Utazás a házasságunk körül – 20. rész
Útvesztő
„Mert jobb lett volna ezeknek, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, mint hogy megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.”
/2Péter 2,21/
Kevés nyugtalanítóbb hely van az útvesztőnél, másnéven a házassági labirintusnál. A házasember lát maga előtt utakat, folyosókat, kanyarokat, lehetőségeket, mégis olykor egyre bizonytalanabbá válik benne, hogy valóban jó irányba halad-e. Minden ösvény járhatónak tűnik, minden forduló ígéretesnek látszik, mégis újra és újra ugyanoda jut vissza.
A keresztyén házaspár élete sem mentes az ilyen útvesztőktől.
Vannak időszakok, amikor világos minden. Tudjuk, mit kell tennünk, merre vezet az út, mit kíván tőlünk az Úr. Máskor azonban köd ereszkedik a lélekre. Betegség, csalódás, gyász, anyagi gondok, gyermeknevelési nehézségek, meg nem értettség vagy éppen a jövőtől való félelem vesz körül bennünket. Ilyenkor mintha a korábban egyenesnek látszó út hirtelen labirintussá változna.
S az útvesztőben különösen aktív az ellenség.
A Szentírás azt mondja: „ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, keresve, kit nyeljen el.” Nem véletlenül éppen a bizonytalan időszakokban támad. Nem feltétlenül nagy bűnökkel kezdi. Sokszor csak összezavar, elbizonytalanít, kérdéseket suttog, kétségeket támaszt, egymás ellen fordít, uszít. lázít. Azt sugallja, hogy egyedül vagyunk, hogy nincs kiút, hogy az Úr megfeledkezett rólunk, hogy a házastársunk lett minden bajunk legfőbb oka. Bezzeg én és bezzeg te!
Pedig az útvesztő nem azért veszélyes, mert nincs belőle kijárat. Van, csak épp nem találjuk a nagy frusztráltságban. Hanem azért, mert a házasember pánikba eshet.
Amikor a menekülés fontosabbá válik, mint a vezető: Jézus követése.
Aki járt már nagyobb útvesztőben, tudja, hogy a kapkodás ritkán segít. A másikkal való kiabálás sem hoz gyakran jó megoldást. Az egymás hibáztatása, a következetesség hiánya ésa hígadt, józan mérlegelés hiánya és az össze-vissza rohanás csak növeli az eltévedés veszélyét. Amely házaspár a krízis nevű labirintusból egyszer-többször kijut, az rendszerint nem azért jut ki, mert gyorsabb, okosabb vagy erősebb a többieknél, keresztényibb, hanem mert megtalálja a helyes tájékozódási pontot, s követi a Pásztor hangját és tanácsát.
A keresztyén ember számára ez a tájékozódási pont Krisztus.
Férjek! Amikor nem látjátok a következő kanyart, ne engedjétek el az Úr kezét!
Asszonyok! Amikor az áthatolhatatlan labirint falak egyre magasabbnak tűnnek, ne veszítsétek el a reménységet!
Házaspárok! Bármilyen kusza is az útvesztő, egy megoldás volt/van/lesz, csak ne veszítsétek el egymást sohasem! Mert milyen szomorú lenne, ha a kijárat keresése közben szem elől tévesztenénk azt, akit az Úr ránk bízott. Hiszen nem egyedül indultunk erre az útra. Szövetségben járunk., egymásért is felelősek vagyunk.
Az útvesztők idején különösen fontos közelebb húzódni egymáshoz, többet imádkozni, többet kérdezni az Urat, s kevesebbet hallgatni a félelmekre. Mert a félelem elszigetel, Krisztus azonban megerősítve magához ölel bennünket, mint eltévedt juhait a Pásztor.
És milyen vigasztaló, hogy Urunk nemcsak az egyenes út Istene. Nemcsak a napsütötte országutakon jár velünk. Az útvesztők kanyarulataiban sem veszít szem elől bennünket. Ő ott is tudja, hol vagyunk, s merre a kijárat, hiszen Ő maga készítette el nekünk, hogy azon ki-be járjunk és legelőre találjunk. Akkor is látja a kijáratot, amikor mi már csak sötét falakat látunk magasodni magunk körül.
Ezért, ha egyszer úgy érezzük, hogy elvesztünk, ne a reményt adjuk fel, hanem inkább hangosabban kiáltsunk együtt az Úrhoz!
Mert aki Krisztust nem veszíti el, az valójában sohasem veszett el egészen.
Vezessen az Úr szövetséges házastárként bennünket az útvesztőkön keresztül is, hogy se a hitünket, se a reménységünket, se az egymás iránti szeretetünket el ne veszítsük végleg sohase, míg végül megérkezünk az örök hazába, Jézushoz. Ámen.
Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Hazaút következik.
