Házasságunk Isten műhelyében – 16. rész
Hordozzátok el egymást!
„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak…” /Kol.3,13./
A Károli fordítás szerint “szenvedjétek el egymást”. Igen, elviselni egy másik embert, annak másságát, az akár szenvedést is jelenthet.
20 éve verseny táncolunk a házastársammal. Egyre szebben, egyre jobban megy. Azok a pillanatok motiválnak, amikor sikerül teljesen egymásra hangolódnunk és szinte összeolvadnak mozdulataink a zene ritmusára. Ezekben a gyönyörű pillanatokban egy testként átszellemülten siklunk a parketten.
Az életben is ezt tapasztaljuk, vannak jó együtt- működéseink, jó élményeink közös tevékenységeinkben, de természetesen vannak visszatérő súrlódásaink mind a táncban, mind az élet más területein is. Ezek bosszantóak. Ilyenkor kirobban belőlünk az elégedetlenség, a másikat kritizáljuk, máskor még az is eszünkbe jut, hogy hátat fordítsunk egymásnak.
Van ezek között olyan, ami a természetünkből fakad. Én bírom, sőt szeretem a hűvösebbet, míg párom a melegben érzi jól magát. Persze, hogy birkózunk a termosztát kezelésén, ugye?
Van olyan, ami annyira régóta velünk van és olyan mélyen belénk ívódott, hogy szinte lehetetlennek tűnik a változás. Pároméknál a spájzajtó nem volt zárható, ezért csak behajtották. Évtizedek után is ez a rutin van benne. Engem meg bosszant, hogy onnan bejön a hideg, helyesebben szólva, a konyhából kimegy a meleg.
Van olyan is, amikor csak másképpen csinálja ugyanazt a dolgot. Persze nem értem, hogyan lehet másképpen, hiszen azt „csak úgy lehet, ahogy én teszem”. Biztosan?
Isten mindenen keresztül tanít; mélyíteni akarja belátásunkat, szeretetünket. Amikor egy fali óránkat áttettük a szoba szemközti sarkába, még félév után is automatikusan a régi helyére néztem. Akkor megértettem, hogy a másik nem hanyag, nem felelőtlen, amikor egy mélyen rögzült viselkedésében nem változik meg egyik napról a másikra. Nincs más esélyünk, mint elszenvedni magunkat is és egymást is. Ez saját erőből nem megy, honnan kaphatunk segítséget? Költői a kérdés.
Egyszer lehetőségem lett, hogy lovagoljak. Életemben először ültem lovon. Nem tanítottak, hanem rögtön csapatban nekiindultunk az erdőnek. Zenész létemre nem találtam el a ritmust és az ügetésnél folyamatosan “szembe mentem” a lóval. Csattogott alattam a nyereg. Nagyon bosszantott a dolog, és féltem is. A végén mégis a lovat sajnáltam meg. Jól elverhettem a hátát. Ő hűségesen elviselt, elhordozott, sőt elszenvedte ügyetlenségemet.
Az Úr Jézus is ezt tette. Földi életében elhordozta esetlenségeinket, engedetlenségeinket, bűneinket. A végén helyettünk szenvedte el a büntetést is, csakhogy megmenthessen bennünket. Kereszthalálával bocsánatot szerzett nekünk, az Atya Őmiatta békélt meg velünk. Ezért, “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”
Neked eszedbe jut hozzá fordulni, amikor éppen az “elszenvedést” akarod elkerülni, vagy amikor meg kellene bocsátanod? Bátran oda mehetsz hozzá.
“Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken,… Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”
Ámen!
