Házasságunk Isten műhelyében – 12. rész

/Kategória: , ,

A párod Isten ajándéka. Vigyázz rá!

„Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt és a házasélet legyen tiszta.” /Zsid.13,4./

Ha veszünk, vagy ajándékba  kapunk valami értékes tárgyat, akkor arra nagyon vigyázunk, óvjuk, gondozzuk. Gondoljunk csak Antoine de Saint-Exupéry a Kis herceg című művéből megismert rózsára, amely művészien fejezi ki a feltétlen szeretet, az igazi kötődés és felelősségvállalás fontosságát.

”Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni, meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám”.

Amikor összeházasodtunk fogadalmat tettünk az Úr színe  előtt, hogy szeretni fogjuk egymást egy életen át, hűek leszünk egymáshoz, s házastársunkkal szentül fogunk élni.

A házasság Isten életre szóló ajándéka, szent szövetség. A szent élet alapja a kizárólagos szeretet, a bizalom, s az őszinteség. Mindig, minden körülmények között meg kell őrizni a megbízhatóságot, s az igazmondást!

„….Mondjatok igazat egymásnak!…” /Zak.8,16./

„… vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat….” /E.4,2./

A bizalom alapja az őszinteség, vagyis, hogy igazat mondunk. Mindig.

A kapcsolatépítés csak az igazság talaján képzelhető el. Amikor két ember (egy férfi és egy nő!) ismerkedik egymással, az a vágyuk, hogy minél jobban megismerjék egymást. Kezdetben mindenki szebbnek, jobbnak látja a másikat. Valójában igyekszünk is jobb színben feltüntetni magunkat. A szerelem elvakíthat. Sokszor nem is a valóságot, hanem egy képzelt képet lát maga előtt az ember, amely irreális is lehet. (Rózsaszínű szemüveg!) Fantáziájával kiszínezi az ember a valóságot.

Az ifjú pár házasságot köt, s boldogan, szerelemben él. S telik múlik az idő, s lassan kitisztul a kép. Sőt, az is előfordul, hogy ismét irreális képet lát, de most szürkében (lekerült a rózsaszínű szemüveg). Kezdi észre venni a másik hibáit, megismeri gyenge pontjait, furcsa, esetleg zavaró szokásait.

Minden kapcsolatban vannak nézeteltérések, konfliktusok, viták. Ez nem baj, ha tudjuk Isten tanítása szerint kezelni a helyzetet. Az igazság kimondása nem támadás, hanem a kapcsolat építése, jobbítása, ha szeretettel tesszük. A cél nem a társunk feletti győzelem, hanem, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

„Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt.” /Ef.4,31./

Vagyis: szeretetben mondjuk meg az igazat!

„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”/Ef.4, 32./

Ha Isten igaznak nyilvánított engem (megtértem, elfogadtam a bűnbocsánatot) hogyan mondhatnék nem igaz dolgokat?! Aki igazat mond, Istent dicsőíti. Aki hazudik, az ördögöt szolgálja.

Kérdések:

– El tudom-e fogadni a „kényes” igazságot, még, ha szeretettel mondják is?

– Mi az a „kényes” téma, amit halogatsz kimondani, és hogyan tudnád ezt nem vádolva felhozni?

A házasságban az is alapvető igény, hogy vonjuk be egymást életünk történéseibe. Osszuk meg egymással az élményeinket, magyarán mondjuk el, hogy mi történt velünk, amikor távol voltunk napközben egymástól! Ne legyenek titkaink egymás előtt! S, ha netán elbuktunk egy kisértésben, vagy elkövettünk valami bűnt, s gyötrődünk lelkünkben, azt minél előbb mondjuk el a házastársunknak!

Amikor feszültség van egy házasságban gyakori probléma, hogy a társunk csak hiányt szenved valamiben, vagy hiányzik a szeretet kifejezése, esetleg kimondása. Hiányzik egy ölelés, egy kicsit több egymásra figyelés. Talán úgy érzi az egyik fél, hogy nem kap elég szeretetet, vagy tiszteletet a másiktól, vagy fordítva. Nagy ajándék és nagy áldás, ha az estét Isten előtt együtt elcsendesedve tudjuk befejezni. Tudunk hálát adni, s megköszönni mindazt, amit a nap során kaptunk. Nagy öröm, ha békességgel a szívünkben tudunk nyugovóra térni.

„a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.” /Ef.4,26-27./

Házasságunk Isten műhelyében 11. rész

/Kategória: , ,

Szánj időt a társad meghallgatására!

„Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra,….” /Jak.1,19./

A Jakab levele 1,19 Igevers 5 különböző fordítását vizsgálva megállapítható, hogy a kezdő megszólítás után Istenünk üzenete számunkra 3 fordításban is (MRE Kálvin kiaó 2008, ÚR. Károli, Károli) szó szerint ugyanaz: „legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra,…”

A Csia fordításban a „szólás” helyett a „beszéd”-et használja. Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a beszédre, késedelmes a haragra.

Az Egyszerű fordítású Bibliában a bevezető megszólítás után így hangzik a központi üzenet: mindenki készségesen hallgassa meg a másikat és jól gondolja meg mit beszél, s emellett ne legyen hirtelen haragú.

Kedves Házaspárok! Most, a bevezető megszólításra hadd hívjuk fel a figyelmeteket!

Két fordítás is így kezdődik: „Tanuljátok meg tehát szeretett testvéreim:”(MRE Kálvin kiadó, Egysz. Ford. )

Egy fordítás Így kezdődik: Tudjátok, szeretett testvéreim. (Újonnan Rev. Károli)

Egy másik így: Tudjátok ti ezt jól, szeretett testvéreim. (Csia L. ford.)

Egy pedig így: Azért szeretett atyámfiai. (Károli G.)

A különböző kezdő szavak arra engednek következtetni, hogy az olyan „művészi” szintre fejleszthető készségek, mint a „gyors hallás, ”a „késedelmes szólás”,  „késedelmes harag”- megtanulhatók, elsajátíthatók. Kellő gyakorlattal és türelemmel a tanulásból tudás lehet.

Kérdezlek testvérem! Mikor hallgattad meg a párodat, úgy, hogy szívből figyeltél rá, s megpróbáltad megérteni az ő gondolatait? Mikor volt úgy, hogy közben nem a válaszon gondolkodtál, nem az ellenérveidet fogalmaztad? Mikor hallgattad végig úgy, hogy nem szóltál közbe, nem igazítottad ki?

A türelmes, figyelmes meghallgatás a szeretet cselekedete, s a beszélgetőtárs (házastársunk) iránti tisztelet kifejezése is. Azt fejezzük ki vele, hogy fontos vagy nekem, érdekel, amit mondasz, meg akarlak érteni. Sok férjnek/feleségnek csak az a fontos, hogy elmondja a saját gondolatait (hogy elmondja a magáét). A beszélgetőtársát (férjét/feleségét, apját/anyját, gyermekét…) nem hallgatja meg. Tele van magával.

Amikor imádkozunk, Istennel beszélgetünk. Isten is válaszol, ha meghallgatjuk. Ha tudunk csendben várni a szavára.

Felgyorsult életünkben gyakran előfordul, hogy valóban nincs elegendő időnk egymásra. Arra, hogy, megosszuk egymással lényünk belsejét, s kitárjuk a szívünket egymás előtt, s megmutassuk magunkat. Vigasztaljon minket az, amit az Igéből kiolvastunk, hogy ez megtanulható.  Gyakorolni kell! A mi Atyánk ismeri a mi benső gondolatainkat is. Tudja, mire van szükségünk, mire vágyunk, s azt pedig mi tudjuk, ha kiáltunk hozzá, Ő meghallgat. „Ha kiált hozzám én meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban” /Zsolt.91,15./

A mindennapi életünkben előfordul, hogy csak logisztikai feladatokat, sürgős elintézendőket tudunk egymással megbeszélni. Az élet gyors iramot diktál, szinte „pörgünk”, percre be van osztva az időnk, nincsenek üres járatok. Nap végére majd elszédülünk, s azt mondjuk, nincs időnk, elfáradtunk. Időt kell biztosítani a meghitt házastársi beszélgetésre. A házaspári kohézió, s az intimitás megőrzése miatt is fontos a jó kommunikáció fenntartása. Érdemes hetirendet készíteni, s a teendőket úgy beosztani, hogy legyen idő a logisztikán kívül is beszélgetni egymással, csakazértis. Ügyes szervezéssel megoldható. Jó, ha van egy viszonylag stabil, a család életéhez igazított rendje ezeknek a beszélgetős alkalmaknak.

Nekünk a legjobb beszélgetéseink általában a két lányunkkal közös erdei sétákon, kirándulásokon voltak. Útközben mindenki elmondhatta, ami a szívét nyomta. Menet közben a beszélgető partnerek is cserélődtek, s közben csodálhattuk a teremtett világ szépségeit is, s tiszta levegőt szívhattunk, mókázhattunk, nevethettünk, énekelhettünk.

Konfliktusok, sértődések minden kapcsolatban előfordulhatnak, s ha nem tudjuk időben, s szeretettel tisztázni az esetleges félreértéseket, akkor abból harag lehet. A haragból pedig nem származik semmi jó, az rossz tanácsadó. A harag indulatot szül, s tovább mérgesedhet egy rendezetlen helyzet, „.mert az ember haragja nem munkálja Isten igazságát” /Jak.1,20./ „A szeretet nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.” /1 Kor.13,5./

Ha Isten akarja és élünk, a jövő héten arról olvashattok, hogyan mondjuk meg jól az igazat?

Házasságunk Isten műhelyében – 10. rész

/Kategória: ,

Az odafennvalók idelenn kezdődnek

„Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafenn vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!”
/Kol 3,1–2/

Kedves Házaspárok!

Van, amikor Isten úgy tanít, hogy nem magyaráz – hanem felvisz. Nem egy újabb mondattal, hanem egy új nézőponttal. Az ember addig azt hiszi, mindent jól lát, amíg egyszer csak fel nem ér egy magas hegyre, és rá nem döbben: eddig csak lentről láttam.

Pál apostol is valami ilyen magaslatra hív:
„az odafennvalókkal törődjetek”. 

Nem menekülés ez a földi felelősségek elől, nem álmodozó kegyesség, hanem iránytű. Mert lehet házat építeni úgy, hogy közben elvész az otthon. Lehet családot vezetni úgy, hogy közben kisiklik a házasság. Lehet dolgozni úgy, hogy közben megkeményedik a szív. Lehet programot szervezni úgy, hogy közben elfelejtünk egymás szemébe nézni. És lehet “mindent csinálni” úgy, hogy közben nem törődünk az odafennvalókkal.

Pedig az odafennvalók nem valami ködös távoli díszletek. Az odafennvaló: Krisztus. És Krisztus nélkül minden csak széteső részlet, kifáradó próbálkozás, kormánynélküli hajózás.

S hadd mondjam ki: a családnak is kell magaslat. Fel kell időnként menni. Nem testben feltétlenül, hanem lélekben. Ki kell néha kapaszkodni a hétköznapok alacsony útjairól a magasabb nézőpontra, ahol másképp látszik ugyanaz. Ahol, ami lenn óriásinak tűnt, az kicsivé lesz. Ahol, ami lenn szép volt, az jelentéktelennek bizonyul. És ahol valami, amit lenn csúfnak véltünk, fentről nézve kap értelmet.

Ezért van szükség megállókra. Pihenőkre. Lelkierő-szigetekre, csendes napokra, hetekre. Ahogyan az árral szemben úszó halnak is szüksége van menedékkövekre, hogy újra nekifeszülhessen, úgy kell nekünk is: a családi fészek, a házastársi ima, a gyermekkel való igei foglalkozás, a Szentírás olvasása, a közös reggeli-esti családi és/vagy házaspáros áhítat, a vasárnapi istentisztelet. Nem időveszetség és teher ez, hanem hullámtörő kövek, amelyek mögött az Úr friss oxigénhez enged.

A baj az, hogy a sodrás szeretné ezt elhitetni velünk: “nincs időd megállni”. Pedig aki nem áll meg, azt nem az idő viszi előre, hanem a sodrás viszi el. S olyankor az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy minden dolga megvolt, csak az Úr nélkül volt meg. S minden rendben volt, csak a lélek nem volt rendben.

Testvérek, az odafennvalókkal törődés idelenn kezdődik: a családban, a házasságban, a gyermeknevelésben, a hétköznapi imádságban. Abban, hogy újra “felkapcsoljuk az áramszedőt a trolibuszunkon”, s nem akkumulátorról próbáljuk élni a keresztyén életet – mert az csak ideig-óráig visz.

Ezen a héten tehát ne nehéz fogadalmakat tegyünk. Csak ennyit: felnézek Jézusra. 

Nem csak vasárnap. Hétfőn is. Kedden is. Fáradt estén is. Kapkodó reggelen is. Mert aki az odafennvalókkal törődik, az nem elszakad a földiektől – hanem helyükre teszi őket – s közelebb kerül a házastársához is.

És aki így jár, azt és annak házaséletét nem a sodrás formálja, hanem a Krisztusi szeretet. Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében – 9. rész

/Kategória: ,

Maradjunk együtt!

„Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást. Hűség sarjad a földből, és igazság tekint alá az égből.”

/Zsolt 85,11–12/

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

Aki látott már kivágott erdőt, az tudja: a tarvágás után nemcsak a fák tűnnek el, hanem valami a lélekből is. Rideg szél jár akadálytalanul a tuskók között, s a táj mintha azt kiáltaná: itt vége van mindennek. A forgácsot elfújja a szél, a csend megsűrűsödik, s minden az elmúlásról tesz tanúbizonyságot.

Ilyennek látszik néha egy házasság is. Mikor elfogy a madárdal. Mikor kihűl a fészek melege. Mikor a közös élet lombja lehull, s az ember már nem is meri kimondani, amit gondol: vajon van-e innen visszaút? Érdemes-e még? Van-e még jövő? Nem kellene-e inkább kidönteni, elengedni, továbblépni, „újrakezdeni” – valaki mással?

És itt kell megállnunk, mert a Szentírás egészen mást mond, mint a világ:
a válás nem opció (pont).

Amit Isten egybekötött, ember azt el ne válassza! Nem azért, mert Isten örömét leli a szenvedésben, hanem mert Ő a szövetség Istene – s mert Ő tud olyat, amit mi nem: életet támasztani a halálból.

Van a gemenci erdőben egy fa, amelyet okkal neveznek Titánnak. Kivágott nyárfák gyökereiből sarjadt, s a sarjak összefonódva eggyé lettek: három tuskó maradékából 100 év alatt egy óriás nőtt ki, az ország legnagyobb fája. Mintha a föld mélye azt mondta volna: „Nem adom fel.” Mintha az élet, Isten teremtő rendje, a halál fölé emelte volna a zászlót.

S testvérek: ilyen a kegyelem is. A kegyelemnek van egy „csakazértis”-e. Amikor egy házasság eljut oda, hogy már “kivágandó”-nak ítélik egyesek, az Úr még akkor is tud sarjat fakasztani. Ha a gyökér ott marad az öntözött földben, ha a szív nem szakad el teljesen, ha a térd le tud hajolni, s a két ember – ha már kézen fogva nem is, de legalább könyörgésben – Isten elé borul: akkor a “gyökérből” még lehet újra élő fa.

A Zsoltár azt mondja: „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak…”

Nem csupán szép költészet ez, hanem házassági titok. Ha Isten irgalma találkozik a mi hűségünkkel, akkor a reménytelenség erdeje is újra zöldülhet. Ha a mennyből alátekint az igazság, s a földből sarjad a hűség, akkor nem csak a békesség jön vissza, hanem a rend is. Nem az „én igazam”, nem a „te igazad”, hanem a Teremtő igazsága.

S van még egy kép, amit nem feledhetünk: a hármas kötél. Férj és feleség sarjai egymásba kapaszkodnak – de közéjük kell a harmadik. Mert két ember szeretete elfogyhat. Az Úré nem. Az Úr jelenléte az, ami eggyé fon, s ami nem könnyen szakad el.

Ezért, ha most úgy érzed: a házasságod erdeje kopár, a te fád kivágásra meg van jelölve, a remény kevés, a szél hideg – akkor nem azt mondd: “könnyebb lesz”, hanem azt: „-Maradjunk együtt!” És ha kell: -„Kezdjük újra!”

Mert az Úr megadja a jót, és a föld újra megtermi gyümölcsét. Ámen.

„Újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn.” /2Kir.19,16./

Házasságunk Isten műhelyében – 8. rész

/Kategória: ,

Állandó megújulásban

„Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre!
– Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.”

„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek:
– Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.”

„Nagy a TE hűséged! Az ÚR az én osztályrészem – mondom magamban -, ezért benne bízom.
Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz.”

/Jer.Sir.3,19-25./

Békesség Istentől, Kedves Házaspárok!

A házasság olyan, mint egy kert. És a kerteknek van egy könyörtelen törvénye: ha nem gondozzuk, nem marad meg kertnek –elvadult bozót lesz. Aki nem vet, ne csodálkozzon, ha nem arat! S ha a virág helyett csalán nő, felelőssé nem a csalán tehető. Így van ez a kapcsolataink szántóföldjén is, s annak legféltettebb virágoskertjében: a házasságunkban.

A hétköznapok lassan, észrevétlenül szárítják, merítik ki a földet. Nem egyszerre jön a baj, hanem apránként: elfáradunk, kimerülünk, lecsücsülünk egy kis dombra, s ettől megijedünk, s egymást kérjük számon. Aztán ránk köszönt a tél. Nem a kinti tél, hanem az a fajta, amikor a szívben van hideg. Amikor a mosoly már kényszeredett, az ölelés ritka, a szó rövid, a türelem kopott, s az ember úgy érzi: idegen földön jár – pedig otthon van.

S mégis: az Ige nem enged megállni a csüggedés mocsarában.

„Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.” – mondja a siralmakkal teli szív. De van egy fordulat, amely nélkül nem lehet sem hívő élet, sem házasság:

„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek…”

Mert a megújulás nem onnan indul, hogy a házastársunk megváltozik, hanem onnan, hogy Istenbe kapaszkodunk. Nem a holnaptól és nem is a másiktól várunk megoldást, hanem a kegyelem Urától. Nem Münchhausen báróként próbáljuk saját magunkat kihúzni a süppedő sárból, hanem térdet hajtunk, és kérünk. Mert a mi Istenünk nem fogy ki az irgalomból. Ő nem egyszer ad kegyelmet, hanem naponként.

„Minden reggel megújul.” – Ez nem költészet. Ez evangélium.

És testvéreim: ha az Úr irgalma minden reggel megújul, akkor a házasságunk sem lehet múzeum, ahol régi emlékeket porolgatunk, hanem (ránk-)szabó műhely, ahol Isten dolgozik, ráadásul éppen rajtunk. Meg-megújít, helyreigazít, újra varr, mint kabáton a gombot; újra összezár, mint a szétnyíló zipzárt. Nem azért, mert mi olyan ügyesek vagyunk, hanem mert Ő hűséges.

Állandó megújulásra van szükségünk. Aki azt hiszi, hogy „nekünk nem kell”, az máris veszélyben van. Aki pedig azt gondolja: „nálunk már úgysem lehet”, az még nem nézett elég mélyen Krisztus keresztjére. Mert a megújulás ingyen van – és mégis drága áron vett kegyelem: Jézus vére árán.

Ezért ha ma úgy érzed, hideg van otthon, ne azt mondd: vége. Azt mondd: Uram, fújj tavaszi szelet! Szentlélek, gyújts parazsat! Ne engedd, hogy a szeretetlenség tavának jégtükre alatt elnémuljon a házaséletünk!

A megújulás nem egyszeri ünnep. A megújulás életforma. Gondolataink Krisztus felé fordítása. Imádságban meg nem restülés. Igei táplálkozás. Áldozat. Lemondás. Hídépítés. Megbocsátás. Szolgáló szeretet. És újra, meg újra a kérdés: 

Mit tenne most a helyemben Jézus? /WWJD/

Aki erre nem csak válaszol, hanem engedelmeskedik is – az megtapasztalja házaséletében: nem a télé az utolsó szó.

Mert szeret az Úr, ezért nincs még végünk. Ámen.

Itt a tavasz….

Házasságunk Isten műhelyében – 7. befejező rész

/Kategória: , ,

Gondját viselte

„Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” /Lk.10,35./

A házastársi szeretet igazi próbája nem ott ér végett, amikor hirtelen fellángol bennünk az együttérzés. Nem is ott, amikor egyszer odalépünk, egyszer megölelünk, egyszer rendezzük a dolgainkat. Az igazi próba sokkal később jön: amikor elmúlik a meghatottság, és marad a valóság. Maradnak a szürke hétköznapok, a visszatérő terhek, a régi beidegződések, a fáradtság, a kísértések és elmarad a mindvégig való kitartás. Az irgalmas samaritánus története ezért ér végtelenül komoly mondattal:

„…és gondját viselte.”

Nem csak egyszer segített. Nem csak “rááldozott” egy estét. Nem csak eljátszotta a jó embert. Hanem ott maradt. Vállalta a folyamatot. Értette, hogy a gyógyulás nem villámcsapás, hanem út. Nem “pillanat”, hanem hordozás. Férjek, férfiak! Összecseng ez bennünk a házassági eskünk szövegével?

S testvérek, valahol itt dől el a házasságunk gyógyulásának, megújulásának kérdése is. Mert a házasság nem ígéret, nem egyetlen “szép korszak”, szikra, szalmaláng. A házasság mindennapi gondviselés, vagy a másik oldalról segítő, támogató tiszteletteljes szolgálat. A házasság a társunk életének felvállalása. Nemcsak akkor, amikor erős és kedves, olyankor könnyű, arról nem is kell beszélnünk, hanem akkor is, amikor sebzett, nehéz, türelmetlen, fáradt, erről már érdemes, hogy bátorítsuk egymást, s hogy újra könnyű legyen. Aki házasságot köt, az nem csupán örömet választ, hanem felelősséget is vesz fel.

S van a házasságban egy nagyon veszedelmes pont (néha ki sem mondva): “eddig és ne tovább.” “én már mindent megtettem.” “én ezt már nem bírom.” “ha nem változik, én sem fogok.” Ez emberileg néha érthető, de biblikusan nézve mégis ijesztő, mert a házasság nem csupán emberi síkon, hanem legfőképpen Isten előtt kötött szövetség. És az Úr a szövetség Istene. Ő nem csak elkezd velünk valamit, hanem véghez is viszi a Krisztus Jézus napjára. Ő nemcsak felkarol, hanem hordoz is, nem adja fel soha, velünk van minden napon a világ végezetéig. Ő nemcsak megbocsát egyszer, hanem újra és újra és megint. „Irgalma minden reggel megújul.” És aki ebben él, annak a házasságában is meg kell jelenjen valami ebből: nem végtelen türelem a bűnhöz, hanem hit Jézusban és hűséges kitartás a gyógyulás reményében egymáshoz. A „gondját viselte” azt jelenti: figyelt rá, figyelemmel kísérte. Megnézte, hogyan van. Nem hagyta magára. Nem adta vissza a rablóknak. Nem mondta: “most már oldd meg!”. Hanem ott maradt, míg erő nem lett a tagokban, míg az élet vissza nem tért.

És itt hadd legyen egy kemény kérdés: Ki viseli ma a gondját a házasságunknak?

Mi magunk, ketten? Mert gondviselés nélkül a házasság is elvadul. A kertet is gondozni kell, különben benövi a gaz. A sebet is ápolni kell, különben felszakad. A csecsemőt is tisztába kell tenni, s időnként a házasságunkat is. A szeretetet is táplálni kell, különben megfárad. A házasság nem önfenntartó. A házasság nem „megy csak úgy, magától”, „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. – Mit gondoltok, miért itt van a népmesék vége, s nincs folytatás? Mert arról már nincs meseszép tapasztalata a vágyálmot kergető és azt utolérő, mérsékelten fiatalnak. A házasság kegyelem, de a kegyelmet nem szabad félvállról véve elhanyagolni.

És most érkezünk el oda, ahol az evangélium újra átjár bennünket: mi magunk alkalmatlanok vagyunk erre a hűségre. Nincs bennünk elég türelem, tisztaság, szelídség. Főként ott nincs, ahol már sok sebet adtunk és kaptunk. S ezért van szükség arra, hogy Krisztus legyen irgalmas samaritánus a mi házasságunkban is.

Mert Jézus nem csak megmentett – hanem gondunkat is viseli naponként. Nem csak elkezdte – be is fejezi a jó munkát bennünk és ezáltal közöttünk. Nem csak mellénk állt – velünk is marad minden napon a világ végezetéig. És ha ő viseli a mi gondunkat, akkor mi sem mondhatjuk könnyedén a társunknak: “old meg egyedül”, inkább „segítek, hogy együtt oldjuk meg.”

Kedves Férj/Feleség! A sorozat zárásként legalább csak ennyit vigyetek magatokkal: a házasságban nem az a művészet, hogy egyszer jól indultunk, hanem az, hogy a gondját viseljük napról napra, imádságban, bocsánatkérésben és megbocsátásban, hordozásban.

És ha majd egyszer a mi erőnk elfogy, akkor ne feledjük: a samaritánus Krisztusban nem fárad el. Ő ma is az, aki odajön, felemel, kötöz, visz, és gondunkat viseli. S ha Ő így szeretett minket, akkor általa mi is képesek lehetünk így szeretni egymást. Szeressünk hát így! Ámen.


Egymásnak terhét, ha hordozzátok,
úgy tesztek Jézus szava szerint.
Egymásnak terhét csak hordozzátok,
mint arra Jézus példája int!

Házasságunk Isten műhelyében – Elvitte egy fogadóba – 6. rész

/Kategória: , ,

6. rész

Elvitte egy fogadóba

„Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” /Lk.10,35./

A sebzett házastárs nem feltétlen az út szélén és azonnal gyógyul meg. Ott legfeljebb életben marad, ott legfeljebb túlél, de a gyógyulásnak más levegő kell. Fedél kell. Csend kell. Biztonság kell. Olyan hely, ahol a veszély nem ér utol újra, ahol nem muszáj védekezni, ahol nem kell menekülni, ahol a lélek kifújhatja magát.

Ezért az irgalmas samaritánus történetében a következő mondat már nem a sebekről, nem is a bajról szól, hanem „a” helyről:

„elvitte egy fogadóba.”

A samaritánus nem végzett félmunkát. Nem mondta: “- Én ennyit tudtam.” Nem mondta: “- A többi már a te dolgod.” Hanem vitte tovább. A segítségnek lett folytatása. Az irgalomnak lett meghitt otthona.

S milyen sokszor itt merül ki a házasságunkban is az irgalmasság – előző részekben tárgyalt – lépéssorozata. Mert sok mindenben eljutunk a “bekötözésig”. Néha odalépünk, néha bekötjük, néha már-már úgy tűnik, rendeződik is, a helyzet javul, a tünetek múlnak, a vihar elcsendesedett. Aztán visszazuhanunk a hétköznapokba, a munkába, a fáradtságba, a régi ritmusba… és a seb megint felszakad. Óh! Mintha a kötszer csak átmeneti lenne, mintha az irgalom csak egyetlen estére volna elegendő, mintha a kiengesztelődésnek nem lenne folytatása, nem állandósul.

Pedig a gyógyulás helyet igényel. Fogadót (nem kórházat).

A “fogadó” nem csupán egy épület. A fogadó inkább légkör. A (be)fogadó az a tér, ahol nem támadás van, hanem biztos menedék. A fogadóban nem a kérdés jön szembe először, nem a vád, nem a tanítás, hanem a befogadás. S ami a legfontosabb: ott is marad. Mert a sebzett ember mellett maradni aranyat ér.

Testvéreim, ez a házasság egyik legszebb és legnehezebb szolgálata: fogadóvá lenni egymás számára. Olyan hellyé, ahová a másik bármikor visszajöhet. Olyan otthonná, ahol nem fél kimondani, hogy fáj. Olyan közeggé, ahol nem kell mindig erősnek lenni. Olyan házzá, ahol a gyógyulásnak lehetősége van, s még sincs benn kórházszag.

De ehhez sokszor előbb nekünk kell megtérni. Mert a mi otthonunk könnyen lehet ítélőszék is. A mi szavaink könnyen válhatnak ostorozóvá. A mi csendünk könnyen lehet büntetés. A mi tekintetünk könnyen emelhet falat. És ilyenkor az otthon már nem fogadó, hanem csatatér.

Ezért a fogadóba-vitel valójában ezt jelenti: a házasságot olyan hellyé tenni, ahol Krisztus uralkodik. Mert ahol Krisztus uralkodik a szívekben, ott van kiáradó kegyelem. Ott lehet bűnt vallani, ott lehet sírni, ott lehet újrakezdeni, ott van “második esély”. Ott nincs végleg eldobva senki, ott az igazság nem pusztít, hanem gyógyít.

És ismét evangéliumhoz érünk: mert mi is ilyen fogadóba kerültünk. Nem a világ fogadott be, hanem Krisztus. Ő a mi menedékünk. Ő a mi rejtekünk. Ő az a hely, ahol a bűnös ember nem meg-, de nem elítéltetik, hanem örök életre támad fel. S ha mi kegyelemből ilyen otthonra találtunk, akkor a házasságunk sem lehet más: menedék, gyógyulás, helyreállítás a szövetséges társam számára.

Kedves Férj/Feleség! Vajon a te otthonod fogadó-e? A te szavaid menedéket adnak-e a párodnak? A te jelenléted gyógyít-e, vagy inkább nyomaszt? Nem az a kérdés: tökéletes-e? Nem is az, hogy nincsenek-e sebeitek. Hanem az: a sebzett hitvesed talál-e nálad helyet, ahol gyógyulhat?

A samaritánus elvitte egy fogadóba. (Vigyétek el ti is egymást egy fogadóba!) Nem hagyta az út szélén. És ezzel a történet új mélységbe lép: gondját viselte. Folytatjuk, jön a sorozat utolsó része…

Házasságunk Isten műhelyében – Feltette – 5. áhitat

/Kategória: ,

Házasságunk Isten műhelyében – 52 vasárnapi áhítat házaspároknak

Feltette

„Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” /Lk.10,35./

Korábbi gondolatmenetünket folytatva: van az irgalomnak egy pontja, ahol már nem elég a részvét, nem elég a jó szó, nem elég a seb bekötözése sem. Mert hiába van kötés a seben: a sebesült még mindig ott fekszik az út szélén. S ha ott marad, a baj újra rátör, a szenvedés folytatódik, a rablók visszajönnek, a hideg éj ráborul. Ilyenkor az irgalomnak tovább kell mennie, a házaséletünkben meg különösen is! A példázat így folytatódik:

„feltette őt saját állatára.”

A samaritánus nemcsak “segített” – hanem hordozott. Nem csupán enyhített, nem csupán az imalistára vette fel. Nemcsak bekötözte a sebet, hanem felvette magát a terhet, a felebarátot. A sebesült felkerült a teherhordó állatra – a samaritánus pedig gyalog ment tovább. Ettől a pillanattól kezdve a másik nyomorúsága már nem csak “valaki más baja” volt, hanem az ő útjának terhe is. Gondviselővé vált.

A házasságban sokszor ez egy fordulópont lehet.

Mert a házasságot nem az teszi igazán szövetséggé, hogy együtt örülünk, hanem az is, hogy amikor a másik elesik, akkor nem elégedünk meg annyival, hogy sajnáljuk: fel is vesszük. A mi házassági hűségünk nem ott vizsgázik, amikor könnyű szeretni, hanem ott, amikor a társunk terhe túl nehéz neki, és olyankor Isten felénk fordítja az irgalmas samaritánus példáját: “tedd fel a saját állatodra”. Te szállj le róla, húzd ki a naptáradból a saját programod, írd be az ővét, tedd félre egy időre a saját programodat, céljaidat, hozz áldozatot!

Mert a házastárs nem egy idegen vándor. Nem útonállók áldozata valahol messze. Ő ott van a házadban. Ott van a konyhádban. Ott van a hálószobátokban. Ott van a gyerekek között. Ott van a naptár és a számlák mögött. Ott van a csendben. Ott van a sóhajokban. És néha ott fekszik lelki értelemben – bár lábon jár – mégis megverten, megfáradva, elcsüggedve.

És lehet, hogy ma az Úr azt kérdezi tőlünk: ki van a te házadban, akit fel kellene tenned a teherhordóra?

A férjnek néha fel kell vennie a felesége terhét: nem okoskodással, nem számonkéréssel, hanem csendes, férfias hordozással. A feleségnek néha fel kell vennie a férje terhét: nem megvetéssel, nem gúnnyal, hanem imádságos szelídséggel.

„Egymásnak terhét, ha hordozzátok, így tesztek Jézus szava szerint.”

S mindkettőnek fel kell vennie a másik életének bizonyos súlyát: mert a szövetség ezt jelenti. „Viseljétek el egymást…” — mondja az Ige. Nem csak tűrni: hordozni is.

De álljunk meg egy pillanatra, mert itt lehet nagyot tévedni. A samaritánus nem azt mondta: “én mostantól mindent helyetted”. Nem tette a sebesültet urává. Nem kényeztette a betegségét. Ő nem szolgája lett a bajnak, hanem eszköze lett a gyógyulásnak. A hordozás nem a rend tartós (legfeljebb átmeneti) felborítása, hanem a rend helyreállítása: hogy a bajba jutott felépülhessen.

S milyen evangéliumi ez a kép! Mert Jézus Krisztus nemcsak bekötözte a sebeket, hanem magára vette a terhet. “Bizony betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat ő hordozta.” És mi mégis sokszor úgy élünk otthon, mintha a házasságban az lenne a cél, hogy mindenki a maga terhét cipeli, külön-külön, némán, s a közös ponton letesszük egymásé mellé. Pedig a kereszténység nem magánvallás, hanem közösség – s a házasság ennek a legközelebbi műhelye.

Kedves Férj/Feleség! Ha a társad ma gyenge, ne ítéld el! Emeld fel! Ha fáradt, ne told rá a terhed! Vegyél le róla! Ha elcsüggedt, ne bökdösd! Hordozd imádságban! Emeld fel Jézushoz!

Mert ahol a házastárs “felkerül a teherhordóra”, ott kezd visszatérni a reménység. Ott már nem csak arról van szó, hogy „valahogy kibírjuk”, hanem arról, hogy kegyelemből együtt jutunk haza.

A samaritánus feltette őt saját állatára. És ezzel már készül a következő lépés: elvitte a fogadóba. Folytatjuk…

Házasságunk Isten műhelyében – Bekötötte – 4. rész

/Kategória: ,

 

Házasságunk Isten műhelyében – 52 vasárnapi áhítat házaspároknak

Bekötötte

„odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat.” /Lk.10,34./

A házaspárbajban szerzett sebeknek van egy különös tulajdonsága: nemcsak fáj, hanem beszél is. Akkor is beszél, ha hallgatunk róla. Akkor is üzen, ha úgy teszünk, mintha nem lenne. És minél tovább maradnak fedetlenül, annál inkább mérgeznek. A nyílt testi sebet, ha nem kötözzük be, elfertőződik. A lélek sebét, ha nem kezeljük, megkeményíti a szívet.

Az irgalmas samaritánus történetében az irgalom nem áll meg ott, hogy

meglátta → megszánta → odament → bekötötte

Az irgalom nem marad meg érzésnek. Nem elég, hogy sajnáljuk egymást. Nem elég, hogy ismerjük a házastársunk történetét, élethelyzetét. A szeretetnek el kell jutnia odáig, hogy hozzáérjen ahhoz, ami fáj.

A házasságban a sebek sokszor nem ordító nagy tragédiák. Inkább apró vágások, karcolások: egy rossz hangsúly, egy türelmetlen mondat, egy elfordulás, egy meg nem adott idő, egy elmaradt ölelés. Minden nap csak egy kicsi, s a hiány nő, a seb mélyül. És évek alatt tele lesz keserűséggel még a szív is.

Ilyenkor kétféle út van.

Az egyik: nem nyúlunk hozzá.

A másik: bekötözzük.

Azt hisszük, a hallgatás gyógyít, pedig csak fagyasztva érzéstelenít, mint focistákat a jegelés, de utána, jaj! Azt reméljük, a seb majd „magától elmúlik”, pedig a lélek sebei nem szoktak maguktól begyógyulni. Gyógyulni akkor kezdenek, amikor valaki szeretettel odahajol.

S figyeljük meg: a samaritánus nem kérdez először ítélkezve. Nem nyomoz, ki a hibás. Nem áll neki felsorolni, mit kellett volna másként csinálni. A sebeket látja, és azzal foglalkozik. Valljuk meg, házastársunkkal mi  sokszor pont fordítva tesszük: a hibást keressük, az igazunkat védjük, a bűnöst nevezzük meg – s közben a seb nyílt marad, kitéve a fertőzésnek, elmélyülésnek.

A történet azt is mondja: „olajat és bort öntött rá.” A bor csíp. Az olaj gyógyít. Nem lehet gyógyítani úgy, hogy előbb ne fájjon. A seb tisztítása gyakran kellemetlen. A házasságban is: a bűnvallás, a bocsánatkérés, a megbocsátás – mind csípnek. De aki átéli ezt a csípést, az utána megtapasztalhatja az olaj gyógyítását.

Ez már az evangélium. Mert Krisztus is így bánt velünk. Nem távolról sajnált, hanem odahajolt. Nem elfordult, hanem bekötözött. Nem azt kérdezte, megérdemeljük-e, hanem irgalmat gyakorolt. És aki Krisztus kegyelméből él, annak otthon is tanulnia kell ezt: nem sebet mélyíteni, hanem sebet kötözni.

Kedves Férj/Feleésg! – Van-e seb köztetek, amit már túl régóta nem kötöztetek be? Van-e mondat, amit ki kellene mondani végre: „fáj”? Van-e bűn, amit meg kellene vallani? Van-e harag, amit le kellene tenni?

Az Úr adjon irgalmas szívet, hogy a házastársunk mellett ne papok és léviták legyünk, hanem samaritánusok: akik nem csak látnak és sajnálnak – hanem elsősegélybe is réészesítenek.

De testvérem, fontos az is nagyon, hogy az elsősegélyt nyújtó kéz tiszta legyen! Jézus vére által – a bűn fertőjétől – megmosott, áldott kezek legyenek, melyek a Szentlélek vezetése által „ápolnak”, operálnak!

Csak akkor nem tetézzük a bajt, ha bennünk az az indulat van, amely Krisztus Jézusban is megvolt: az alázat, az engedelmesség, a másik előbbre való tartása. Csak így lehetünk — kegyelemből — felebarátunk “orvosa”, sőt: házunk népének házi orvosa.

S még valami: a sebeket úgy kell bekötözni, hogy amikor majd a kötszert levesszük, ne tépjük fel újra. Ami már be lett kötözve, az még nem gyógyult be! Ápold tovább, hogy a gyógyulás tartós lehessen! Folytatjuk…  

Házasságunk Isten műhelyében – Odament – 3. áhitat

/Kategória: , ,

„odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat..” /Lk.10,34./

Házasságok néma mondata: „Ne várj tőlem többet!”

Nem feltétlenül így mondjuk. Néha csak úgy, hogy nem válaszolunk, hogy fáradtnak tettjük magunkat, a másik közeledésére elfordulunk, a beszélgetést rövidre zárjuk, gyakori más elfoglaltságot találunk. Hogy “nincs idő”, “nincs kedv”, “most nem alkalmas”. És a legfájdalmasabb: amikor már nem is vitázunk. Mert a vitához még társul némi remény. Sok házasság nem a haragba hal bele, hanem a távolságba. Az irgalmas samaritánus történetében azonban van valami, ami mindig vádol és mindig hív: a samaritánus nem csak meglátott és megszánt. A történetnek van egy harmadik lépése is – és ezen sok minden eldől:

meglátta → megszánta → odament

Mond csak testvérem, te odamentél s oda is értél a házastársadhoz? Legutóbb mikor, hogyan? Az irgalom nem marad meg érzésnek. Az irgalom mindig megmozdul. A részvét, ha valódi, nem elégedhet meg egy sóhajjal. Ha az irgalom Istentől van, akkor utat tör magának szívtől szívig, s egyszer csak ott találjuk magunkat: közelebb vagyunk, mint azelőtt, lélekben és valóságban.

És itt érkezünk a házasság egyik legkomolyabb fordulópontjához.

Mert a házasságban sokszor nem az a kérdés, hogy látjuk-e a másik nyomorúságát. Sokszor látjuk. Csak… nem megyünk oda; vagy lépünk ugyan, de nem érkezünk meg. Mert az odamenésnek ára van, lemondásba kerül, hát még, ha meg is érkezel, s felveszed a másik terhét a magadé mellé a válladra. Az odamenés önmegtagadás, feladása annak, hogy “én is sérült vagyok”, “én is fáradt vagyok”, “nekem is járna”, „jöjjön inkább ő énhozzám!”  Az odamenés azt jelenti: kilépek a magam igazából és kényelméből, és belépek felemelő szándékkal a másik világába.

Pedig a házasság nem két magányos ember békés egymás mellett élése, nem is csak közös igahúzás. A házasság szövetség. És ahol szövetség van, ott a másik sebei – valamiképpen – az enyémek is, nekem fáj a másik sérülése (ha én okoztam, különösen is).

Kedves testvérem! Mikor “mentél oda” és „értél oda” utoljára a házastársadhoz? Nem fizikailag, hiszen otthon vagytok egymás mellett, hanem lélekben? Oda a másik szívéhez. Oda a másik terhéhez. Oda a másik elfojtott könnyeihez. Oda hozzá, közel.

Mert lehet együtt lakni és távol élni. És lehet odamenni úgy is, hogy közben nem mondunk sokat, vagy semmit. Csak jelen vagyunk. Közelebb lépünk, hogy az elfojtott sóhajt is halljuk. Nem a kritika, nem a “bezzeg”, nem a “már megint” hangján érkezzünk meg! Hanem azon a hangon, amelyet Krisztus is használ, amikor odalép hozzánk: az irgalom hangján.

Nem véletlen, hogy a Szentírás sokszor a szeretetet nem érzésként, hanem cselekvésként írja le. A szeretet “odamegy”. A szeretet “odahajol”. A szeretet “hordoz”. A szeretet “keres”. A szeretet “megáll”. Mert a lehajló szeretet végső soron nem más, mint Krisztus útja. A tékozló fiú elé is odament az Atya. Jézus sem várta meg, míg mi elindulunk felé. Ő előbb szeretett, odajött, a mi világunkba, a mi összetört állapotunkba. És éppen ez az: az Úr nem távolról mentett meg. Hanem megtestesült, közénk lépett, kezébe vette a szenvedésünket.

Aki ezt a Krisztust ismeri, annak a házasságában is megjelenhet az odaérkezés kegyelme. Nem mindig nagy gesztusokkal. Sokszor egészen kicsi lépésekkel. De ezek a lépések életet hordoznak.

Uram! Mi az az egy lépés, amit nem halogathatok tovább?

Mert az út szélén fekvő embernek nem magyarázat kellett, hanem közelség. A samaritánus odament, és
folytatjuk …