BHSZ–ESG BELSŐ AUDIT – 4. rész

/Kategória: , ,

A házasság alapító okirata

Ki alapította, kié, és miért van?

„Azután ezt mondta az ÚR Isten: Nem jó az embernek egyedül lennie; alkotok hozzáillő segítőtársat.”
/1Móz 2,18./

Vannak iratok, amelyek különös türelemmel őrzik az ember életének nagy fordulópontjait, s bár évekig hozzájuk sem nyúlunk, mégis elég egyszer kihúzni azt a bizonyos fiókot, felnyitni egy régi dossziét, vagy ujjaink közé venni egy megsárgult papírlapot, és máris visszatér valami abból, ami mögötte történt: egy születési vagy halotti anyakönyvi kivonat, amely egy élet kezdetéről vagy végéről tanúskodik; egy keresztlevél, mely a hitélet alapjairól üzen, egy iskolai bizonyítvány, amely mögött vizsgák, félelmek és ifjúkori remények sorakoznak; egy ház tulajdoni lapja, amelyhez talán húsz esztendő munkája tapad; vagy éppen a házassági anyakönyvi kivonat, a fogadalomtétel emléklapja, amelyet többnyire más fontos iratok közé teszünk, s amelyen egy dátum, két név és néhány hivatalos bejegyzés hirdeti, hogy valamikor két ember úgy döntött: innentől az élet többé nem két külön úton halad tovább.

A hivatal nyelvén ezen a napon létrejött egy házasság, ám ha a történetet ennél a bélyegzőnél, dátumnál és aláírásnál kezdjük, úgy járunk, mint aki egy öreg fa életét attól a naptól számítja, amikor először észrevette az udvar végében, miközben annak gyökerei már jóval korábban, mélyen a föld alatt elindultak valami felé, amit akkor még senki sem látott.

A házasság alapító okiratát ugyanis nem az anyakönyvvezető asztalán kell keresnünk, hanem egy sokkal régebbi irattárban, ott, ahol még nem volt házasságkötő terem, templomtorony, családjogi törvény, ünnepi fénykép, sőt még após és anyós sem, ami már önmagában is jelzi, hogy a történelemnek volt egy különösen békés korszaka.

A teremtés hajnalán járunk, ahol Isten végignéz mindazon, amit alkotott, s újra meg újra ugyanaz a nagy, tiszta minősítés hangzik el: jó; jó a világosság és a föld, jók a növények, az égitestek és az élőlények, s végül az ember is úgy áll a teremtett világban, mint akinek léte nem véletlen, hanem az Alkotó akaratából fakad, mígnem egyszer csak először megszakad ez a visszatérő dallam, és Isten valami egészen mást mond:

„Nem jó az embernek egyedül lennie…”

Nem azért, mert a teremtésben hiba csúszott volna, hanem mert Isten rendjében az ember története eleve kapcsolat felé mutatott, s az a társ, aki még nem állt mellette, már ott volt a Teremtő gondolatában.

Így a házasság története nem azzal kezdődik, hogy az ember egyszer csak felismeri saját szükségleteit, majd megalkot magának egy megfelelő életformát, hanem azzal, hogy Isten látja az ember helyzetét, Isten mondja ki, mi hiányzik, Isten alkot társat, és Isten vezeti egymáshoz a férfit és a nőt; s ha ezt komolyan vesszük, akkor már az audit elején olyan ponthoz érünk, ahol egészen másként kell olvasnunk saját közös történetünket.

FŐ ÜZENET

A házasságot nem mi találtuk ki, ezért végső soron nem is mi határozzuk meg, miért létezik és hogyan működjék: Alapítója Isten, Ura Krisztus, legfőbb küldetése pedig az, hogy közös életünkben és egymás iránti szeretetünkben az Ő dicsősége váljék láthatóvá.

IGE ÉS AUDIT

Egy valamirevaló auditor, mielőtt belevetné magát a folyamatok, feladatok, hatások és eltérések részletes vizsgálatába, először megpróbálja megérteni, hogy az adott szervezet miért jött létre, mert amíg nem ismerjük az alapító szándékát, célját, eszközeit, addig azt sem tudhatjuk biztosan, mi számít jó működésnek, mi eltérésnek, és vajon az, ami első pillantásra sikernek látszik, valóban közelebb visz-e az eredeti célhoz (hogy minden ember üdvözüljön).

Így érkezünk el házassági auditunk egyik legfontosabb pillanatához, amikor képzeletben elkérjük a házasság „alapító okiratát”, ám ezt az iratot hiába keresnénk ügyvédi irodák levéltáraiban vagy vastag jogi kötetek lapjain, mert annak első sorait maga Isten írta bele a teremtés rendjébe:

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.”
*/1Móz 2,24./

Ebben a mondatban már benne rejlik mindaz, amit később a házasság szövetségi természetéről megtanulunk: az elhagyás bátorsága, a ragaszkodás hűsége, az egység titka, valamint annak felismerése, hogy férj és feleség kapcsolata nem egyszerűen két különálló élet jól megszervezett együttműködése, hanem olyan közösség, amelyben a két történet valamiképpen egyetlen közös történetté kezd összeszövődni.

Ha azonban ma valaki megkérdezné tőlünk, hogy tulajdonképpen miért is van a házasságunk, bizonyára sok szép és részben helyes választ tudnánk adni: azért, hogy szeressük egymást, hogy ne legyünk egyedül, hogy otthont építsünk, hogy gyermekeink legyenek, hogy egymás terheit hordozzuk, hogy legyen társunk örömben és bajban, s hogy reménység szerint boldogabban járjuk végig az életet együtt, mint ahogyan külön-külön tennénk.

Mindezek valóban fontos ajándékai a házasságnak, a Biblia azonban még mélyebbre vezet bennünket, mert Pál apostol az Efézusi levélben, miközben férjről és feleségről, szeretetről, önátadásról és egymás iránti hűségről beszél, egyszer csak olyan függönyt húz félre előttünk, amely mögött a házasság földi történeténél sokkal nagyobb valóság rajzolódik ki:

„Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.”
*/Ef 5,32./

Ezzel Pál mintha azt mondaná, hogy a keresztyén házasság sohasem zárulhat önmagába, mert férj és feleség szeretetében, hűségében, megbocsátásában, önátadásában és egymáshoz való ragaszkodásában valami halvány, töredékes, mégis valóságos módon láthatóvá válhat abból a szeretetből, amellyel Krisztus szereti az övéit; vagyis a házasság nem csupán arra kapott rendeltetést, hogy két ember számára jó legyen, hanem arra is, hogy általuk Isten jósága láthatóbb legyen a világban.

Éppen ezért válik az eredeti BHSZ-ESG-auditanyag egyik kérdése annyira kényelmetlenné és mégis annyira szükségessé: valóban Isten dicsősége a házasságunk legfőbb célja, vagy menet közben lassan, észrevétlenül átírtuk az alapító okiratot?

Mert az ember különös képességgel tudja a jó dolgokat is a legfőbb jó helyére emelni, s így történhet meg, hogy a boldogság, amely eredetileg ajándék volt, idővel követeléssé válik, majd lassan minden más ennek szolgálatába rendeződik, és a házastársunkat is aszerint kezdjük értékelni, hogy mennyiben járul hozzá személyes elégedettségünkhöz.

Ha figyel rám, ha úgy szól hozzám, ahogyan szeretném, ha támogatja a terveimet, ha időben és megfelelő módon észreveszi a szükségleteimet, akkor a kapcsolatot hajlamos vagyok jónak minősíteni, ám amikor csalódást okoz, amikor nem ért meg, amikor miattam vagy értem változtatást kér, vagy amikor egyszerűen nem képes betölteni mindazt, amit tőle várnék, hamar megszülethet bennem az ítélet, hogy „ez a házasság már nem adja azt, amit kellene”.

Csakhogy az Alapító eredeti tervében a házastárs nem arra rendeltetett, hogy betöltse Isten helyét az életünkben, s a házasság sem valamiféle lelki szolgáltatóközpont, amelynek folyamatosan biztosítania kell személyes boldogságunk zavartalan ellátását; sokkal inkább olyan ajándék és szövetség, amelyben Isten örömmel vigasztal bennünket, de közben formál, metszeget, alázatra tanít, türelmet növeszt, önzésünket leleplezi, szeretetünket tisztítja, s lassanként olyan emberekké alakít bennünket, akik kevésbé követelnek és egyre inkább tudnak adni.

Így kap különös súlyt Pál másik mondata is:

„Akár esztek, akár isztok, akármit tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!”
*/1Kor 10,31./

Ha ez az egyszerű étkezésre és a hétköznapok apró cselekedeteire is igaz, akkor mennyivel inkább igaz arra a szövetségre, amelyben éveken és évtizedeken át egymás mellé rendelten élünk, s amely által gyermekeink, családunk, gyülekezetünk és környezetünk naponta lát valamit abból, hogyan szeretünk, hogyan bocsátunk meg, hogyan hordozzuk el egymást, és vajon Krisztus valóban Úr-e közöttünk.

Ettől a ponttól kezdve a kérdésünk sem maradhat ugyanaz, mert már nem csupán azt tesszük föl magunknak, hogy boldoggá tesz-e engem ez a házasság, hanem azt is, hogy dicsőíti-e Istent az, ahogyan én ebben a házasságban élek.

AUDITMEGÁLLAPÍTÁS

Eltérés akkor keletkezik az Alapító eredeti tervéhez képest, amikor házasságunkat lassan saját céljaink szolgálatába állítjuk, és miközben továbbra is szeretetről, hűségről és közös életről beszélünk, valójában már nem azt kérdezzük, mire hívott bennünket Isten, hanem azt, hogy a másik mennyiben szolgálja személyes boldogságunkat; a bibliai rend azonban ennél magasabbra mutat, mert házasságunk nemcsak ajándék számunkra, hanem küldetés is, amelyben Krisztus szeretetének és Isten dicsőségének kell valamiképpen láthatóvá válnia.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Isten közömbös volna örömünk, békességünk vagy házasságunk boldogsága iránt, mintha a keresztyén házasság valami komor, fogcsikorgatva teljesített szolgálat volna; éppen ellenkezőleg, sokszor akkor találjuk meg az öröm mélyebb és kevésbé törékeny formáját, amikor már nem egymástól várjuk mindazt, amit csak Istentől kaphatunk meg, hanem ketten ugyanabba az irányba fordulunk, és közösen kérdezzük:

Uram, mire alapítottad ezt a házasságot, és mit akarsz általa megmutatni ebből a világnak?

AUDITKÉRDÉSEK

1. Ha valaki ma megkérdezné tőlem, mi a házasságunk küldetése, vajon milyen választ adnék akkor, ha nem a „helyes keresztyén mondatot” keresném, hanem azt mondanám ki, ami a hétköznapjainkból valóban látszik?

2. Milyen konkrét jelekből ismerhető föl életünkben, hogy Krisztus valóban Ura a kapcsolatunknak, és hol rajzolódik ki már most olyan eltérés, ahol vissza kellene igazodnunk az Alapító eredeti tervéhez?

HETI LÉPÉS

Ezen a héten keressük elő házasságkötésünk valamely régi emlékét, legyen az az anyakönyvi kivonat, egy kissé kifakult esküvői fénykép, a meghívónk, egy megsárgult üdvözlőkártya vagy bármi más, amely visszavisz bennünket ahhoz a naphoz, amikor egymásnak kimondtuk az igent, majd próbáljunk rá úgy nézni erre az emlékre, mintha nem csupán közös történetünk kezdetét tartanánk a kezünkben, hanem egy olyan küldetés indulását is, amelyet Isten akkor ránk bízott, és amelyről talán azóta sem beszéltünk eleget.

Azután, lehetőleg nyugodt este, amikor nem az órát és nem a következő feladatot figyeljük, próbáljuk meg ketten befejezni ezt a mondatot:

„Isten azért bízta ránk ezt a házasságot, hogy…”

Ne legyen belőle ünnepi jelmondat, ne akarjuk azonnal bekeretezni, s ne is törekedjünk olyan mondatra, amely jól mutatna egy keresztyén konferencia vetítővásznán; legyen inkább őszinte, közös és olyan, amelyben talán az is földereng, merre szeretne bennünket továbbvezetni az Alapító.

IMÁDSÁG

Teremtő és megtartó Istenünk, hálát adunk Neked azért, hogy házasságunk gondolata nem velünk kezdődött, hanem Benned, s hogy mielőtt mi egymást választottuk volna, Te már megalkottad azt a rendet, amelyben férfi és nő egymás társává, segítőjévé és egy testté lehet; bocsásd meg nekünk, amikor úgy éltünk ebben a szövetségben, mintha kizárólag a mi tulajdonunk volna, amelynek célját, szabályait és határait kedvünk szerint átírhatjuk, s különösen is bocsásd meg, amikor házastársunktól vártuk, hogy betöltse mindazt az ürességet és vágyat, amelyet egyedül Te tölthetsz be.

Urunk Jézus Krisztus, kérünk, légy valóban Ura házasságunknak, ne csupán szép hitvallásainkban és vasárnapi szavainkban, hanem döntéseinkben, vitáinkban, hallgatásunkban, megbocsátásunkban, egymás terheinek hordozásában és mindennapi szeretetünk apró, sokszor senki által nem látott mozdulataiban is; taníts úgy fordulni egymás felé, hogy kapcsolatunkban valami fölragyoghasson abból a hűséges és önmagát adó szeretetből, amellyel Te szereted egyházadat, s amikor saját boldogságunkat lassan mindenek fölé emelnénk, fordíts vissza bennünket ahhoz a nagyobb és szebb küldetéshez, hogy közös életünk Téged dicsőítsen, és áldássá lehessen mindazok számára is, akiket mellénk rendeltél. Ámen.

KÖVETKEZŐ AUDITLÉPÉS

Ha már ismerjük az Alapítót és kezdjük megérteni azt is, miért hozta létre ezt a különös, két emberből formált szövetséget, akkor egy auditor következő kérdése szinte magától következik: kik azok, akiket ennek a kapcsolatnak a működése érint, kik kapnak belőle áldást, kik hordozzák esetleges sérüléseinek következményeit, és kik azok, akik maguk is hatással vannak rá?

A következő részben ezért kilépünk egy pillanatra abból a szűk körből, amelyben csak férj és feleség áll egymással szemben, és körülnézünk, mert hamar kiderül majd, hogy a házasság sohasem marad két ember magánügye, hanem hullámokat vet maga körül, s ezek a hullámok gyermekekhez, szülőkhöz, gyülekezethez, barátokhoz és talán olyanokhoz is elérnek, akiknek a nevét ma még eszünkbe sem jutna fölírni az „érintettek” sorába.

BHSZ–ESG BELSŐ AUDIT – 5. rész

Kik a házasságunk érintettjei?

Stakeholder-elemzés – kikre hat az, ahogyan mi ketten élünk?

„…és áldássá leszel.”
/1Móz 12,2./

A módszer új. Az üzenet örök.