Utazás a házasságunk körül – 19. rész

LE IS ÚT, FEL IS ÚT

„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül.” /Fil.3,20./

„Van út, amely helyesnek látszik az ember előtt, végül mégis a halálba vezet.” /Péld.14,12./

„- Le is út, Fel is út!”– mondogatjuk olykor búcsúzóul könnyedén, szinte félvállról, mintha csupán afféle jóindulatú, vidéki elköszönés volna ez, pedig a házasságunk körül való utazás során aligha találhatnánk ennél tömörebben kimondott, s mégis komolyabb igazságot, hiszen aki valaha hosszabb útra indult, különösen hegyes-völgyes vidéken, az jól tudja, hogy nem minden út egyforma, nem minden emelkedő ugyanoda vezet, nem minden lejtő ártalmatlan, s bizony nem mindegy, hogy miközben egyszer felfelé kapaszkodunk, másszor lefelé ereszkedünk, vajon ki ül a volánnál, ki mutat irányt, s egyáltalán tudjuk-e még, hová tartunk, s közbe még az Úrnak a dombok sorrendjére is gondja van.

Mert a keresztyén házaspár tagjai különös helyzetben élnek egyenként és együtt e világ rögös országútján: már megtért, de még kísérthető; már az Úré, de még itt jár a poros földi utakon; már mennyei polgárjoga van, mégis a hétfő reggeli kenyérgond, a gyermeknevelés, a megfáradás, a betegség, a ki nem mondott szavak, a félreértések, a napi robot, a számlák, az öregedés, s olykor a csendes sírás vagy épp a csendes nevetés között kell kormányoznia, vagy azt segítenie a házasság nevű járművük, miközben a mennyei haza ugyan ott dereng valahol előttünk, de oda földi szerpentineken, kaptatókon és olykor veszélyes lejtőkön keresztül vezet az út. (Láttuk ezt korábban, csak célját tekintve egyenes és keskeny, ugye emlékszünk?)

A „fel is út” többnyire nem kényelmes út, mert fölfelé kapaszkodni még a legerősebb motorral sem egyszerű, vissza kell olykor kapcsolni, több üzemanyag fogy, jobban melegszik a motor, lassabb a haladás, bár a táj látványosabb, mint odalenn, amikor könnyedén gurultunk suhanva nem is láttuk, s épp így van ez a házasság emelkedőin is, amikor egyszerre több teher kerül a járműre, amikor betegség, gyermekgond, anyagi bizonytalanság, megfáradt lélek, félrecsúszott mondatok, kiábrándulás vagy éppen lelki szárazság nehezíti az előrejutást, s az ember hajlamos volna azt kérdezni: Uram, miért ilyen nehéz ez most? Miért vagyunk egyszer fenn, egyszer lenn? Egyszer hopp, máskor kopp?

Pedig a fölfelé vezető út nem feltétlenül a büntetés útja, hanem gyakran a közelebb húzódásé, a megszentelődésé, annak a csendes és olykor verejtékes tanulásnak az útja, amikor a házaspár lassan megérti, hogy Krisztus után menni nem egyszeri döntés, hanem napi kapaszkodás, napi önmegtagadás, napi visszafordulás, amikor újra meg újra meg kell tanulni nem a sértettséget választani a megbocsátás helyett, nem a hallgatást a beszélgetés helyett, nem a saját igazunkhoz ragaszkodni, hanem közösen térdre borulni, mert a menny felé vezető út, bármennyire vigasztaló cél felé visz is bennünket, bizony nem mozgólépcső, amely kényelmesen felrepít, hanem keskenyebb ösvény, amelyen olykor lihegve, olykor elfáradva, olykor egymást támogatva kell fölfelé menni. DE, az izzadságszagú erőlködést kiváltandó mondja Pál: „Örüljetek! Ismét mondom, örüljetek!” Örömmel teli szívből énekelve könnyebb hegyet mászni is. Van egy mondás is erre: – „Ha süt a nap, örüljetek, ha nem, esik az eső, akkor is, hiszem, ha nem örültök, akkor is esik.”

Férfiak! Megkérdezitek-e olykor, különösen a meredekebb emelkedőkön, hogy valóban Krisztus felé megyek ráadásul örömmel (tiszta kezeket emelve fel imádkozva – vezettek-e, vagy csak előre, vakon, megszokásból, erőből, kissé büszkén, kissé fáradtan, kissé ingerülten, miközben mögöttetek a feleségetek s a gyermekeitek ülnek, akik nemcsak a vezetési rutinotokat figyelik, hanem azt is, tudtok-e imádkozó férfiemberek lenni, tudtok-e lassítani értük, ha kell, tudtok-e visszakapcsolni, ha túl meredek a kaptató, felemelni őket?

Asszonyok! Segítitek-e a mellettetek ülőt, amikor az út emelkedik, vagy inkább szemrehányóan figyelitek, miért nem megy gyorsabban, miért nem biztosabb a keze, miért nem olyan sima az út, mint valaha volt, mint a télen a lankán lefelé szánkázva, miközben lehet, hogy éppen az Úr tanít benneteket arra, hogy az emelkedőn nem a sebesség a fontos, hanem az, hogy együtt maradjatok, együtt kapaszkodjatok, együtt kérdezzétek: Uram, hogyan tovább? Köszönjük.

Mert bizony van „le is út” is, s talán ez a veszélyesebb, mert lefelé menni könnyebbnek tűnik, ott nem kell akkora erő, ott sokszor már szinte magától gurul az ember, s milyen alattomos dolog az, amikor a könnyebbség lassan megszokottá válik, amikor már nem imádkozunk úgy, mint régen, már nem beszélgetünk olyan mélyen, már nem kérdezzük az Urat, már nem nyitjuk ki az Igét, már nem sürgős a templomba indulás, már nem fontos a közös családi/házaspáros reggeli/esti áhítat (tartunk már/még ilyeneket?!), a közös bocsánatkérés, a közös sírás vagy hálaadás, hanem csupán hagyjuk, hadd guruljon a jármű, hiszen látszólag még minden rendben van.

Pedig a lejtő nem azért veszélyes, mert rögtön szakadékba visz, hanem mert alattomosan gyorsít, s az ember sokszor észre sem veszi, mikor engedte ki kezéből a kormányt, s ki tudja mikorra kopik el a fékbetét, mikor lehet a szeretetteljes odafordulásból közöny, a közös imádságból hallgatás, a vágyott együttlétből kötelesség, a türelemből ingerültség, a hitből megszokás, s végül mikor kezd az egész házasút egyre inkább lefelé sodródni, olyan irányba, amely eleinte még helyesnek, sőt kényelmesebbnek látszott, végül azonban a házassági árokhoz, a sértettség szakadékához, a hűtlenség vagy hidegség meredélyéhez, s végső soron Isten nélkül a lelki mélységhez, a kárhozat felé tartó úthoz kezdett vezetni.

Mert testvéreim, a pokol felé nem rohannak a házaspárok, oda olykor elegendő csak nem kapaszkodni, nem figyelni, nem imádkozni, nem visszakapcsolni, nem fékezni, s hagyni, hadd vigyen a lejtő, magától úgy is oda jutna, ha nem volna kegyelem. De hála a mi Urunknak, Jézusnak ma még van. – Térjetek meg! Hirdeti Keresztelő János, az útkészítő első felszólalásában.

Ám dicsőség az Úrnak, hogy Krisztus nemcsak a hegytetőn vár bennünket, hanem a mélybe is utánunk jött, s mielőtt fölment volna a mennyei dicsőségbe, leszállt a szenvedés, a halál, a fájdalom és az elveszettség legsötétebb völgyébe, hogy ha már félrecsúszni látszott volna is a házasságunk kereke, ha már recseg is a kapcsolatunk futóműve, ha már ott állunk ijedten egy lelki szerpentin vagy meredély szélén, akkor is legyen Kihez kiáltani, legyen Aki utánunk nyúl, legyen Aki nemcsak figyelmeztet, hanem visszairányít, megállít, fölemel és újra útra állít.

Így hát kérdezzük meg magunktól csendben, ma este, egymásra nézve: vajon fölfelé Krisztushoz kapaszkodunk-e, még ha lassan is, vagy már régóta csak gurulunk lefelé, s közben megszoktuk a sebességet?

Mert fel is út, Le is út! De Krisztussal egyik sem reménytelen. Ámen.

Vezessen az Úr tovább bennünket!

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Útvesztő következik.