáros életünkben a keresztút a döntések, a megállás, az önvizsgálat, az irányváltás, de előtte a megállás és kötelező elsőbbségadás – és nem utolsósorban – a meghajlás helye. Ahol találkozik az emberi gyengeség az isteni kegyelemmel. Keresztény házasságunkban is eljuthatunk ilyen mérföldkövekhez: amikor már nem tudunk egyszerűen csak továbbmenni. Itt már nem elég a rutin, nem elég a megszokás – itt valódi választásra, határozott döntésre, kétigenes választásra van szükség. 

Hát álljunk is meg egy szóra! Ilyenkor van szükség a csendre, a józanságra, az elvonulásra, az imádságra, a beszélgetésre – egymással (akár házassággondozó testvérekkel) és Istennel. Mert a keresztútnál (életünk sorfordulóinál ugyanúgy, mint a hétköznapi munkába járásnál) nem az a fontos, hogy milyen gyorsan megyünk tovább, hanem az, hogy merre indulunk el közösen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Az Útpadka következik.