Házasságunk Isten műhelyében – 18. rész

Óember le / Új ember fel öltözése

„Vessétek le… a régi embert… újuljatok meg… öltsétek fel az új embert! /Ef.4,22-24./

Van az emberi életnek – és benne, talán minden másnál élesebben, a házasságnak is – egy különös, alig észrevehető, s éppen ezért annál makacsabb törvénye, hogy amit sokáig hordunk, amit újra és újra magunkra veszünk, amit nem vetünk le időben, az egy idő után már nem tűnik idegennek, nem szúr, nem feszít, nem kérdez vissza, hanem ránk simul, hozzánk idomul, s végül már nem is úgy tekintünk rá, mint valamire, amit le lehetne vetni, hanem mint arra, ami „mi magunk vagyunk”; s így történik meg az a csendes, de annál súlyosabb eltolódás, hogy a régi ó ember nem kívül marad rajtunk, hanem belülről kezd el meghatározni bennünket megint – gondolataink irányát, szavaink hangsúlyát, reakcióink gyorsaságát, s különösen azokat a pillanatokat, amikor nem figyelünk, nem készülünk, hanem egyszerűen csak „úgy vagyunk”, ahogy régen, az újjászületés előtt voltunk. Lopakodó dereformáción megy át az óvatlan keresztény házas fél.

Mert valljuk meg – és most ne a házastársunkra nézve, hanem önmagunk felé fordulva –, a házasságban nem akkor mutatkozik meg igazán, kik vagyunk, amikor minden rendben van, amikor kisimultak a felszínek, amikor könnyű szeretni, amikor a másik is „úgy működik”, ahogyan szeretnénk, hanem akkor, amikor a lélek nyomás alá kerül, amikor a fáradtság ráül a szívre, amikor egy félmondat többnek hallatszik, mint ami, amikor egy hangsúly mélyebbre vág, mint kellene, amikor a régi sérelmek – mint valami el nem oltott, csak ideig-óráig letakart parázs – újra és újra fellángolnak, mert ilyenkor nem annyira döntünk, nem annyira mérlegelünk, nem annyira választunk, hanem inkább előjön belőlünk az, ami már régóta bennünk van, ó, ami zsigerből kész, ami begyakorolt, ami szinte észrevétlenül működésbe lép, ugye tapasztaltunk már ilyet? Nem baj, ritkítsuk a negatív élményt!

Talán éppen ez benne a legnyugtalanítóbb, hogy nem új, nem a megtért, hívő keresztény férfi/nő krisztusi ruha—és eszköztárából való, nem most keletkezik, nem a másik mondatából születik, nem a helyzet kényszeríti ki és ránk, hanem bennünk van, velünk van, és amikor alkalmat talál, egyszerűen megmutatja magát – hol egy visszavágásban, amely talán csak egy árnyalatnyi hangsúly apánktól örökölten, mégis sebet ejt, hol egy anyai gyakorlat szerinti elfordulásban, amely nem látványos, mégis távolságot teremt, hol egy nagyszülői mintát akaratlan követő hallgatásban, amely nem békesség, hanem védekezés, hol egy testvértől látott bezárkózásban, amely nem zajos, nem feltűnő, mégis falat húz kettőnk közé. Mi van ugye a puttonyunkban?

És ez az, amit az Írás nem magyaráz, nem szépít, nem enyhít, hanem nevén nevez: Óember.

És ezért nem engedi meg, hogy megnyugodjunk abban, hogy „ilyen vagyok”, hogy „majd idővel jobb lesz”, hogy „a körülmények tettek ilyenné”, hanem szinte szembeállít bennünket önmagunkkal, amikor azt mondja:

„vessétek le… az ó-t” – „újuljatok meg…” – „öltsétek fel… az újat!”

mert ezzel azt is kimondja, hogy ami rajtunk van, az nincs rajtunk örökre, ami bennünk működik, az nem végleges, ami most természetesnek tűnik, az nem szükségszerű, hogy velünkis maradjon, hanem levethető, de nem magától, nem egyszeri elhatározással, nem egy jól sikerült beszélgetés után, hanem egy olyan folyamatban, amelyben a gondolkodás lassan, de valóságosan megújul, és ezzel együtt a szív is formálódni kezd.

És talán itt bukik meg sok minden – nem nagy törésekben, nem látványos házassági összeomlásokban, hanem csendesen –, mert a vágy megvan a változásra egyik, másik, mindkét fél szívében, a felismerés is megszületik egyik-másik házasfélben, időnként még a közös elhatározás is, de hiányzik az a közeg, amelyben mindez meg tudna maradni, amelyben nemcsak felismerjük a régit, hanem le is tudjuk vetni, és nemcsak vágyunk az újra, hanem fel is tudjuk ölteni, mert a megújulás nem a véletlen műve, nem egyszeri varázslat, csoda, nem hangulat kérdése, nem az idő automatikus ajándéka, hanem annak a térnek a gyümölcse, ahol Isten Igéje naponként megszólal, ahol a szív újra és újra visszatalál hozzá, ahol nem egyedül, hanem közösségben – házastársként, családként – tanuljuk azt, amit külön-külön olyan könnyen elveszítünk.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra, mert van valami, amit talán tudunk, talán hallottunk róla, talán egykor gyakoroltuk is, mégis – valahogy – kicsúszott a kezünkből, háttérbe szorult, elmaradt, vagy egyszerűen csak „nem fért bele” a napjainkba, pedig ha a helyére kerülne, nem oldana meg mindent egy csapásra, nem tenné tökéletessé a házasságot, de lassan, csendesen, mégis valóságosan elkezdené formálni azt, s a Krisztus Jézus napjára végezne is az átformálással.

Erről szeretnék a hét közepén részletesebben is írni nektek, itt a terjedelembe nem fér bele, úgy gondoljuk, „megér egy külön misét”.

Mert a kérdés végül nem az, hogy látjuk-e az Ót.
Hanem az, hogy van-e helye az életünkben annak, Aki újjá formál.

Folytatjuk szerdán egy rendkívüli kiadással!