Odament – 3. áhitat

„odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat..” /Lk.10,34./

Házasságok néma mondata: „Ne várj tőlem többet!”

Nem feltétlenül így mondjuk. Néha csak úgy, hogy nem válaszolunk, hogy fáradtnak tettjük magunkat, a másik közeledésére elfordulunk, a beszélgetést rövidre zárjuk, gyakori más elfoglaltságot találunk. Hogy “nincs idő”, “nincs kedv”, “most nem alkalmas”. És a legfájdalmasabb: amikor már nem is vitázunk. Mert a vitához még társul némi remény. Sok házasság nem a haragba hal bele, hanem a távolságba. Az irgalmas samaritánus történetében azonban van valami, ami mindig vádol és mindig hív: a samaritánus nem csak meglátott és megszánt. A történetnek van egy harmadik lépése is – és ezen sok minden eldől:

meglátta → megszánta → odament

Mond csak testvérem, te odamentél s oda is értél a házastársadhoz? Legutóbb mikor, hogyan? Az irgalom nem marad meg érzésnek. Az irgalom mindig megmozdul. A részvét, ha valódi, nem elégedhet meg egy sóhajjal. Ha az irgalom Istentől van, akkor utat tör magának szívtől szívig, s egyszer csak ott találjuk magunkat: közelebb vagyunk, mint azelőtt, lélekben és valóságban.

És itt érkezünk a házasság egyik legkomolyabb fordulópontjához.

Mert a házasságban sokszor nem az a kérdés, hogy látjuk-e a másik nyomorúságát. Sokszor látjuk. Csak… nem megyünk oda; vagy lépünk ugyan, de nem érkezünk meg. Mert az odamenésnek ára van, lemondásba kerül, hát még, ha meg is érkezel, s felveszed a másik terhét a magadé mellé a válladra. Az odamenés önmegtagadás, feladása annak, hogy “én is sérült vagyok”, “én is fáradt vagyok”, “nekem is járna”, „jöjjön inkább ő énhozzám!”  Az odamenés azt jelenti: kilépek a magam igazából és kényelméből, és belépek felemelő szándékkal a másik világába.

Pedig a házasság nem két magányos ember békés egymás mellett élése, nem is csak közös igahúzás. A házasság szövetség. És ahol szövetség van, ott a másik sebei – valamiképpen – az enyémek is, nekem fáj a másik sérülése (ha én okoztam, különösen is).

Kedves testvérem! Mikor “mentél oda” és „értél oda” utoljára a házastársadhoz? Nem fizikailag, hiszen otthon vagytok egymás mellett, hanem lélekben? Oda a másik szívéhez. Oda a másik terhéhez. Oda a másik elfojtott könnyeihez. Oda hozzá, közel.

Mert lehet együtt lakni és távol élni. És lehet odamenni úgy is, hogy közben nem mondunk sokat, vagy semmit. Csak jelen vagyunk. Közelebb lépünk, hogy az elfojtott sóhajt is halljuk. Nem a kritika, nem a “bezzeg”, nem a “már megint” hangján érkezzünk meg! Hanem azon a hangon, amelyet Krisztus is használ, amikor odalép hozzánk: az irgalom hangján.

Nem véletlen, hogy a Szentírás sokszor a szeretetet nem érzésként, hanem cselekvésként írja le. A szeretet “odamegy”. A szeretet “odahajol”. A szeretet “hordoz”. A szeretet “keres”. A szeretet “megáll”. Mert a lehajló szeretet végső soron nem más, mint Krisztus útja. A tékozló fiú elé is odament az Atya. Jézus sem várta meg, míg mi elindulunk felé. Ő előbb szeretett, odajött, a mi világunkba, a mi összetört állapotunkba. És éppen ez az: az Úr nem távolról mentett meg. Hanem megtestesült, közénk lépett, kezébe vette a szenvedésünket.

Aki ezt a Krisztust ismeri, annak a házasságában is megjelenhet az odaérkezés kegyelme. Nem mindig nagy gesztusokkal. Sokszor egészen kicsi lépésekkel. De ezek a lépések életet hordoznak.

Uram! Mi az az egy lépés, amit nem halogathatok tovább?

Mert az út szélén fekvő embernek nem magyarázat kellett, hanem közelség. A samaritánus odament, és
folytatjuk …