Házasságunk Isten műhelyében 42. rész
Betegség az ágyunk szélén
„Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi.”
/1Kor 12,26./
Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!
Házaspárokkal folytatott beszélgetéseink során sokféle élethelyzettel, örömmel, fájdalommal, kimondott és olykor csak nehezen megfogalmazható érzéssel találkozunk. Ezekből a bizalmasan megosztott történetekből időről időre olyan kérdések rajzolódnak ki, amelyekről érdemes közösen, Isten Igéjének világosságában gondolkodnunk. Van azonban egy különösen nehéz téma, amelyről sorozatunkban eddig még nem szóltunk, s amelyről általában is ritkán beszélünk, különösen a fiatal házaspárok körében. Pedig az élet olykor váratlanul sodor bennünket olyan mély vizekre, amelyekről korábban azt hittük, messze elkerülnek minket. S talán jobb idejében megtanulnunk, hogyan kapaszkodhatunk egymásba és az Úrba, ha egyszer nekünk is át kell kelnünk rajtuk.
Vannak vendégek, akiket örömmel fogadunk otthonunkban, s vannak, akiknek már a kopogtatásától is összeszorul a szívünk. A betegség azonban olykor még csak nem is kopogtat. Egyszerűen belép, először észrevétlenül helyet foglal a családi asztalnál, majd váratlanul felfedi magát, beférkőzik a beszélgetéseinkbe, elkísér bennünket az esti imádságig, s amikor végre elcsendesedik a ház, a gyermekek már alszanak, a holnapi teendőket is sorra vettük, egyszer csak ott találjuk az ágyunk szélén. Nem kértük, nem hívtuk, nem készítettünk számára helyet, mégis velünk marad, s udvarias jelzésre, de még udvariatlan felszólításra sem távozik, segítséggel sem. S a legnehezebb talán nem is az, amit ma elvett tőlünk, hanem mindaz, amiről még nem tudjuk, hogy holnap elveheti-e.
Mert milyen különös az emberi szív! Amíg egészségesek vagyunk, oly természetességgel beszélünk a következő nyárról, gyermekeink felnövekedéséről, a közösen megőszülő évekről, mintha mindezekre már régen megkaptuk volna a Teremtő aláírásával ellátott ígéretet. S aztán egyszer csak érkezhet egy orvosi mondat a férjnek, a feleségnek, egy lelet, egy diagnózis, amely akár, de nem feltétlenül jelenti az élet közeli végét, mégis visszavonhatatlanul megváltoztatja a holnaphoz fűződő viszonyunkat. A naptárban továbbra is ott sorakoznak a programok, a kertben ugyanúgy nyílnak a virágok, az asztal körül ugyanúgy hangzik a gondtalan gyermekzsivaj, s kívülről talán semmi sem látszik. Csak két ember tudja, hogy az életükben valami megváltozott s még fog is feltartóztathatatlanul.
S vajon hogyan lehet így élni? Hogyan lehet reggelente újra felkelni, dolgozni, szolgálni örömmel gyermeket nevelni, tervezni, szeretni, nevetni, amikor a szív mélyén ott lappang a kérdés, amelyre talán senki sem tud felelni: meddig?
Egy év? Tíz? Harminc? Vagy sokkal több, mint amitől ma félünk okkal, vagy alaptalanul?
Ó, milyen könnyen elveszíthetjük a jelent a jövőtől való félelmünkben! Milyen fájdalmas volna, ha a még meg sem érkezett holnap árnyéka már ma eltakarná előlünk a mellettünk ülő társunk mosolyát, ha a lehetséges veszteség miatti rettegés lassan elrabolná mindazt az örömöt, amelyet Isten még ma a kezünkbe adott! S a házastár szeméből visszasugárzó remény, ha kopik, a másik fénye halványodására hogyan tekintsen? Nem teheti az ember, hogy a keserűség gyökerének felnövekedését megengedje, akkor se ha oka volna az aggodalomra. a mégis öröm evangéliumát kell hittel elevenné tenni, másként Krisztussal nem tehet.
Hála, hogy társunk itt van. Ma még itt van, megfoghatjuk a kezét, megkérdezhetjük, hogyan telt a napja, együtt nevethetünk egy-egy gyermekünkön, összebújhatunk egy fárasztó este végén, s talán még vitatkozhatunk is valami egészen jelentéktelen dolgon. Micsoda kegyelem, hogy nem csupán a fájdalom lehet valóságos, hanem az öröm is! Hogy a bizonytalanság nem teszi semmissé a mai nap és az örök élet krisztusi kőszikla alapú rendíthetetlen ajándékát, s a félelemnek nem kell feltétlenül elfoglalnia azt a helyet, amelyet Isten a csakazértis szeretetnek készített.
A betegség azonban nemcsak a beteg ember próbája ám, azé is. A házassági szövetségben ketten hordozzák azt a terhet, amelyet talán csak egyikük testében, lelkében lehet kimutatni. Az egyiknek a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal, az ereje fogyatkozásával kell megküzdenie, a másiknak pedig olykor éppen azzal, hogy minden szeretete, tudása, igyekezete ellenére sem képes elvenni társa szenvedését. Milyen nehéz ez annak, aki mindig pragmatikus megoldásokat keresett, egyszer csak elfogadnia, hogy van, amit nem tud megjavítani, tehetetlen! S milyen nehéz annak, aki mindig másokról gondoskodott, most engednie, hogy őt öltöztessék, támogassák, vigasztalják, vagy egyszerűen csak türelmesen megvárják! E sorok olvasása, ha nem aktuális az olvasó házaspár életében, akkor sem felesleges, mert hálát adhatunk s készülhetünk, ha bennünket érne hasonló próba, mint Jóbot és feleségét (akit méltatlanul – empátia nélkül – bántanak a szószékről is sokan, akik az emberi fájdalomtól elgyengült hit esetlen szavait a testi/lelki jólétből teszik a teológia mérlegére), vajon – mond csak – mit tennénk?!
„Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi.” /1Kor 12,26./

Pál apostol Krisztus testének, a gyülekezetnek egységéről tanít e szavakkal, mégis milyen mélyen megvilágítják a házasság titkát is! Hiszen akiket Isten egy testté szerkesztett, azok számára a másik fájdalma sohasem lehet egészen idegen. A szeretet nem állhat meg az ágy szélénél, mint aki csupán látogatóba érkezett. Oda kell ülnie, s ha kell, ott is kell maradnia. Nem mindig szavakkal, nem mindig bölcs tanácsokkal, olykor csupán egy pohár vízzel, egy megigazított takaróval, egy csendes simogatással, egy újabb fáradt éjszaka türelmes virrasztásával. Erősen.
S mégis, talán éppen ilyenkor kell megtanulnunk, hogy a hűség nem azonos a rendíthetetlenséggel. A gondoskodó társ is elfáradhat. Ő is félhet. Neki is lehetnek olyan éjszakái, amikor a párnába temeti arcát, s nem talál más szavakat, csak ennyit: – Ó, Uram, meddig? Miért? Hogyan tovább?
Talán még szégyelli is ezeket a kérdéseket, nem hitetlen, csak kevés az ereje. Hiszen szeretné erősnek mutatni magát, támasznak lenni, reményt adni, mosolyogni akkor is, amikor belül már alig maradt az önhordozáshoz is. Azt gondolja, a másiknak most nagyobb szüksége van a bátorításra, mint neki, s ezért elrejti könnyeit, lenyeli szavait, s magára zárja szívének ajtaját, bár ez veszélyes is lehet, tudjuk. Csakhogy a szeretet nem attól lesz hűséges, hogy sohasem sír, hanem attól, hogy a könnyek között sem fordul el attól, Aki azt bizonnyal le fogja törölni minden arcról, azt ígérte.
S vajon ki vigasztalja azt, aki vigasztal? Ki tartja meg azt, aki minden erejével a másikat tartaná?
Jób könyvében különös mélységben találkozunk az emberi szenvedéssel. Azzal a fájdalommal, amely nem fér bele a gyors magyarázatokba, nem oldható fel néhány kegyes mondattal, s amelyben még a hívő ember is újra meg újra Isten elé viszi a maga gyötrő kérdéseit. Jób nem értette, miért történik vele mindaz, amit át kellett élnie. Nem látta a mennyei összefüggéseket, nem ismerte történetének végét. S mégis, minden vívódásával, keserűségével és fájdalmával együtt újra meg újra Istenhez fordult.
– Milyen nagy dolog ez! Nem a válaszokat birtokolni, hanem a válaszok hiányában is keresni az Urat?! Nem azért imádkozni, mert már mindent értünk, hanem éppen azért, mert semmit sem értünk igazán. A hit a láthatatlan dolgok létéről való meggyőződés, testvérek.
S ha egyszer már az imádság is elakad a torkunkon? Ha nem tudunk szép mondatokat farigcsálni, csak ülünk a Biblia fölött, s a betűk összemosódnak a szemünk előtt? Akkor talán éppen az a legőszintébb imádságunk, amelyet a beteg gyermek édesapja kiáltott Jézus felé:
„Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” /Mk 9,24./
Mert a hit nem mindig diadalmas ének. Néha csak egy reszkető kéz, amely a sötétben is Krisztus ruhájának szegélyét keresi. Néha mustármagnyi csupán, s még azt a parányi hitet is alig merjük a magunkénak vallani. S milyen jó, hogy nem hitünk nagyságától függ Isten mérhetetlen hatalma! Nem a mi erőnk tartja meg Őt, hanem az Ő kegyelme bennünket, Ó!
Lehet azonban a betegségnek egy másik, különösen fájdalmas terhe is, amelyről ritkán beszélünk. Amikor még nem veszítettünk el senkit, mégis gyászolunk valamit. Talán az addig magától értetődő biztonságot, a gondtalanul tervezhető jövőt, a régi életünk természetességét. A társunk mellettünk van, s mi mégis olykor már attól félünk okkal, vagy ok nélkül, milyen fájdalmasan rossz lenne nélküle. S ettől a gondolattól megriadunk, talán bűntudatot is érzünk, mintha azzal, hogy egyáltalán eszünkbe jutott, elárultuk volna őt.
Pedig a félelem nem jóslat, a gyászhoz hasonló fájdalom pedig nem jelenti azt, hogy a veszteség már bekövetkezett. Nem kell előre végigélnünk minden elképzelhető búcsúzást. Nem kell ma elsiratnunk azt, akit ma még szerethetünk is, sőt! S ha mégis ránk törnek ezek az érzések, nem kell megtagadnunk őket, hanem odavihetjük ahhoz, Aki a holnapunkat is ismeri: Jézushoz.
„Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” /Mt 6,34./
Milyen nehéz parancs ez annak, akinek szívében már ott lakik a holnap félelme! S milyen felszabadító, ha egyszer megértjük: Jézus nem azt kéri, hogy ne vegyük komolyan a betegséget, ne készüljünk fel a nehézségekre, vagy ne keressük a gyógyulás lehetőségeit. Arra tanít, hogy ne akarjuk egyetlen nap alatt elhordozni az egész ismeretlen jövő terhét.
Ma van erőnk a mai naphoz. Carpe diem – rgadd meg a napot! Holnap pedig újra kérhetünk.
S közben tanulhatunk örülni is. Nem a betegségnek, nem a szenvedésnek, nem a bizonytalanságnak, hanem annak, ami mindezek ellenére megmaradt. Egy közös reggelinek, egy napsütéses délutáni közös sétának, a gyermekek nevetésének. Egy jól sikerült kezelésnek, egy biztató orvosi mondatnak, vagy éppen annak, hogy ma sem történt semmi különös, s estére ismét együtt ülhettünk le az asztalhoz.
Ó, mennyi ajándék mellett mentünk el korábban észrevétlenül! Mennyi olyan pillanatot engedtünk kicsúszni kezünkből, mint homokot, amelynek értékét csak akkor kezdjük igazán megérteni, amikor ráébredünk, hogy egyik sem jár nekünk alanyi jogon!
S talán ekkor változik meg az egymáshoz való viszonyunk is. Kevesebb lesz a jelentéktelen sérelem, hamarabb születik meg a bocsánatkérés, tovább tart az ölelés. Nem azért, mert a betegség önmagában jobbá tesz bennünket – hiszen meg is keseríthet, el is távolíthat egymástól, ha óvatlanul hagynánk –, hanem mert Isten kegyelméből a próbatétel között is megtanulhatjuk újra, mi az igazán fontos.
Milyen jó volna, ha ehhez nem kellene megvárnunk a bajt!
Szeretett Házaspárok! Nem tudhatjuk, milyen terheket hordoz a mellettünk élő másik család, akit talán gondtalannak látunk, akinek mosolyát irigyeljük, akinek rendezett életét példaként emlegetjük, lehet, hogy olyan csöndes harcot vív, amelyről senkinek sem beszélt. Nem minden seb látható, nem minden fájdalomnak van neve a közösség előtt, s nem minden könny hullik mások szeme láttára.
Ezért legyünk óvatosak az ítéleteinkkel, s bőkezűek az irgalommal, s szelídek egymás felé. Ne követeljünk vallomást attól, aki még nem tud beszélni, s ne tekintsük bizalmatlanságnak, ha valaki családja legnehezebb próbáját egyelőre csendben szeretné hordozni! A testvéri közösség imádsága akkor is megtartó ajándék lehet, ha nem ismeri minden részletét annak, amiért könyörög. Elég lehet ennyi is: imádkozzatok értünk, nehéz időket élünk.
S ha egyszer megnyílik egy ajtó, ha valaki bizalmába fogad bennünket, őrizzük azt a bizalmat úgy, mint drága kincset. Ne kíváncsisággal, ne kéretlen tanácsokkal, hanem szeretettel közeledjünk! Mert olykor nem arra van szükség, hogy valaki Jób barátaihoz hasonló frankón megmondja, miként kellene erősebben hinni, hanem arra, hogy letérdeljen, s azokért kérje az Urat: tartsa meg, akik nehéz napokat élnek!
A házassági fogadalmunkban egykor örömmel ígértük, hogy társunkat egészségében és betegségében, boldog és boldogtalan állapotában hűségesen szeretjük. Akkor talán még nem értettük e szavak teljes súlyát. Ünneplő ruhában, szeretteink között, a közös élet kezdetének örömében könnyebb kimondani az igent, mint évekkel később, egy kórházi folyosón, egy nehéz vizsgálat, diagnózis után vagy egy álmatlan éjszakán újra megélni.
Mégis milyen drága lehet ez az újra kimondott igen! Nem hangos, nem ünnepélyes, talán senki sem hallja. Csak a társunk érzi a kezünk szorításából, hogy nem maradt egyedül. S az Úr látja, amikor minden emberi bizonyosságunk megrendülése ellenére is ragaszkodunk ahhoz, akit Ő ránk bízott.
Nem tudjuk, mennyi időnk van. Valójában sohasem tudtuk. Csak korábban könnyebb volt úgy élnünk, mintha tudnánk, hogy bőven elég sok.
Ám a mi reménységünk nem abban áll, hogy bizonyosan minden betegségből meggyógyulunk, ilyen ígéretünk nincs, vagy hogy földi életünk minden közös terve megvalósul egyszer. Krisztus ennél nagyobb ívű ígéretet adott. Ő maga a feltámadás és az élet. /Jn 11,25./ S ez a reménység nem teszi jelentéktelenné a földi együttlétet, hanem még drágábbá emeli azt. Mert akinek az örökkévalóság felé nyílik az élete, annak a mai nap sem értéktelen várakozás, hanem Istentől kapott alkalom a szeretetre.
Ezért hát szeressünk határtalanul ma! Ne majd akkor, ha minden vizsgálat eredménye megnyugtató lesz, ha minden bizonytalanság elmúlik, ha végre újra biztonságban érezzük magunkat. Ma, amíg lehet, amíg egymás kezét foghatjuk, amíg együtt hajthatunk térdet, amíg van kinek kimondani: szeretlek.
S ha egyszer mégis elfogy az erőnk, időnk, ha a hitünk mustármagnyira zsugorodik, ha a könnyek között már csak annyit tudunk suttogni, hogy Uram, segíts, akkor se feledjük: nem a mi kezünk erejétől függ, hogy Ő megtart-e bennünket.
A betegség tehát ott ülhet az ágyunk szélén, a félelem olykor közénk is furakodhat, a holnap ismeretlen maradhat.
Krisztus azonban nem marad az ajtón kívül, Zörget, s ha beengedjük, velünk is vacsorál, mi pedig ővele.
S ha Ő velünk van, akkor a legsötétebb éjszakában is van Kihez fordulnunk, a legnehezebb reggelen is van miért fölkelnünk, s a legbizonytalanabb holnap előtt is van okunk hálát adni a mai napért.
Maradjunk hát bizalomban! Szeressünk, küzdjünk, reméljünk, s ha kell, könnyeink között is, csakazértis örüljünk az életnek, amelyet ma még együtt élhetünk.
Senki sem tudhatja, mit hoz a holnap. Azt azonban tudhatjuk, hogy Ki tartja kezében.
Ámen.



