Öröm a házasságban
Az esemény címe: Öröm a házasságban.
Dátum: 2018. 02. 17.
Előadók: Weber István és Weberné Zsikai Mária.
Többet szeretettel, mint erővel
Mikor végre szóhoz jutottam, azt mondtam neki, hogy nem azért jöttem, hogy meggyőzzem őt, hanem azért, hogy…
” …nem nyíltan, hanem titokban.”
Jézus jelenlétét gyakran ma is így tapasztaljuk meg. Úgy, hogy nem is látjuk, s még ha sokan kérdezik is, hogy hol van Ő…
Korsó a kúton
Egy asszony Sikárban a kúthoz megy vízért. Viszi a korsót a fején a tűző napon. S még nem tudja, hogy víznél frissítőbbet visz majd haza. Még nem tudja, hogy nem a korsója telik majd meg, hanem a szíve.
„A világ pedig elmúlik…”
„A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is,
de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”
1 Jn 2, 17.
Elmúlás és örökkévalóság. Éppen az év vége és kezdete. Az előző év elmúlt nemrég. A maga kívánságaival, a maga újdonságaival, a maga örömeivel és bánataival együtt. De Isten szeretete, a hitünk Jézus Krisztusban, a bizalmunk Istenben örökké megmarad.
Azt mondja János, ne szeressük ezt a világot. Aki ezt a világot szereti nem szeretheti Istent. Karácsonykor pedig azt olvastuk, hogy Isten viszont szerette ezt a világot, mégpedig annyira, hogy elküldte érte az ő fiát. Hogy van ez? Úgy, hogy mi magyarul olvassuk és nincs jobb szavunk rá, de a görög megkülönbözteti a kozmosz kifejezésnek különböző jelentéseit. A világot, amely a teremtett világ, amelyet Isten alkotott és amelyre azt mondta, hogy jó és tökéletes; valamint a korszellemet, amelyet az emberek alkotnak.
Isten szereti ezt a teremtett világot az első perctől fogva. Annyira szereti rajta az embert, hogy emberi formába lépett, vállalva annak minden nyűgét. Nem azon gondolkodott, hogy megérdemeljük-e, hanem egyszerűen szeretetből emberré lett, tanított, példát adott, és megváltást hozott.
Az a világ pedig, ami elmúlik, a világias gondolkodás az Isten nélküli létezés, az Urat elfelejtő, a mindent egybemosó emberi gondolkodás. A test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés. E szó mindazt képviseli és jelenti, ami meggátolja az embert, hogy szeresse Teremtőjét. Többé-kevésbé ugyanazt jelenti Jánosnál, mint a sötétség. Korunk nagy veszélye, hogy hajlamosak vagyunk enyhíteni ezt a figyelmeztetést. Miért, mi a baj a világgal?
Annyi jó dolog van benne. Vannak lehetőségek, alkalmak, hogy jobban megismerjük egymást, a technika fejlődését kipróbáljuk, megtapasztaljuk, sok program van, színház, sportok, filmek, közösségi lehetőségek.
Mi a baj a világgal? Az a baj a világgal és a világias korszellemmel, gondolkodással, hogy nagyon sok mindent kínál, ami önmagában talán még nem is okoz gondot. De elfordítja a tekintetünket Istenről. Elfordítja a figyelmünket a célról. S aki nem látja a célt, hogy tudna afelé haladni?
Kínálnak lehetőséget önmegváltásra, öngyógyításra, hihetetlen tudásra, az élet, a test, a tudás élvezetére, kényelemre és önmagunk felé fordulásra. Ki ne szeretné magát kényeztetni? Megérdemeljük! Valóban! Hiszen egész nap dolgozunk, ki ne érdemelné meg a pihenést, a lazítást, a vidámságot? De ez mind elmúlik, figyelmeztet János.
Viszont az életünk, mi magunk Isten kezében vagyunk! Mennyire másként hangzik ez! Örökké megmarad. Valami örökkévaló részének lenni. Benne lenni valamiben, amiért érdemes küzdeni, és élni. Amely nem változik a divattal, a korral, a lehetőségekkel; mert maga az örökkévalóan létező része. Milyen kegyelmes az Isten, hogy ezt megengedi nekünk! Válasszuk Őt! Szolgáljuk Őt! Ismerjük meg őt napról napra jobban! Mert ő örökké megmarad!
Nagy Krisztina
Miért született Jézus?
23„Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti:
Velünk az Isten. Máté evangéliuma 1:23
Mindenki céllal születik erre a földre! Nincs senki, aki véletlenül van itt. Éppen ezért születünk úgy, hogy keressük „önmagunkat”, életünk célját, értelmét. Isten belénk teremtette, mindenkiben ott van erre a vágy, az ösztön – de nem mindenki találja meg. Van, akinek félresiklik az életpályája, nem „úgy alakulnak a dolgok” az élete körülményei, vagy rossz döntései miatt, ahogyan szeretné. Van, aki mindenki szemében sikeres, befutott, bálványozott, „bejött neki az élet” – és kiderül, mégse találta meg, mert öngyilkosságba menekül. Te miért születtél? Mivégre vagyunk a világon?
Sokan azt mondják: értelmetlen, önmarcangoló, örömtelen kérdés – pedig szerintem pont ellenkezőleg: felszabadító, az életnek megingathatatlan alapot, tartást adó, ha valaki erre meggyőződéssel, hittel tud felelni.
A mi életünk (szinte) mindenben hasonlít az Úr Jézuséra. Úgy született, mint mi, úgy élt, mint mi – ugyanazokkal kihívásokkal, nehézségekkel szembesült, mint mi. Ugyanúgy volt örömben és hálaadásban része – egészen hasonló volt hozzánk. Miért születetett Jézus?
Milyen érdekes, hogy élete első harminc évéről alig tudunk valamit. Élt, tanult, dolgozott – felkészült. Viszont már gyermekként is tudta, hogy miért született. A 12 éves Jézus a szüleivel felment Jeruzsálembe a templomba az ünnepre. Már hazafelé tartottak, amikor észrevették, hogy Jézus nincs a rokonok, ismerősök közt. Visszamentek. 46Három nap múlva találták meg a templomban, amint a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, 47és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein. 48Amikor szülei meglátták, megdöbbentek, anyja pedig így szólt hozzá: Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én kétségbeesetten kerestünk téged. 49Ő pedig így válaszolt: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem? (Lukács 2:46–49)
Egész életére jellemző volt, hogy nem a változó körülmények határozták meg – hogy éppen tisztelik, kikezdik, ünneplik, vagy bántják: hanem az, hogy tudta, miért született. Nagyon sokféleképpen, sokaknak, sokszor elmondta, bemutatta, hogy miért jött és ki ő. Azt mondta: 10…én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. (János 10:10) És ezt ki is fejtette: én vagyok… út, igazság, élet; jó pásztor; juhok ajtaja; a feltámadás és az élet… Kivégzése előtt ezt mondta az őt faggató római helytartónak, Pilátusnak: Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. (János 18:37) Amikor meghalt nem azt mondta: itt a vége, elvesztem – hanem azt: 30Elvégeztetett! (János 19:30) Vagyis, amiért jöttem, azt betöltöttem, az készen van. Ez pedig a bűnbocsánat és az örök élet! Elvégezte, hogy békességünk legyen az Istennel, hogy helyreálljon a tönkrement kapcsolat, és újra atyánkká legyen a Teremtő, a Mindenható Isten.
Mindezt egyedül értünk tette, értünk jött, végezte el – hogy Benne, szabadításában legyen életünk biztos alapja, horgonya, kősziklája. Hogy ne sodorjon az élet: a világ, a divat, a rendszer, a szerencse vagy balszerencse, a kiszámíthatatlan körülmények, rossz döntéseink, bűneink vagy mások bűneinek, rossz döntéseinek következményei – hanem sziklaszilárd alapon állva, mindenkor reménységben, hitben, erőben és szeretetben éljük az életünket: mert tudjuk, hogy már az Övéi vagyunk, aki önmagát adta értünk! Ott van, mindent lát, intéz, tud. Gondja van rám, a gyermekére – mindig formál, nevel, mert figyelnem kell rá, tanulnom, keresnem akaratát. Mindig, amíg élek!
Mert, ha az Övé vagyok, ha neki adom életem, akarata alá rendelem magam önként – akkor él bennem hit által. Akkor megértem helyem, küldetésem, célom a világban. Akkor helyére kerül mindaz, ami össze-vissza és zavaros. Akkor tapasztalom, hogy jelen van az életemben: szól, kijelent, meghallgat, válaszol, intéz, alakít, formál… mint Atyám, a Jézus Krisztus által. 23„Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten. (Máté 1:23)
Veled, velem, velünk. Tapasztalod-e, élsz-e már az ő jelenlétében? Karácsonykor ismét ez az evangélium, örömhír hangzik: Velünk az Isten! 17…eljött, békességet hirdetett a távoliaknak, és békességet a közelieknek. (Efézus 2:17) Legyen velünk: legyen békesség Istennel, élettel, önmagunkkal, egymással – karácsonykor (is)! És mindörökké!
Szigeti Miklós
Szüntelen imádkozzatok (2. rész)
„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van, a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.”
Titokban kellene imádkozni? És mit tegyen az, akinek csak egy szobája van? Nem ilyesmiről van itt szó! Sokkal inkább arról, hogy az imádság a szív belsejéből jövő legyen. Akkor imádkozzál, amikor a belső szobádban vagy. Legyen meg a helye és ideje az életedben, a napodban. Reggel vagy este mindegy, az a fontos, hogy legyen helye és hogy őszinte legyen. […]
Szüntelen imádkozzatok (1. rész)
„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapják jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.”
„…szüntelen imádkozzatok…”
Arról szól ez az írás, hogy miért is imádkozzunk, hogyan imádkozzunk, mikor imádkozzunk, mit mondjunk. Segítségünkre lesz és határt szab a közös gondolkodásnak mind a hosszabb igeszakasz, mind ez a kis rövid két szavas. Menjünk hát sorra és haladjunk pontról pontra vele. […]
Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk…!
„Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” ApCsel 14, 15.
Nemrégiben sokat foglalkoztam Pál történeteivel. Megragadott a lisztrai történetnek ez a mondata.
Lisztra városában Zeusz és Hermész tisztelete egy régi hiedelem miatt nagyon erős volt. A régiek ugyanis nemzedékről nemzedékre adták tovább azt az emléket, hogy egyszer ez a két ókori istenként tisztelt alak a földre érkezett emberi formában, de az emberek Lisztrában nem akarták befogadni őket, amikor szállást kerestek. Végül egy idős házaspár mégis szállást adott nekik. Így amikor árvíz jött, csak az ő házuk maradt meg, a többieké elveszett. Amikor Pál és Barnabás látszólag a puszta szavukkal meggyógyítottak egy születése óta sánta embert, akkor a lisztraiak úgy gondolták, ismét az istenek érkeztek el hozzájuk emberi alakban. És valljuk be, nem is tévedtek nagyot. Csak egy kicsit. De az a kicsi éppen elegendő volt ahhoz, hogy akár az életükbe is kerüljön. Az örök életükbe. És az nem is olyan kicsi!! Figyelem testvérek, az ilyen kicsi apróságokon igen könnyű elcsúszni!!
Azért mondom, hogy csak kicsit tévedtek, mert Pál és Barnabás szívében valóban közel jött hozzájuk az Isten. Sőt, az apostolok szaván keresztül gyógyult meg a sánta. De igazából értsük jól, úgy ahogyan Pál ki is mondja, nem ők gyógyították meg, hanem maga a teremtő Isten a maga kegyelméből és hatalmával. Pál és Barnabás pedig éppen olyan emberek, mint te vagy én. Akik ráadásul evangéliumot, örömhírt hirdetnek. Azaz örömhírt visznek az emberekhez. Még egy olyan helyre is, mint Lisztra, a sokistenhitű város, ahol kemény katonai fegyelemhez szokott emberek élnek. De ahol mégis van egy ember, akinek a szíve nyitott a hitre. Mert mindig van körülöttük egy-egy ember, akinek a szíve nyitott a hitre. Csak meg kell őt találni!
Azért is megragadó ez a történet, mert nem azt olvassuk, hogy tömegek tértek volna meg, hanem azt, hogy volt ott ez az egy ember, akinek a szíve nyitott volt, és hogy ő meggyógyult. Tulajdonképpen azt sem olvassuk, hogy utána buzgó hívő lett volna. De azt olvassuk, hogy az apostolok észrevették, hogy az ő szíve nyitott Isten dolgaira és van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ezt a lehetőséget pedig meg is ragadták, hogy beszéljenek Jézusról és gyógyítsanak a nevében. Mert az alkalmakat meg kell ragadni.
Minden évben szeretek lekvárt eltenni télire. Családom szereti az eperlekvárt is. De ebben az évben már igen korán kellett volna befőzni. Azt gondoltam lesz még júniusban eper, amit befőzhetek, hiszen más évben is volt. De mire ráértem volna, már nem igazán lehetett kapni, vagy nem volt szép, vagy nagyon drága lett volna. Így nem tudtam eperből lekvárt eltenni. Nem sikerült az alkalmat megragadni. Pedig elém adott az Úr egy utolsó lehetőséget az egyik boltban, mégsem éltem vele más feladatra hivatkozva magamban.
A másik gondolat, ami megragadó ebben a történetben, az ahogy Pál Istenről beszél. Azt mondják, az ember arról tud igazán hitelesen beszélni, amit már maga is megélt. És ez így is van. De nem mindegy, hogy hogyan beszélek róla. Bizony meg kell tanulni azt is, hogy kinek hogyan mondjam el az örömhírt, ami a szívemben él. Lehet, hogy megvan az alkalom, lehet, hogy megvan a mondanivaló, de nem jól mondom el. Nem ér célba. Nem szabad elcsüggedni meg kell próbálni másként elmondani. Nemrégiben a legkisebb gyermekem, aki négy éves, arról kezdett kérdezgetni, hogy mekkora a világ, és hogyan lehet eljutni a szélére. Ha ezt a kérdést a professzor teszi fel a felvételi vizsgán, akkor egészen más választ kapna, mint amit én mondtam a gyermeknek. Mindenkinek úgy kell beszélni az Úr dolgairól, ahogyan megérti. Ezért sokat szükséges imádkozni. Odafigyelni a másikra, megérteni, tudni miben van, ismerni az életmódját. Ahogyan Pál ismerte a lisztraiakat. Tudta megértik majd az esőt, az ég és föld teremtését, a bő és jó termést. Amit ők is megtapasztaltak. Isten látható munkájáról beszélt. S rámutatott arra, hogy mindez kitől van. Van, amikor ez ennyire egyszerű, van, amikor nehezebb. Mégis meg kell próbáljuk mindenkinek úgy elmondani, amit megért, megtapasztalt, ami számára megfoghatóvá teszi a kegyelmet.
A bajban, nehézségben levőnek az erőt, a megtartást, a tapasztalatot, a gyógyulás lehetőségét, és a kitartás erejét. Az örömben levőnek az áldást. A fiatalnak az előtte levő lehetőségeket, az idősebbeknek a tapasztalatokat és az áldásokat. A gyermeknek gyermeki nyelven, a felnőttnek felnőtt nyelven. Az egyszerű embernek egyszerűen, a tudósnak pedig tudományosan.
Nem feledve közben, hogy mi is emberek vagyunk, akinek vannak emberi határaik. S tudva, hogy olyan emberek vagyunk, akiknek egy kincs van a szívében, és az a kincs hegyeket mozgat meg, ha kell. Azt sem feledve, hogy az Úr áldásával és segítségével beszélhetünk, bizonyságot tehetünk Róla. A beszéden keresztül pedig közel jön Isten másokhoz! Talán egészen a szívükhöz!
Nagy Krisztina
Futás – a győzelemért!
Megjelent: 2005.12.01.
Szerző: Selmeczi Otília
Forrás: Biblia és család, 2005 tél
Életünk során rengeteget futunk. Van, aki kedvtelésből, van, aki muszájból. Van, aki versenyszerűen, van, aki hobbyból. Néha-néha én is futok: a magam módján, bicegősen. Sokszor loholok gyermekeink után; a minap pedig azért kellett nyúlcipőket húznom, hogy elérjem a buszomat. Mindig is szerettem az atlétikát nézni, és tisztelem a futókat. Néhány személyes ismerősöm életéből, akik versenyszerűen sportoltak, tudom, hogy mennyi odaszánás, kitartás kell a jó eredmény érdekében. Nemrég olvastam Max Hooperről , akinek mindkét térdét megoperálták, kemény, odaszánt munkával mégis el tudott indulni az egyik legnehezebb extrém futóversenyen. Max összesen 97 kilométert futott 63 óra, 12 perc alatt. A pálya legmagasabb pontja 5000 méter volt, a legalacsonyabb pedig 100 méterrel a tengerszínt alatt. Hogy miért írok erről? Mert hívő keresztyén emberekként, és házaspárokként is mindannyian egy hasonló versenyt futunk. Ezt a versenyt Isten helyezte elénk, és a pálya, amit teljesítenünk kell, tele van extrém kihívásokkal. Az 1Kor 9, 24- 27 alapján látjuk, hogy az élet egy olyan verseny, amit meg kell futnunk, be kell fejeznünk, mégpedig győztesen! A következő gondolatokat egyéneknek, és házaspároknak egyaránt bíztatásként szánom.
„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”
Mikor megismertem Jézust, mint személyes Megváltómat, aki drága vérén szerzett új szövetséget, célja és értelme lett az életemnek. Addig is éltem az életemet – futottam, de nem azon a pályán, ahol az időt mérik, ahol a CÉL van. Mikor 12 évvel ezelőtt Isten és emberek előtt házassági szövetséget kötöttem a párommal, egy újabb startpisztoly dördült el: most már ketten járunk a keskeny úton. A fenti igerészből látjuk, hogy nem mindegy, miként futjuk meg a versenyt. Pál nem véletlenül ír erről, mert jól tudja, hogy különbözőek vagyunk.
Van, aki időszakosan, csak akkor fut, amikor jól esik . Ennek nem sok eredménye van. Nem futhatunk csak akkor, amikor a kedvünk tartja, mert akkor az áldozatokat nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk meghozni. Az Úrral való kapcsolatunkat, a házasságunkat is folyamatosan ápolni kell, oda kell rá figyelni.
Vannak, akik óvatosak: sokat gondolkodnak a versenyen, tudják, hogy futni kéne, tenni kéne valamit, de a biztonság kedvéért csak nagyon ritkán hagyják el a startvonalat, és akkor sem jutnak messzire. Ezek az emberek megrekednek, nem növekednek a hitben, Isten ismeretében. Az ilyen házasságok sem bontakoznak ki: a pár sokat gondolkozik azon, hogy néhány dolgon változtatni kéne, de nem merik ezeket megtenni, nem mernek hitből lépni, pedig lehet, hogy ez lenne a megoldás az életükben.
Aztán van, a megalkuvó futó. Ő nem kívánja feladni a kényelmét, a különböző vágyait és bűneit. Ezért sokszor nem a saját sávjában, sorában fut – nincs a helyén. Neki is vannak meggyőződései, de nem hajlandó komolyabb árat fizetni azért, hogy változzon az élete. A házasságokra is igaz ez. Saját életünkből, és másokéból is látom, hogy a házassággondozás elméleti ismerete nem elég: odaszánással, és kemény munkával kell átültetni, és gyakorlattá tenni azt a mindennapokban.
Aztán ott vannak a megkeményedett futók. Ők azok, akik megkeseredettek, a sebeikkel vannak elfoglalva. Veteránok, akik cinikusak, és másokkal kritikusak, fásultak, és közönyösek. A többieket irigykedve szemlélik, pedig még nekik is mér a stopperóra, ők sem érték el a CÉLT.
Végül az odaszánt életű futó, aki a célért, a győzelemért fut. Tudja, hogy mi a célja, ezért odaszánja magát, edz, és kitart. Mint hívő ember, és mint házasságban élő is megtapasztaltam, hogy a nehézségek, a mélypontok ideje alatt sokat jelent az, hogy nem bizonytalan a cél, hogy van remény, van fordulat, van továbblépés, van gyógyulás! Ha felismertük a verseny súlyát, akkor valóban fussunk úgy, hogy elnyerjük a díjat! Mindennapjainkban vegyük figyelembe az Úr vezetését, szabályosan fussunk, és ne engedjük, hogy mások akadályozzanak a futásban! Az önmegtartóztatás, az engedelmesség, a szolgálathoz való hozzáállás és a kitartás rajtunk múlik. A sportolók nagyon jól tudják, hogy a felkészülés, és a verseny alatt, mire kell odafigyelniük. Önmegtartóztatóak, megsanyargatják a testüket. Lelki értelemben is tudnunk kell, hogy mire kell odafigyelnünk: a kísértésekre, a bűneinkre, a gyengeségeinkre ugyanúgy, mint az Úrtól kapott ajándékainkra, elhívásunkra, feladatainkra. Augustinusról olvastam, hogy megtérése előtt buja életet élt. Egy napon, röviddel megtérése után, az utcán összetalálkozott egy fiatal nővel, akivel előzőleg bűnt követett el. Augustinus azonnal sarkonfordult , és futásnak eredt, a nő pedig utána kiáltott: „Augustinus! Augustinus! Én vagyok az, én vagyok az!” Mire Augustinus tovább folytatva futását, hátra kiáltott: „Ez nem én vagyok! Ez nem én vagyok! Ez nem én vagyok!” Jó tudni, hogy a Szentlélekisten, az Ige ott vannak, és tanácsolnak minket, mint ahogy az edző tanácsolja a sportolót. A hitéletünket pedig nem egyedül kell megélnünk, hanem Isten népéhez, a gyülekezethez tartozhatunk, mely a példánknál maradva, a legjobb atlétikai klub, mely a felkészüléshez, a mindennapjainkhoz közösséget, hátteret ad, és ahol kölcsönösen egymást bíztathatjuk, bátoríthatjuk, segíthetjük.
Számomra mindemellett a legcsodálatosabb az, hogy nem egyedül futok a pályán, hanem maga az Úr Jézus van velem, és velünk, a családommal. Ő mondta, hogy velünk van minden napon, hogy nem marad el tőlünk, sőt erős jobbjával támogat! Ha elesek, felemel, sőt valamikor Ő maga hordoz – csak az Úr lábnyomai láthatók, ha visszatekintünk egy-egy szakaszra. Jean Vanier francia atya, a fogyatékos gyermekek között szolgáló Bárka misszió alapítója mondta el a következő történetet: A fogyatékos gyermekek részére versenyt rendeztek, ahol volt egy tehetséges fiú, aki nagy eséllyel indult a győzelemért. A verseny elindult, és valóban vezetett a fiú, úgy tűnt, hogy ő ér először a célba. Ahogy közeledett a célvonal felé, észrevette, hogy az egyik társa futás közben elesett. Ez a fiú megfordult, odament a társához, felsegítette, és kéz a kézben, utolsóként értek célba. Mégis ő nyerte a versenyt! Az Úr Jézus nekem is fogja a kezem, és velem fut – a mindennapokban, az életemben, a házasságomban, és ezért nagyon hálás vagyok. Te milyen futó vagy? Hogyan éled az életed? Tudod-e, hogy miért futsz, miért futtok a pároddal? Nem csak azért, hogy jobb legyen az életed, a házasságod, jobb keresztyén légy. A célban színről-színre látjuk majd az Úr Jézust – örökké! Addig is nézzünk fel rá, a hit szerzőjére, ne lankadjunk el, hanem növekedjünk a szeretetben! Legyünk készek áldozatot hozni! A hívő élet valamilyen értelemben az életünkbe kerül. De ez az egyetlen verseny, ahol az időt mérik, ami számít: ezért a győzelemért fussunk! Kérjük az Urat, hogy adjon erőt befejezni az előttünk álló versenyt, és tudjunk úgy futni, mint Eric Liddle , a híres olimpiai bajnok, és misszionárius, aki érezte, hogy Isten kedvét leli, és gyönyörködik benne, amikor fut. És ne feledjük Pál bizonyságtételét : „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” 2Tim 4, 7-8.