Házasságunk Isten műhelyében – Elvitte egy fogadóba – 6. rész

6. rész

Elvitte egy fogadóba

„Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” /Lk.10,35./

A sebzett házastárs nem feltétlen az út szélén és azonnal gyógyul meg. Ott legfeljebb életben marad, ott legfeljebb túlél, de a gyógyulásnak más levegő kell. Fedél kell. Csend kell. Biztonság kell. Olyan hely, ahol a veszély nem ér utol újra, ahol nem muszáj védekezni, ahol nem kell menekülni, ahol a lélek kifújhatja magát.

Ezért az irgalmas samaritánus történetében a következő mondat már nem a sebekről, nem is a bajról szól, hanem „a” helyről:

„elvitte egy fogadóba.”

A samaritánus nem végzett félmunkát. Nem mondta: “- Én ennyit tudtam.” Nem mondta: “- A többi már a te dolgod.” Hanem vitte tovább. A segítségnek lett folytatása. Az irgalomnak lett meghitt otthona.

S milyen sokszor itt merül ki a házasságunkban is az irgalmasság – előző részekben tárgyalt – lépéssorozata. Mert sok mindenben eljutunk a “bekötözésig”. Néha odalépünk, néha bekötjük, néha már-már úgy tűnik, rendeződik is, a helyzet javul, a tünetek múlnak, a vihar elcsendesedett. Aztán visszazuhanunk a hétköznapokba, a munkába, a fáradtságba, a régi ritmusba… és a seb megint felszakad. Óh! Mintha a kötszer csak átmeneti lenne, mintha az irgalom csak egyetlen estére volna elegendő, mintha a kiengesztelődésnek nem lenne folytatása, nem állandósul.

Pedig a gyógyulás helyet igényel. Fogadót (nem kórházat).

A “fogadó” nem csupán egy épület. A fogadó inkább légkör. A (be)fogadó az a tér, ahol nem támadás van, hanem biztos menedék. A fogadóban nem a kérdés jön szembe először, nem a vád, nem a tanítás, hanem a befogadás. S ami a legfontosabb: ott is marad. Mert a sebzett ember mellett maradni aranyat ér.

Testvéreim, ez a házasság egyik legszebb és legnehezebb szolgálata: fogadóvá lenni egymás számára. Olyan hellyé, ahová a másik bármikor visszajöhet. Olyan otthonná, ahol nem fél kimondani, hogy fáj. Olyan közeggé, ahol nem kell mindig erősnek lenni. Olyan házzá, ahol a gyógyulásnak lehetősége van, s még sincs benn kórházszag.

De ehhez sokszor előbb nekünk kell megtérni. Mert a mi otthonunk könnyen lehet ítélőszék is. A mi szavaink könnyen válhatnak ostorozóvá. A mi csendünk könnyen lehet büntetés. A mi tekintetünk könnyen emelhet falat. És ilyenkor az otthon már nem fogadó, hanem csatatér.

Ezért a fogadóba-vitel valójában ezt jelenti: a házasságot olyan hellyé tenni, ahol Krisztus uralkodik. Mert ahol Krisztus uralkodik a szívekben, ott van kiáradó kegyelem. Ott lehet bűnt vallani, ott lehet sírni, ott lehet újrakezdeni, ott van “második esély”. Ott nincs végleg eldobva senki, ott az igazság nem pusztít, hanem gyógyít.

És ismét evangéliumhoz érünk: mert mi is ilyen fogadóba kerültünk. Nem a világ fogadott be, hanem Krisztus. Ő a mi menedékünk. Ő a mi rejtekünk. Ő az a hely, ahol a bűnös ember nem meg-, de nem elítéltetik, hanem örök életre támad fel. S ha mi kegyelemből ilyen otthonra találtunk, akkor a házasságunk sem lehet más: menedék, gyógyulás, helyreállítás a szövetséges társam számára.

Kedves Férj/Feleség! Vajon a te otthonod fogadó-e? A te szavaid menedéket adnak-e a párodnak? A te jelenléted gyógyít-e, vagy inkább nyomaszt? Nem az a kérdés: tökéletes-e? Nem is az, hogy nincsenek-e sebeitek. Hanem az: a sebzett hitvesed talál-e nálad helyet, ahol gyógyulhat?

A samaritánus elvitte egy fogadóba. (Vigyétek el ti is egymást egy fogadóba!) Nem hagyta az út szélén. És ezzel a történet új mélységbe lép: gondját viselte. Folytatjuk, jön a sorozat utolsó része…