Házasságunk Isten műhelyében 32. rész

Türelemmel

„Teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretetben, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” /Ef 4,2–3./

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

Aki valaha elültetett egy facsemetét, tudja, milyen különös vállalkozás a kertészkedés: az ember dolgozik valamiért, aminek növekedését valójában nem tudja siettetni, mert kiáshatja a gödröt, fellazíthatja a földet, vizet hordhat a gyökerekhez, karót verhet a vékony törzs mellé, hogy el ne törje a szél, megmetszheti a beteg ágat, sőt még beszélhet is hozzá, ha úgy tetszik – de egyetlen centiméterrel sem tudja fölfelé húzni anélkül, hogy éppen azt ne sértené meg, aminek növekedését annyira szeretné.

A növekedést nem lehet erőltetni.

Talán azért olyan nehéz ezt elfogadnunk a házasságban, mert amikor éveken, évtizedeken keresztül ugyanannak az embernek a közelében élünk, lassan már nemcsak szépségeit ismerjük olyan közelről, ahogyan senki más, hanem gyengeségeinek térképét is; tudjuk, hol botlik meg újra, melyik mondatát hallottuk már százszor, melyik rossz szokása kíséri makacsul közös életünket, s melyik az a tulajdonsága, amelyet valaha talán kedves különcségnek láttunk, de amelyet a sokadik közös év hétköznapjaiban már egyre nehezebb mosolyogva elviselnünk.

S valahol itt születik meg a türelmetlenség, s ha nem vigyázunk, a hűtlen szív melegágyává válhat.

Nem feltétlenül hangos haraggal érkezik, hanem először csak egy sóhajban, egy szemforgatásban, egy félbehagyott mondatban, abban a bizonyos hangsúlyban, amelyet rajtunk kívül talán senki sem venne észre, de a társunk pontosan ismer; aztán egyre gyakrabban gondoljuk: „-Hányszor mondjam még?” „-Miért nem érted?” „-Miért nem tudsz végre megváltozni?”

S talán észre sem vesszük, hogy közben lassan kertészből hajcsárrá lettünk.

Már nem öntözzük azt, amit Isten növeszt a másikban, hanem húzzuk fölfelé a hajtást, mert szerintünk gyorsabban kellene nőnie; nem megtámasztjuk, amikor gyenge, hanem bosszankodunk rajta, hogy miért nem erősebb; nem örülünk annak a néhány friss rügynek, amely már megjelent rajta, hanem azt az ágat nézzük, amely még mindig csupasz.

Pedig közben elfeledjük, mit mond az Ige a növekedés csodálatos titkáról:

„..Újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. […] A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.” /2Kir 19,30–31./

Ő műveli ezt – nem mi!

Milyen nehéz ezt elfogadnunk éppen a házasságban, ahol olykor észrevétlenül nemcsak társai, hanem kertészei, metszőollói, növekedési felügyelői, már-már átformálói szeretnénk lenni egymásnak, mintha rajtunk múlna, mikor ereszt végre mélyebb gyökeret a másik, mikor hajt lombot azon az ágán, amelyet mi már oly régóta türelmetlenül csupasznak látunk, és mikor terem végre olyan gyümölcsöt, amilyet mi már réges-régen elvárnánk tőle.

Pedig a növekedés titka nem a mi kezünkben van. Mi öntözhetünk szeretettel, megtámaszthatunk szelídséggel, inthetünk igazságban, hordozhatjuk egymást imádságban, de életet fakasztani, gyökeret mélyíteni, rügyet pattantani és valódi gyümölcsöt érlelni csak az Úr tud. De Ő biztosan.

S talán éppen itt kezdjük megérteni Pál szavát: „türelemmel; viseljétek el egymást szeretetben.”

A bibliai türelem ugyanis nem közöny, nem mindent ráhagyó engedékenység, s nem azt jelenti, hogy a bűnt jónak nevezzük vagy a romboló dolgokat szó nélkül eltűrjük; hanem szeretetből vállalt lelassulás, amely teret enged annak, hogy Isten is munkálkodjék a társamban, és nem akarja mindenáron a saját órájához igazítani azt, amit az Úr talán egészen más ritmusban és eszközökkel formál.

Mert lehet, hogy amit mi odafent mozdulatlanságnak látunk, annak mélyén már növekszik a gyökér.

Lehet, hogy miközben mi még a csupasz ágat nézzük, Isten már a tavaszt készíti; sőt az is lehet, hogy miközben türelmetlenül várjuk a másik változását, az Úr éppen az ő lassúságán keresztül munkálja a miénket, tanítva bennünket szelídségre, alázatra, önmegtagadásra, arra a szeretetre, amely már nem azért szeret, mert a másik végre megfelel az elvárásainknak, hanem mert őt kaptuk társul Istentől.

Talán ezért kerül egymás mellé Pálnál az alázatosság, a szelídség és a türelem, mert a türelmetlenségünk mélyén sokszor ott lapul a saját menetrendünk is: ennyi év után ezt már tudnia kellene, ezt már meg kellett volna értenie, ezen már túl kellene lennie.

Csakhogy Isten kertjében nincs két egyformán növekvő fa.

Van, amelyik korán virágzik, van, amelyik később; az egyiknek előbb mélyre kell eresztenie gyökereit, mielőtt látványosan növekedni kezd, a másikat megtépázta egy régi vihar, s idő kell, amíg újra koronát nevel – de a jó Kertész egyik mellett sem áll türelmetlenül, az órájára mutogatva.

És vajon velünk hány esztendeje türelmes az Úr? Hányszor botlottunk ugyanabba, hányszor ígértük meg, hogy mostantól másképp lesz, majd álltunk ismét ugyanazzal a régi gyengeségünkkel Előtte – Ő pedig mégsem tépett ki bennünket kertjéből, hanem metszett, öntözött, visszahívott, megbocsátott, és újabb tavaszt adott.

Talán innen kezdődik a házastársi türelem is: annak felismeréséből, hogy én magam is Isten türelméből élek.

Ezért amikor legközelebb azt érzed, hogy már megint elfogyott a türelmed, ne csak azt kérdezd: „Miért ilyen ő?”, hanem azt is: „Mi az, ami bennem most türelmetlenséget szül a társam felé – és mi áll mögötte?”

S aztán talán könnyebb lesz újra mellé állni, öntözni azt, ami növekszik, megtámasztani azt, ami gyenge, örülni annak az egyetlen apró rügynek is, amely tegnap még nem volt ott – a növekedés titkát pedig visszaadni Annak, aki egyedül képes életet fakasztani.

Mert a szeretet nem húzza fölfelé a növényt.

Öntöz, megtámaszt, remél – és türelmesen vár.

Hiszen:

„A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.”

Ámen.