Kategória archív: Egyéb

HELYREÁLLÍTÁS – Mi a megbocsájtás? (70×7-szer)

„„…bocsássatok meg egymásnak, ahogyan az Úr is megbocsátott nektek.”/Kol.3,13./

A kincses láda kulcsa – a MEGBOCSÁJTÁS-KÉPESSÉGE – kegyelemből a ti kezetekben van.

„mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.” /Jak.1,20./

E heti áhítatunk rendhagyó módon verses formában jelenik meg, mert „Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt, Ki helyettem mutatja meg, Hogy mi lakik mélyen a szívemben.” /Sztevanovity Dusán/. Engedjük át a szívünken őszintén, s cselekedjünk az Ige szerint!

Mi a megbocsájtás?

(70×7-szer)

Ismered?

Voltál-e már valaha

dacos kisgyerek?

Voltál-e már haragvó,

magadban fortyogó,

másikat átkozó,

vagy jól odamondó,

oda is sózó,

vagy alattomban lopódzó,

halk bosszúálló,

vagy hangosan rikoltó,

kiskakast utánzó,

magadon kívül álló?

Voltál-e már valaha

dacos kisgyerek?

Emlékszel – jó volt az neked?

Mikor igazságod elnyerted,

boldogságod is meglelted?

Szép emlékeid között

találsz-e veszekedő képet?

Vagy már mind összetépted:

„Nem emlékszek!”

Ugye elfeledted, hány sebet ejtettél,

míg a magadén keseregtél?

Lehet-e tüzet oltani tűzzel? – kérdem –

Vagy szomjat oltani sóval?

Lehet-e szeretni csak szóval?

Vagy tenni is kell szívvel, 

melyet Jézus maga vezérel,

Aki a megbocsájtást elénkbe élte,

adós levelünket a keresztre vitte?!

Szívedben meddig őrzöd még

házastársad vétkét,

melyért Jézus rég kiontatta vérét?

Meddig róvod fel a rosszat,

míg nem a halál az ajtódon kopogtat?

Akarsz-e még „csak” visszaütni,

esetleg Jézus lábához leülni?

Akarsz-e még dacos kölyök lenni,

vagy Jézus előtt hősként tündökölni?

Ki legyőzve önmagát bocsánatot ad,

Isten kegyeleméből életet arathat.

Jézus megbocsájt neked,

ha te is azt teszed,

azzal, ki ellened vétkezett.

Testvérek, házastársak,

egymásnak bocsássatok meg!

Szerző: az Úr Jézus és a BHSz szolgálója

Amikor nincs mit mondani

„Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.”
/Róm 12,15./

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

Vannak napok, amikor egy család életében egyszer csak megáll az idő, mert tegnap még terveztünk, beszélgettünk a jövő hétről, az iskolakezdésről, a gyerekekről, a munkáról, talán még össze is zördültünk, de valami ma már fájdalmasan jelentéktelennek tűnő dolgon, aztán érkezik egy telefonhívás, egy orvosi lelet, egy baleset, egy váratlan halál, trauma, egy családi tragédia, s egyetlen pillanat elegendő ahhoz, hogy az addig oly biztosnak hitt világunk megrepedjen, a holnapra gondosan felrajzolt terveink összegyűrődjenek, s mindaz, ami tegnap még betöltötte látóterünket, egyszerre eltörpüljön a veszteség mindent beborító árnyékában.

Mintha váratlan ősz szakadna a család kertjére, s ahol tegnap még nyár volt, madárdal, terített asztal, gyermekzsivaj és a holnap magától értetődő ígérete, ott reggelre hirtelen dér ülne a megmaradt leveleken; ugyanott áll a ház, ugyanott marad az asztal, az ágy, a tegnap félbehagyott könyv, a fogason a kabát, a hűtőszekrényen a következő hét programja, a naptárban pedig ott sorakoznak rendületlenül azok a napok, amelyekről tegnap még azt hittük, hogy éppen úgy elérkeznek majd, ahogyan megterveztük őket – de belül valami visszavonhatatlanul elmozdult, mert valaki, akiről azt hittük, hogy a holnapunknak is része lesz, egyszer csak nincs többé, s az ember döbbenten áll az elnémult kertben, és csak most veszi észre, milyen hangos volt tegnap az élet, s mily széles ma a csend.

S a gyász különös, kegyetlen természetéhez tartozik az is, hogy férj vagy feleség, bár ugyanazon megdermedt kertben, ugyanazon családi ház megrepedt falai között állnak, még ugyanazt a veszteséget sem ugyanúgy hordozzák: míg az egyik újra és újra beszélne róla, mintha a kimondott szavakból próbálná összerakni a felfoghatatlant, a másik inkább hallgat, mert fél, hogy ha egyszer megnyitja szívének fájdalommal telt zsilipjét, nem tudja többé visszatartani az áradatot; míg az egyik sír, a másik intézkedik, az egyik emberek közé vágyik, a másik magára zárná az ajtót, s az egymást szerető két ember között, éppen amikor leginkább egymásra volna szükségük, még az a keserű gondolat is fölütheti fejét: „Miért nem érzed azt, amit én?” Pedig érzi – csak talán egészen másként vérzik ugyanattól a sebtől.

A gyászban ezért nem az a legfontosabb, hogy ugyanott tartsunk, ugyanakkor hulljanak könnyeink, ugyanazokat a kérdéseket szegezzük az égnek, hanem hogy ne engedjük el egymást ott, ahol éppen tartunk, mert annak, akivel Isten egy testté kötötte életünket, lehet más a csendje, más a zokogása, más az összeomlása, és talán még az a hajnal is máskor virrad fel számára, amikor a hosszú, sötét éjszaka után először képes újra fölemelni a fejét.

Jób barátai, amikor meglátták összetört barátjukat, leültek mellé a földre, s hét nap és hét éjjel nem szóltak hozzá egyetlen szót sem, „mert látták, hogy igen nagy a fájdalma.”
/Jób 2,13./

Milyen különös, hogy talán éppen akkor segítettek neki a legtöbbet, amikor még hallgattak, amikor nem akarták Isten titkait megfejteni, nem kerestek gyors magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, hanem egyszerűen ott maradtak mellette a porban, mert vannak veszteségek, amelyek mélysége fölött minden emberi bölcsesség sekélyessé válik, s vannak fájdalmak, amelyekre a szeretet nem azért nem talál megfelelő mondatot, mert kevéssé szeret, hanem mert annyira szeret, hogy már nem mer beszélni.

Talán ezt a nehéz, szavak nélküli szeretetet kell megtanulnunk a házasságban is: nem mindig megoldani, nem mindenáron választ találni, nem a magunk erőltetett erejével megtámasztani azt, ami összeroskadt, hanem leülni a másik mellé a porba, megfogni a kezét, együtt hordozni vele a csend súlyát, vele sírni, amikor sírni tud, s hallgatni, amikor szavai nincsenek; ha pedig már imádkozni sem képes, imádkozni helyette és érte, s ha egyszer közöttünk elfogynak a szavak, akkor merjünk ketten összetörten és üres kézzel odaállni Isten elé, amíg tart a ma, amíg lehetőség van az együttre.

S talán éppen a mások vesztesége mellett állva érinti meg az embert egy másik, még nehezebben kimondható igazság is: nemcsak úgy érkezhet el a gyász a házasságunkba, hogy ketten együtt veszítünk el valakit, akit együtt nagyon szerettünk, hanem egyszer – ha az Úr másként nem rendeli – kettőnk közül az egyiknek a másikat is el kell majd engednie. Hiszen mi sem kaptuk egymást örökre erre a földi életre, bármennyire természetesnek vesszük is ma a mellettünk lélegző másikat, a hangját a szomszéd szobából, a kezét az asztalon, a lépteit a folyosón, azt a sok ezerszer látott arcot, amelyre talán már oda sem figyelünk eléggé, mert azt hisszük, holnap is ott lesz.

Pedig Jakab apostol szelíd józansággal hajol oda minden teleírt naptárunk, családi tervünk, következő nyarunk és távoli álmunk fölé: „Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” /Jak 4,15./

Nem azért mondja ezt az Ige, hogy a holnap árnyékával megmérgezzük a mát, s félve számolgassuk, vajon hány közös ősz adatott még nekünk, hanem éppen ellenkezőleg: hogy megtanuljuk végre becsülni a nyarat, amíg nyár van, a hangot, amíg hallható, az ölelést, amíg viszonozható, a kezet, amíg belesimulhat a miénkbe, s ne maradjon holnapra az a „szeretlek”, amelyet ma még kimondhatunk, az a bocsánatkérés, amelyet ma még elrebeghetünk, az a megbocsátás, amelyet ma még megadhatunk.

Szeressük hát nagyon egymást, amíg lehet. Ne a haláltól való félelem miatt, hanem az életért való Úr iránti hálából; úgy, mint amikor késő ősszel két ember megy hazafelé a korán sötétedő úton, s egyikük egyszer csak, minden különösebb szó nélkül, erősebben fogja meg a másik kezét, mert megérezte az esti levegő hidegében, hogy rövidülnek a nappalok – és ettől nem kevésbé, hanem még drágábbá válik számára az út, amelyen még együtt mennek.

Mert van fájdalom, amelyre nincs emberi mondat – de van isteni jelenlét.

Amikor Lázár meghalt, Jézus tudta, hogy hamarosan feltámasztja, ismerte a történet végét, látta már a még el sem hengerített sírkő mögött az élet győzelmét, tudta, hogy a halál ezen a napon nem mondhatja ki az utolsó szót, mégsem magyarázta Máriának, hogy fölösleges sírnia, hanem amikor meglátta őt és a vele együtt gyászolókat, az örökkévalóság Ura megállt az emberi gyász mélysége előtt, és ezt olvassuk:

„Jézus könnyekre fakadt.” /Jn 11,35./

Mert a mi Urunk nem a fájdalmunk partjáról kiált felénk vigasztaló mondatokat, hanem belép velünk annak mély vizébe, nem szégyeníti meg könnyeinket, nem sürgeti gyógyulásunkat, s miközben mi még csak a bezárult sírt, az üresen maradt helyet, a tegnap még ismerős, mára idegenné vált jövőt látjuk, Ő már azt is látja, amit a könnyektől elhomályosult szemünk még képtelen meglátni: hogy a halál nem az utolsó fejezet, s a tél csendje mögött sem a semmi lakik.

Ezért egy családi tragédia után talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy „Mikor leszünk végre megint olyanok, mint régen?”, mert lehet, hogy soha nem leszünk egészen olyanok; vannak veszteségek, amelyek nyomát életünk végéig hordozzuk, mint a villám sújtotta fa a törzsén végigfutó sebhelyet, amely fölött újra meg újra eljár az ősz, ráhull a tél hava, s amely mégis ott marad az élő fa testében, immár elválaszthatatlanul hozzátartozva ahhoz, amivé lett.

Talán ilyen az emlékezés is: magunkkal visszük azokat, akiket szerettünk; nem tagadva a halált, nem beszélve hozzájuk, mintha még itt lennének, hanem hálával őrizve mindazt, amit Isten általuk beleírt életünkbe, míg mi magunk is tovább ballagunk azon az úton, amelynek hosszát nem ismerjük, de végén hittel reméljük azt az otthont, ahonnan többé nem kell elmenni.

Krisztus ugyanis nem azt ígéri, hogy életünk minden tragédiáját visszafordítja, hanem valami egészen mást, valami olyat, aminek igazsága talán éppen akkor válik mindennél drágábbá, amikor már minden más bizonyosságunk kihullott a kezünkből:

„Közel van az Úr a megtört szívűekhez,
és a sebzett lelkűeket megsegíti.” /Zsolt 34,19./

Micsoda különös isteni rend: amikor összetörik a szívünk, Ő nem távolabb kerül, hanem közelebb jön; amikor leszáll életünkre az ősz, Ő ott jár velünk a hulló levelek között, amikor pedig elnémul körülöttünk a télbe forduló táj, Ő a csendben sem hallgat el, hanem hordoz bennünket azon az úton, amelyen nekünk talán már egyetlen lépéshez sincs erőnk.

Ha tehát most fáj, engedd, hogy fájjon, s engedd sírni a másikat is; ha hallgat, ne feszegesd szívének még vérző ajtaját, ha pedig beszél, ne siettesd a csend felé; ha egyikőtök elfárad, hordozza a másik, s ha egyszerre fogy el mindkettőtök ereje, kapaszkodjatok Abba, akinek megtartó ereje éppen ott kezd igazán láthatóvá válni, ahol a miénk véget ér, mert a megtört szív repedésein át talán egyszer éppen annak az Istennek a fénye ragyog majd be, aki soha nem ígérte, hogy nem lesz sírásunk – de megígérte, hogy sírásunkban sem hagy magunkra.

Ámen.

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 1. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

Hogyan ne adjak helyet az ördögnek? Egyáltalán ki az az ördög, ismerem én, mi közünk egymáshoz? Én aztán nem adok neki helyet!

Az ember a hétköznapokban éli az életét, teszi a dolgát és reagál az őt érő impulzusokra. Ritkán gondolunk arra, hogy a bennünket érő hatások rángatnak. Csak reagálunk, ahelyett, hogy tudatosan válaszolnánk rájuk, vagy tudatosan elkerülnénk őket, hogy azt tudjuk tenni, abban a folyamatban maradjunk, amit reggel elkezdtünk, mert az a feladatunk, erre kaptunk megbízatást. Többször tapasztaltam, hogy gépen dolgozva a felugró üzenetnek időt, helyet adtam, végül sokkal többet, mint gondoltam, és így attól vettem el a drága időmet, ami a feladatom lett volna.

A Biblia szerint sáfárok vagyunk, időnket, energiánkat, tehetségünket, sőt kapcsolatainkat, benne legfontosabbként a házasságunkat is azért kapjuk, hogy felelősen gazdálkodjunk vele. Aki adta, az számon fogja kérni. Ráadásul nem magánügy, hogy hogyan sáfárkodunk, mert másokra is hatással vagyunk. Amikor megosztok egy Fb bejegyzést, vajon milyen hullámokat ver a kibertérben, s aztán a szívekben, fejekben, majd kapcsolatainkban. Megbotránkoztatok vele vagy építek? Jobbá lesz tőle, aki olvasta, vagy csak indulatokat gerjesztettem, mely akár kihat az ő házasságára is.

Egyáltalán ez a feladatom, vagy csak pihenő szünetet tartottam feladatom végzése közben – csak a 10 percből sokkal több lett. Elvitte az én figyelmemet, gondolataimat is a témámtól. 

Keresztyének azt mondjuk, hogy minket Isten Lelke vezérel, Jézust követjük. Ha nem azt viszem tovább, amibe belekezdtem, akkor most valami/valaki más kezdett vezérelni. Így lehet tudatlanul is helyet adni egy másik főnöknek. Nem szándékosan, nem tudatosan, de a félrevezető ellenségnek (az ördög további nevei: vádló, szétdobáló, rágalmazó, uszító, hibáztató, ellenálló, hazugság atyja) adtam oda a vezetést, rábíztam magamat, és így neki teremtem gyümölcsöt.

Azt gondolnánk, hogy csak azzal adunk neki helyet, ha indulatosan kiabálunk, verekedünk (szavainkkal mélyebb sebeket tudunk adni, mint kezünkkel). Mostanában előfordult, hogy házastársam hazajött és én éppen a neten lógtam, olvasgattam, kommenteltem, megosztottam. Alig vettem észre jelenlétét, majd gyorsan el is felejtettem, annyira magával ragadott az izgalmas világ, amibe belefeledkeztem. Amikor szóvá tette, még nekem állt feljebb, hogy ő lépett bele az én folyamatomba! Haragudtam, vagy csak bosszús voltam, mert lelepleződtem, hogy ki és mi a fontosabb nekem. 

Mindketten haragszunk, most hogyan ne vétkezzünk? Sátán alig várja, hogy kezünkbe vegyük az ügyet, és saját természetünk szerint oldjuk meg. Na ekkor garantáltan helyet adunk a nagy megtévesztőnek. 

Mai igénk tanulsága, hogy haragunkban az egyetlen biztos hely, ha Istenhez fordulunk. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” /50. Zsoltár 15./ Ilyenkor Isten leleplezi belső világunkat, megmutatja, hogy kire hallgatunk, és segítségével visszatalálhatunk a békességbe és szeretetbe. 

Ne késlekedj, próbáld ki, gyakorold!