Utazás a házasságunk körül – 21. rész

HAZAÚT

„Felkelek, elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” /Lk.15,18./

ÚTI IMÁDSÁG:

Mennyei Édesatyánk!

Hálás szívvel állunk meg most Előtted, utazásunk végéhez érkezve. Köszönjük Neked, hogy házaspárként útnak indítottál bennünket, és figyelmeztettél, hogy ügyeljünk arra, merre tart a lábunk. Köszönjük, hogy szereteteddel kísértél bennünket akkor is, amikor a helyes úton jártunk, és akkor is, amikor mellékutakra tévedtünk.

Köszönjük, hogy újra és újra figyelmeztettél bennünket, amikor rövidebbnek látszó megoldásokat kerestünk, amikor tévutak csábítottak bennünket, vagy amikor saját elképzeléseink körforgalmában keringtünk. Köszönjük, hogy nem mondtál le rólunk akkor sem, amikor hosszú kerülőket tettünk, vagy amikor úgy éreztük, hogy egy helyben toporgunk.

Köszönjük, hogy zarándokként vezettél bennünket ezen a földi úton, és emlékeztettél arra, hogy itt nincs maradandó városunk. Köszönjük, hogy elkészítetted előttünk az utat, hogy rávezettél a régi, jól bevált ösvényekre, és megmutattad nekünk az élet útját.

Köszönjük, hogy a kísértések idején mindig elkészítetted a menekülés útját is. Köszönjük, hogy újra és újra választás elé állítottál bennünket a széles és a keskeny út között, és Szentlelked által segítettél felismerni a helyes irányt. Köszönjük, hogy megtanítottál bennünket az egyenes útra, és mindenekelőtt megmutattad nekünk az egyetlen utat, Jézus Krisztust, aki által Hozzád juthatunk.

Köszönjük a kerülőutakat is, amelyeket sokszor nem értettünk, de amelyek által formáltál bennünket. Köszönjük a válaszutakat, ahol döntéseket kellett hoznunk, és köszönjük, hogy nem hagytál magunkra az útkereszteződésekben sem. Köszönjük, hogy amikor eltávolodtunk Tőled vagy egymástól, mindig nyitva hagytad számunkra a visszautat.

Köszönjük az útpadkákat, ahol megpihenhettünk, amikor elfáradtunk. Köszönjük, hogy velünk voltál a lefelé vezető szakaszokon, és Te emeltél fel bennünket, amikor már nem volt erőnk továbbmenni. Köszönjük, hogy az útvesztőkben sem engedtél elveszni bennünket, hanem újra és újra kezedbe vetted életünk térképét.

Urunk, most, amikor megérkeztünk a hazaút gondolatához, különösen is hálát adunk azért, hogy minden utunk végső célja nem egy földi állomás, hanem Te magad vagy. Köszönjük, hogy házasságunkkal nem csupán egymáshoz akarsz közelebb vinni bennünket, hanem végsősoron Önmagadhoz.

Kérünk, segíts, hogy a mögöttünk lévő házaspári nagy utazás tanulságai ne maradjanak puszta gondolatok vagy szép emlékek. Add, hogy mindazt, amit megértettünk, meg is éljük. Segíts, hogy férjként és feleségként egyre inkább Krisztus tanítványaivá váljunk, és egymást támogatva járjuk tovább az előttünk álló utat.

Taníts bennünket megbocsátani, újrakezdeni, szolgálni, szeretni, hordozni és hűségesnek maradni. Őrizz meg bennünket a jövő mellékútjaitól, tévútjaitól és útvesztőitől, és vezess bennünket napról napra közelebb Hozzád HAZA.

Hadd legyen életünk és házasságunk végső vallomása ugyanaz, mint a tékozló fiúé:

„Felkelek, elmegyek az én Atyámhoz…”

Az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Vannak bibliai történetek, amelyek annyira mélyen beleivódtak az emberiség emlékezetébe, hogy szinte valamennyiünk történetévé váltak, függetlenül attól, hogy életünk melyik szakaszában járunk; ilyen a tékozló fiú példázata is, amelyet hallva legtöbben az elveszésre, a lázadásra és a visszatérésre gondolunk, pedig a történet ennél sokkal többet mond nekünk utazó házapároknak is, hiszen nem csupán azokhoz szól, akik egyszer (többször) nagyon messzire sodródtak, hanem azokhoz is, akik ugyan az atyai ház felé vezető úton maradtak végig, mégis újra és újra meg kell tanulniuk, hogy a hazafelé vezető út valójában nem egyszeri esemény, hanem egész életünkön át tartó zarándoklat.

Mert félreértés ne essék: házasutunkon nem szükséges elvesznünk ahhoz, hogy hazataláljunk. Nem kell feltétlenül távoli országutak porát felverve, eltévelyedve bolyonganunk, nem kell minden örökségünket eltékozolnunk, nem kell a kudarc legmélyebb gödréig jutnunk ahhoz, hogy vágyakozzunk az Atya háza után. Lehet csendesen, hűségesen, botladozva ugyan, de mégis jó irányban haladnunk; vannak, akiknek életében nem a nagy bukások, hanem a mindennapi kitartás, a csendes engedelmesség és a sokszor látens hűség írja a történetet. Mégis, zarándokló házaspárként akár a távoli ország felől érkezünk, akár az otthon körüli mezőkről, valamennyien ugyanarra a házra tekintünk, ugyanazt a világító ablakot keressük az alkonyodó életút végén, s valamennyien ugyanannak az Atyának gyermekei vagyunk, a férj is, a feleség is, a család is.

És mégis milyen jó tudni, hogy ha valamikor a gyengeség eltévesztő lejtőjén letértünk volna a helyes, egyenes és igaz életútról, ha valahol egy mellékút csábítása erősebbnek bizonyult volna az engedelmességnél, ha rövidebb utakat kerestünk volna a szeretet türelmes munkája helyett, ha tévutakra sodródtunk volna, vagy elvesztünk volna saját körforgalmainkban és útvesztőinkben kiutat sokáig nem lelve, akkor sem a reménytelenség az utolsó szó, hanem a visszafordulás lehetősége midig adott; mert Isten országában mindig van visszaút, és a kegyelem házasút térképén soha nincs olyan pont, ahonnan ne lehetne újra elindulni hazafelé.

Amikor a házasság hetén február elején az utazás a házasságunk körül sorozattal útnak indultunk, talán még nem láttuk, milyen hosszú és kanyargós vidékeken vezet majd keresztül az út. Azóta jártunk poros mellékutakon és szűk ösvényeken, láttunk napsütötte fennsíkokat és ködbe burkolózó völgyeket, megálltunk útpadkákon, ahol megfáradt szívünk pihenőt keresett, és áthaladtunk olyan útkereszteződéseken is, ahol a helyes irány felismerése fontosabb volt minden sebességnél. Olykor olyan volt ez az utazás a házasságunk körül, mint amikor a hosszú nyári nap végén a távoli dombok mögött lassan elcsendesedik a táj, s a vándorló pár egyszer csak megáll egy magaslaton, visszanéz az egész bejárt vidékre, átöleli egymást, felsóhajt, és megérti, hogy a sok különálló ösvény, kanyar és emelkedő valójában egyetlen nagy út része volt.

Talán a házasságunkban is ez az egyik legnagyobb felismerés, ugye?

A házasfél kezdetben azt hiszi, hogy a cél a másik ember megtalálása, később pedig azt, hogy a cél a közös élet felépítése, azután a gyermekek felnevelése, az otthon megteremtése, a gondok megoldása, a nehézségek túlélése; ám az évek múlásával lassan feltárul egy mélyebb titok is, amely szerint mindezek mögött ott húzódik egy még magasztosabb eredő cél: hogy férj és feleség bűneiket Jézus keresztjénél letéve együtt találjanak vissza ahhoz, Akitől valaha elindultak.

Ezért olyan megrendítő a tékozló fiú történetében az a pillanat, amikor tudjuk jól, nem a lába fordul meg először, hanem a szíve. Házasutunkon is egyikönk-másikunk, óh ha mindketten, előbb belül kezdünk hazafelé indulni, és csak azután lépünk az földútról a főútra, onnan autópályára kanyarodva a cél felé. Mert minden valódi hazatérés ott kezdődik, ahol a házasember újra felismeri, hogy Kinek köszönhetően, Kihez is tartozik mindörökké.

S milyen különös, hogy a Jelenések könyvében a feltámadott Krisztus nem azzal vádolja gyülekezetét, így benne bennünket, házaspárokat sem, hogy teljesen elhagytuk Őt, nem azt mondja, hogy már semmi köze hozzánk, hanem ezt a fájdalmas mondatot mondja:

„Az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

Milyen sok házasság története rejtőzik ebben az egyetlen mondatban!

Hiszen nem mindig a nagy bűnök, nem mindig a látványos bukások jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az, amikor lassan kihűl a sparhelt, az otthon központi melegét kevésbé árasztva, ami valaha élt, lángolt; amikor a közelség megszokássá válik, a csoda hétköznapivá lesz, az ajándék természetessé, és az első szeretet tüze helyett kályhánkba a szürke hamu alatt már csak a kötelesség parazsa pislákol. S talán a hazaút egyik legfontosabb állomása éppen az, amikor nem csupán Istentől kérünk bocsánatot elveszett éveinkért, hanem újra felfedezzük és a felismerést követő sarkon fordulás lendülete által keltett szellővel fel is gerjesztjük annak a szeretetnek a tüzét is, amelyet Ő ültetett a szívünkbe egymás iránt kezdetben, s akar és tud tápláni áhítatos imádság révén naponta.

A tékozló házaspár végül nem egy házhoz érkezik vissza, hanem egy szívhez. Az atyai ház azért egy otthon sparhelttal, mert az Atya ott van/volt/lesz. A mennyei haza sem elsősorban hely, hanem állandó jelenlét. Ezért minden földi házasság végső értelme sem önmagában rejlik csupán, akkor kár lett volna erről ennyit elmélkednünk is, hanem abban, hogy két ember egymást segítve, egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, imdákozva egyre közelebb jusson ahhoz az Atyához, aki kezdettől fogva várja őket.

S milyen különös kegyelem, hogy miközben a tékozló fiú egyedül indult vissza az atyai ház felé, nekünk megadatott az a lehetőség, hogy ezt az utat egymás kezét fogva házas-útitársként járjuk végig; olykor egymást támogatva, olykor egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, de mégis ugyanabba az irányba haladva, amelynek végén nem pusztán lelki otthonunk, hanem egy várakozó Atya áll.

S amikor egyszer majd mögöttünk marad valamennyi földi út, amikor elcsendesedik minden vita, megszűnik minden félreértés, letesszük minden terhünket, és az idő országútja végleg elfogy a lábunk alól, akkor talán megértjük, hogy egész életünk, egész házasutunk minden kerülőútjával, minden visszafordulásával, minden örömével és fájdalmával együtt nem volt más, mint hosszú és kegyelemmel övezett hazatérés.

És ahol megszületik a szívben ez a felismerés, ott már most el is kezdődött a HAZAÚT.

Ámen.

Ezzel befejeztük utunkat a házasságunk körül. A gyakorlatba átültetés következik.

Áldott utazást nektek kedves házaspárok!