Házasságunk Isten műhelyében 23. rész

Egymás megértése

„….értelemmel éljetek együtt feleségetekkel……” /1Pét.3,7./

Amikor két ember összeköti az életét, a kezdeti lángolásban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szeretet egyfajta automatikus védőhálót jelent. Azt gondoljuk, ha igazán szeretjük egymást, akkor a megértés, a ráhangolódás és a zökkenőmentes együttélés magától értetődő módon, mintegy „gyári beállításként” jár a házassághoz. Idővel azonban mindannyian ráébredünk, hogy a rózsaszín köd eloszlása után a mindennapi valóság egészen más képet mutat. A kommunikációs zátonyok, a fáradtságból fakadó elbeszélések egymás mellett, és a kimondatlan elvárások arra figyelmeztetnek bennünket: a megértés nem egy statikus állapot, hanem egy naponta megújítandó döntés és közös munka.

Péter apostol nem véletlenül fogalmaz így a levelében: „megértéssel éljetek együtt feleségetekkel” (más fordítás szerint: „értelemmel éljetek együtt!”). Bár az igei rész kifejezetten a férjekhez szól – akiknek a korabeli társadalomban különösen is tanulniuk kellett a tiszteletet és a finomságot a feleségük felé –, a mögötte meghúzódó isteni alapelv egyetemes. A házasságban az „értelemmel való együttélés” azt jelenti, hogy nem a saját igazunk és kényelmünk körül forgunk, hanem hajlandóak vagyunk energiát, időt és tudatosságot fektetni a másik megismerésébe.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy a jó házasságot a szerencsének vagy a „tökéletes összeillésnek” tulajdonítjuk. Azt mondjuk: „Ők olyan szerencsések, annyira értik egymást.” Mintha ez egy veleszületett, megváltoztathatatlan tulajdonság lenne. A valóság ezzel szemben az, hogy a megértés egy tanulható készség. A szeretetnek az a gyakorlati formája, amelyet az iskolapadban nem tanítanak, de Krisztus iskolájában naponta gyakorolhatunk.

Ehhez a tanulási folyamathoz három alapvető építőkockára van szükségünk, mégpedig képesnek lenni kilépni a saját igazamból, a saját sérelmeimből, és megpróbálni a másik szemével nézni ugyanazt a helyzetet. Az empátia nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben egyetértek a társammal, hanem azt, hogy elfogadom az érzéseit, gondolatait és tiszteletben tartom az ő megélését: „Látom, hogy ez most neked fáj, nehéz vagy fárasztó, és ez számomra is fontos.” A másik akadály, hogy nem figyelünk kellően a társunkra, figyelmünk megosztott. Gyakran ott ülünk egymás mellett a kanapén, de a tekintetünk és a gondolataink a képernyőre tapadnak. A megértés ott kezdődik, amikor tudatosan leteszem a telefont, becsukom a laptopot, félretolom a munkát és a hobbit, a szemébe nézek a társamnak, és valóban jelen vagyok. Nemcsak a szavait hallom meg, hanem a mögöttük lévő fáradtságot vagy vágyat is. Végül, de nem utolsó sorban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy évek múltán már gondolatolvasók vagyunk. „Úgyis tudom, mit fog mondani.. Úgyis tudom, mi a baja..” – gondoljuk sokszor, és ezzel elvágjuk a valódi kapcsolódás fonalát. Feltételezések helyett kérdeznünk kell. A kérdezés a tisztelet, az érdeklődés és az élő szeretet legszebb jele.

Egyetlen házasság sem működik „robotpilóta” üzemmódban. Nem létezik olyan, hogy valaki egyszer s mindenkorra tökéletesen megtanulta, hogyan kell jó férjnek vagy jó feleségnek lenni, majd hátra dőlhet. A szerepeink, a szükségleteink és a körülményeink folyamatosan változnak. Egy gyermek születése, a munkahelyi terhek, a betegségek vagy az életközépi változások mind-mind új dinamikát hoznak. Ami működött tavaly, nem biztos, hogy működik idén. Ha a házasságot egy automatának tekintjük, amelyből gombnyomásra jár a figyelem és a gondoskodás, a kapcsolatunk óhatatlanul elidegenedik. Fel kell ismernünk, hogy a házasság egy élő szervezet, amelyet naponta gondozni kell. Ehhez pedig két irányba kell folyamatosan fordulnunk.

Elsőként is Isten felé, mert tőle kapunk mindent, a türelmet, a megbocsátó kegyelmet és azt a szeretet-forrást, ami a saját emberi kimerültségünk után is képes adni. Az ige arra figyelmeztet, hogy ha nincs megértés a házasságban, még az „imádságaink is akadályba ütköznek”. Az Istennel való és a társunkkal való kapcsolatunk elválaszthatatlan egymástól. Másfelől naponta újra és újra odafordulni a másikhoz, tudatosan keresve a kapcsolódást, elengedve a büszkeséget és a megcsontosodott elvárásokat.

Ha most megvizsgálnánk őszintén a szívünket és a párkapcsolatunkat, vajon hányszor fordult elő, hogy elbeszélünk egymás mellett? Hányszor várunk el dolgokat anélkül, hogy kifejeznénk a szükségleteinket, vagy hányszor mulasztjuk el észrevenni a másik néma segélykiáltását? Álljunk hát meg egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a tükörként szolgáló kérdést, hogy mikor kérdeztem meg utoljára a páromat őszinte, nyitott és szerető szívvel: „Drágám, most mire van a legnagyobb szükséged tőlem?” Nem arra, hogy mi a feladata, nem arra, hogy mit kell elintézni a ház körül vagy a gyerekekkel kapcsolatban, hanem arra, hogy személy szerint tőlem, mint házastárstól, mire vágyik leginkább ebben az élethelyzetben. Egy megértő beszélgetésre? Egy ölelésre? Arra, hogy levegyek egy konkrét terhet a válláról? Vagy egyszerűen csak arra, hogy csendben, ítélkezés nélkül mellette legyek?

Amikor ezt megkérdezzük, és készek vagyunk valóban végighallgatni a választ anélkül, hogy azonnal védekeznénk, magyarázkodnánk vagy tanácsokat osztogatnánk, akkor kezdünk el Péter apostol szavaival élve értelemmel, megértéssel együtt élni. Ez az a pont, ahol a Bibliában írt Ige gyakorlati, hús-vér szeretetté és mindennapi áldássá válik. Ámen.