Házasságunk Isten műhelyében – 20. rész
A gyermek ajándék
„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” /Zsolt.127,3./
Szülőnek lenni, a teremtésbe bevont isteni megajándékozottság élménye. A gyermek ajándék, jutalom az Úrtól. Nem a házaspár érdemeiért kapott, hanem kegyelemből származó adomány, ami természetesen nem birtoklásra, hanem felelős és bevonó nevelésre, plántálásra és a rácsodálkozás állandó lehetőségét kínáló, életutakat meghatározó élmény, annak minden felvillanyozó örömével és fáradtságával, időnként szomorúságával is akár, de eredőjét tekintve felfelé, Krisztusra mutató közös nagyprojektje a legtöbb, erre elhívott házaspárnak.
A gyermeknevelés óriási témája – terjedelmes szakirodalmát tekintve, és a Szentírás által is kiemelten kezelt útmutatásai alapján – egy rövid áhítatban kifejteni legalább akkora művészet volna, mint egy Beethoven szimfóniát egy 3 másodperces tömörített verzióban kiemelve bemutatni. Nem is ezt várjátok tőlünk, kérünk, kedves olvasó házaspárok! Ezúttal inkább csak világítsunk rá az ajándék szóra!
Akik e sorokat olvassátok, bizton tudjátok, hogy a gyermekeitek, ha vannak, lesznek, ajándékok a számotokra. A kérdés, hogy hogyan bánunk az ajándékkal? A legfontosabb mindig azt tudni, a legnagyobb örömök, ünnepek, de a nehézségek, bajok, sötétség közepette is, hogy kitől, az Úrtól és mire, sáfárságra kaptuk a házasságunkba csöppent egy-egy gyümölcsét a kegyelemnek. Arra kell törekednünk, hogy ezt lássuk be, érezzük át a hétköznapokban is, ne csak az ünnepi pillanatokban. A dackorszakban, a kamaszkorban is. A gyermek életútjának minden fázisában ajándék, akkor is, ha még csak váradalom, s akkor is, ha már felnőtt.
Ha mindennapi sáfárságra kapott ajándék a gyermekünk, akkor szülőként az adott életszakaszhoz igazodó nevelésükbe nem fáradhatunk bele! Akkor a jelenlétben visszasugárzó szeretet fényében örülve és az odaadó áldozatot pillanatnyilag elnyelni látszó nehézségek közepette is tudnunk kell, hogy ez is, az is ajándék. Mikor mi jön, azzal a formálódik a család.
Kedves házaspárok!
Mitől tartotok leginkább, amikor gyermekről, gyermekvállalásról, gyermeknevelésről beszélgettek egymással? Attól, hogy kevés (lesz) az erőtök, szűkös a kenyeretek, fogyatékos a türelmetek, bizonytalan a jövőtök, vagy attól, hogy amit Isten örökségnek nevez, azt ti talán tehernek látjátok, mert a félelem köde ráült a hitetekre?
Tudjuk pedig a gyermek nem tulajdon, hogy birtokoljuk, nem élettervünk díszítőeleme, hogy kedvünk szerint illesszük be, nem önmagunk folytatása, hogy benne magunkat építsük tovább, hanem az Úr öröksége, anyaméh gyümölcse, ránk bízott szent sáfárság, amelyben nemcsak mi neveljük őt, hanem Isten – sokszor éppen általa – minket is nevel: önzésünkből kifelé, kényelmünkből szolgálatba, félelmünkből bizalomba, számítgatásainkból az Ő gondviselő tenyerébe.
Beszéljetek hát erről nem egymást ijesztgetve, nem a világ napjainkban különösen felerősödő, nem alaptalan, riadalmait visszhangozva, nem a körülmények negatív hatását, a magatok ellenálló erejét méricskélve, hanem az Úr előtt, térdre hajló szívvel, mert a hit nem azt jelenti, hogy nem látjuk a terheket, hanem azt, hogy a terhek fölött is meglátjuk Őt, aki életet ad, kenyeret szel, erőt újít meg naponként, s aki nemcsak gyermeket bíz ránk, mint Őelőtte járó házaspárra, hanem kegyelmet is ad a házuk népének.
A gyermek ajándék. Fogadjuk hát nem félelemmel, hanem hittel; nem tulajdonosként, hanem sáfárként; nem önmagunkban bízva, hanem abban az Úrban, aki az örökséget adja, s az örökség hordozásához is megadja a szükséges időben az elégséges jót. Ámen.
