Megszánta – 2. áhitat
„Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.” /Lk.10,33./
A házasságban nem az a legnagyobb veszély, hogy néha feszültség támad, vagy olykor vita. A legnagyobb veszély sokkal csendesebb, s éppen ezért alattomosabb: amikor a szívünkben lassan kialszik a részvét. Amikor a másik terhe már nem terhel, a másik fájdalma már nem fáj, a másik könnye már nem kérdez. Részvétlenség. Pedig a mi Urunk nem így bánik velünk. Az irgalmas samaritánus történetében két szó, mintha kulcs volna a boldog házasság ajtajához is:
meglátta → megszánta.
A múlt heti meglátás önmagában még nem elég, ha közben semmi sem mozdul(t) meg bennünk. A pap és a lévita is látott. Mégsem történt semmi. Csak egy gyors elfordulás, egy “nem az én dolgom”, egy “ma nincs időm rá”. A látás nem eredményezett szánalomra indulást, áldozathozatalt. Ezért kell kimondanunk: a házasságban sokszor nem az a kérdés, hogy észrevesszük-e egymást, hanem az, hogy mi történik bennünk, amikor észrevesszük a másikat. Megszánjuk-e? A szánalom szó mögött ma sokan valami lekezelőt hallanak ki, pedig az evangéliumban ez egy igen mély értelmű pozitív és felemelő szó: nem lenézés, hanem odafordulás. Nem fölény, hanem közösségvállalás. Nem ítélet, hanem irgalom. És végső soron: krisztusi szív.
Itt érkezünk meg a házasság egyik legnehezebb pontjához. Idegenek iránt könnyebb irgalmat gyakorolni, mint a saját társunk iránt? Az idegen nem bántott meg tegnap. Nem mondott olyat tíz éve, ami azóta is visszhangzik bennünk. Nem sértette meg a méltóságunkat, nem sebzett meg, nem okozott csalódást. A házastársam viszont “közel van”, és a közelről kapott sebek mélyebbek, s jobban fájnak.
És éppen ezért a házasságban az irgalom nem magától értetődő, az gyakran harc önmagunkkal. Sokszor úgy kell kérni, mint a kenyeret: – Uram, add meg nekem ma az irgalmas szívet!
Mert a mi szívünk hajlamos megkeményedni, különösen, ha sokat szenvedett. De a mozdulatlanság valójában már védekezés, ami mögött gyakran meg nem vallott fájdalom és önzés áll. A samaritánus azonban megszánta. És ez a szó leleplez bennünket. Mert a megszánás azt jelenti: az ember nem a saját igazát, hanem a másik életét tartja többre. Nem azt kérdezi: “Nekem mi hasznom?” – hanem azt: “Neki mire van most szüksége?” Ez nem természetes. Ez kegyelmi ajándék.
És itt kell az evangéliumot kimondanunk: a házasság irgalma Jézus Krisztusból fakad. Nem belőlünk. Nem a jó természetünkből. Nem a régi szép idők emlékéből. Hanem abból, hogy mi magunk is olyanok voltunk, mint az út szélén fekvő ember. Félholtak, kifosztottak, sebzettek voltunk és néha érezzük még magunkat. És Jézus Krisztus nem ment el mellettünk. Meglátott. Megszánt. Lehajolt. Bekötözött.
Aki ezt igazán érti, az nem tud többé kőszívvel élni otthon.
Kedves férj / feleség! Lehet, hogy nem most kell “mindent megbeszélni”. Nem biztos, hogy most kell a nagy rendezés. Nem most kell a végső mondatok csatája. Lehet, hogy ma csak ennyit kér az Úr tőled, aki olvasod (nem a másiktól): ne fordulj el tőle! Ne menj tovább! Ne tedd magad keménnyé! Mert a házasság sokszor ott kezd újra élni, ahol a részvét újra megjelenik. Egy sóhajban. Egy imában. Egy odatett kézben. Egy mondatban: “Látom, hogy nehéz neked.” “Bocsáss meg.” “Segíteni akarok és fogok.” “Imádkozzunk együtt ketten!”
A megszánás nem gyengeség, az a kegyelem ereje. És aki irgalmat tanúsít otthon, házasfelebarátja iránt, az megérti, mit jelent igazán az Úr imádsága:
„…és bocsásd meg a mi vétkeinket…” – mert hogy lehet irgalmat kérni Istentől, és közben irgalmatlanul élni a házasságban? Folytatjuk …
Képek: AI generálta fotók
