Utazás a házasságunk körül – 18. rész

ÚTPADKA

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltek vagytok, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok a lelketeknek.”
/Mt.11,28-29./

Az útpadka a közlekedésben egy olyan forgalom elől elzárt terület, amelyet az úton kívüli kvázi biztonságos zónaként tartanak számon. Nincs rajta forgalom, nem vezet sehová, és mégis szükséges, hogy ott legyen. Véd. Az útpadka megadja a szükséges távolságot a szembeforgalomtól, hogy elkerüljük a balesetet, vagy épp megakadályozza, hogy véletlenül felhajtsunk a járdára (a még nem házasúton lévők) a gyalogosok közé, vagy behajtsunk más szépen gondozott, (vagy elhanyagolt, de akkor is csak) virágoskertjébe. Azonban, ha túl hosszú ideig ott maradunk, már nem tudjuk érdemben folytatni az utunkat, és végül a „haladás” helyett csak alapjáraton fogyasszuk az üzemanyagot, s folyatjuk az olajat az aszfaltra, szennyezve a környezetet, de legalábbis növeljük ennek s a baleset s a büntetés kockázatát.

Az útpadkán való megpihenés az élet valóságos, emberi megtapasztalásához tartozik. Néha úgy érezzük, hogy a házaséletünk útján, elérkezik egy olyan pillanat, amikor már nem haladunk, hanem csak létezünk, mint egy félreállt kisteherautó lehajtott platóval, amibe ki-be pakolják az árut. Csend van, és korán még, és úgy tűnik, mintha semmi sem változna percek (évek) óta. Ez lehet egy fáradt, kiégett pillanat, amikor kimerültünk, vagy egy olyan periódus, amikor úgy érzünk, hogy minden, amit eddig tettünk, nem hozott eredményt. 

Miért érezzük magunkat néha az útpadkán? 

A fáradtság miatt: Egy házasságban, ahogyan minden kapcsolatban, előfordulhat, hogy az egyik-másik fél elfárad. Fáradunk a hétköznapok terheitől, a csalódásoktól, a nehézségektől. Az út padkáján való pihenés a fáradtság elkerülhetetlen következménye. Itt nem feltétlenül a végállomásról van szó, hanem az időről, ami akkor se áll meg, ha mi igen; ami segít, hogy újra feltöltődhessünk. Nem mindegy, hogy hol és mikor állunk meg, a megállni és várakozni tilos táblától hány méterre, s mennyi ideig s mi okból? – Akinek van füle, hallja! – Életünk félreállt kisteherautójából mit rakodunk ki, s kinek a lába elé tesszük, hogy mit, mennyit, milyen nehezet és veszélyeset hagyunk a raktérben, s főleg nem, hogy mit rakunk bele az üres helyre?! Kiterheletlenül, vacuumot szállítva a Földön nem indulhatunk. A lelki árufeltöltés kifejezetten vasárnapra, a nyugalom megszentelt napjára való és szükséges „munka”, amit el kell végeznünk, ill. amit hagynunk kell, hogy az árufeltöltő elvégezzen bennünk. Ha már a templom előtt áll a kisteherautónk az útpadkán, hordjunk ki belőle minden bűnt s felcímkézett oda nem illő dolgot, s a kegyelem ajándékaival feltöltekezve gördüljünk le onnan újabb egy heti körjáratunkra!

A kiábrándulás miatt: Mi történik, amikor a másik fél hibáival, hiányosságaival szembesülünk, és úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább? Ilyenkor hajlamosak lehetünk arra, hogy leüljünk az út szélére, és úgy gondoljuk, hogy most már nincs értelme tovább menni együtt. Valaki kiszáll, s megnézi defektes-e valamelyik kerék. Itt érhetjük el a legnagyobb kísértést:- Egy másik autóban utazni kényelmesebb? – elmenekülni a problémák elől, feladni – Nem, nem soha! – Vagy kereket cserélni és hajtani tovább.

A bizonytalanság miatt: Sokszor előfordul, hogy a házaséletünkbe elérkezik egy olyan keresztút, ahol nem tudjuk, hogyan tovább. A biztos irányt, amit kezdetben láttunk, most elmosódott. Az útpadkán való pihenés egy pillanatra megnyugvást ad, de ha túl hosszú ideig tartjuk ott magunkat, elveszíthetjük a célt, a mozgást, az előrehaladást, a lendületet, s akadályozhatunk ezzel másokat is, hiszen nem egyedül vagyunk ám az úton, óh, de sokan néznek, követnek, vagy fordulnak vissza miattunk, vagy riadnak meg, s el se indulnak! Forgalmi dugót, sőt közlekedési káoszt is okozhatunk a jövő országútján. Legyünk megfontoltak, de ne tétovák, pihenjünk, ha kell, de hajtsunk is tovább, amint erőre kaptunk, nem feledve, hogy a gyorsításhoz, lassításhoz jóval több energia kell, mint a haladáshoz. Így csak akkor menjünk ki a boxutcába, ha a gumik megkoptak, s feltétlen csere kell, vagy másik évszak jön.

Hogyan jöhetünk le az útpadkáról?

Imádkozva és figyelve az Úr szavára: Isten nem hagyja, hogy ott ragadjunk az átmeneti megállóban. Ő mindig ott van, hogy visszavegye az irányítást, hogy meglökjön, hogy újra elinduljunk. 

Tudatos döntés a haladás mellett: Az útpadkán való tartózkodás nem egy végső állapotunk, hanem egy átmeneti időszak csupán, s a kitett vészvillogó épp azt jelzi, hogy mindjárt indulunk is. Itt van lehetőségünk arra, hogy mérlegeljük, miért is álltunk meg, és elhatározzuk, hogy újra hová indulunk együtt. S ha eddig nem a hivatalos sofőr vezette volna az autót, hanem a segítő helyettese, akkor át lehet adni a volánt az illetékes megbízottnak. És még sok egyéb tisztázásra is van lehetőség. A házasélet országútjának padkáján félreállva is szükség van arra, hogy ne csupán a problémákra koncentráljunk, hanem legfőképpen a megoldásra inkább.

Egymás támogatása: A házasság nem csak arról szól, hogy minden jól megy, hanem arról is, hogy amikor elérkezünk az útpadkára, ott van a másik fél, hogy felsegítsen, és visszavezessen minket az útra. Az egymásra figyelés, az odafigyelés és a közös megértés, hogy mindketten elfáradunk, de nem egyedül küzdünk, segít abban, hogy ne ragadjunk ott.

Az útpadkán ülve

Az útpadkán való megpihenés nem mindig vesztegelés ám! Annak során gyakran Isten munkálkodik. Talán épp most van szükségetek arra, hogy egy kicsit megálljatok, hogy ne a pánik, hanem a béke tölthessen el benneteket. Talán az útpadkán való álldogálás nem csupán a fáradtság jele, hanem a helyreállás első lépése is egyben. Mert ahogyan az útpadkát is azért hagyták meg, hogy biztonságot adjon, úgy lehet, hogy most ti is arra a helyre vagytok vezetve, hogy végre kicsit megpihenjetek, és átértékeljétek az utatok, hogy a következő kerékfordulatok valóban a helyes irányba vezethessenek.

Még ha most az útpadkán ültök is, ne búslakodjatok, az Úr ott is veletek van, és mindvégig szeretettel vezetni fog titeket! Ő ad nektek erőt, hogy felálljatok, és folytathassátok házasutatok – ha bíztok Benne, ha újra Őrá figyeltek magatok és az útmenti gyönyörű vagy épp zord táj helyett. Az út, amire ráléptetek, nem végtelen megállások sora, hanem egy cél felé vezet – és ti ott lehettek, hogy képessé váljatok újra felállni és együtt, kéz a kézben elindulni.

Hogyan érzitek, gondoljátok, mikor volt utoljára, hogy újra „úton” voltatok a házasságotokban? Mi segített abban, hogy újra felálljatok és tovább menjetek egy-egy „lepadkázás” után? Ha láttok valaha valakiket az útpadkán vesztegelni, ne menjetek el mellettük, mégha nem is stoppolnak, index jobbra és álljatok melléjük, mondjátok el, veletek hogy volt!

Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Fel is út, le is út következik.