Házasságunk Isten műhelyében 28. rész

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 2. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

A múlt héti áhitatban bevallottam, hogy amikor munka után hazajön feleségem, néha belemélyedve talál valamilyen netezésbe. Ilyenkor alig veszem észre, ami fáj neki és dühös lesz, mert nem figyelek rá. Persze nem kell, hogy minden kiessen a kezemből, mert ő hazajött. Van, amikor ő is megvárja, amíg kapcsolódni tudunk egymáshoz.

Azonban lehet úgy is gondolkodni, hogy legfontosabb feladatom, hogy házastársammal keressem az egységet és építsem kapcsolatunkat. Ha neki fontos, hogy hazajőve kiöntse a szívét, megossza terheit vagy éppen örömeit, akkor erre készülhetek is. Tudom, hogy mikor érkezik, várjam őt örömmel, készüljek a randira! Igen, így tettük fiatalon, a szerelem idején. Az elhidegülés lassú folyamatára éppen ez jellemző, hogy már nem epekedve várjuk egymást, már nem azt keressük, hogy milyen jóval lepjem meg, miket meséljek el neki, hogyan vigasztaljam, hogyan örüljünk vagy sírjunk együtt. A szerelem idején ezt a lángoló érzelmeink segítették. Ma, amikor csak pislákol szerelmünk, tudatosan érdemes cselekednünk. 

Ha tesszük a szeretet cselekedeteit, az érzelmek majd felzárkóznak. Sokan mondják: nem akarok képmutató lenni, ezért, ha nem érzem a szeretetet, akkor nem is teszem. Képmutató akkor vagyok, ha nem jó szívvel (szívünk az értékrendünk, személyiségünk központja a Biblia szerint és nem az érzelmek székhelye) teszem és őszintén azt, amit teszek, hanem közben mást gondolok. Ha viszont őszintén akarom tenni a jót, akkor is, ha nem érzem közben a szeretetet, akkor nem képmutató vagyok, hanem felnőtt ember, akit nem a pillanatnyi érzelmei vezérelnek. Isten gondoskodik minden szükségünkről, ha mi a tőle kapott feladatot végezzük. A megfelelő érzelmek majd megjönnek. Így nem adok helyet, az ördögnek, ha nem helyezem az Istentől kapott feladatom elé a vágyaim vezérelte “nagyon fontos dolgaimat”. Ezekben is kapok segítséget, csak nem Istentől, hanem az ellenségtől. Szóval kire hallgatok? 

Ezt neked is tudatosan kell eldöntened. Akire hallgatsz, annak átadod az irányítást, annak engedelmeskedni fogsz. Akár tudod, akár nem, szolgája leszel!

„Mert amikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. De milyen gyümölcsöt termett ez akkor nektek? Bizony, most szégyenkeztek miatta, mert ennek vége a halál! Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet.” /Róm.6,20-22./

Ahhoz, hogy helyet se adjak az ördögnek, még egy dolog kell. Megvizsgálni gondolataimat, mert ott adunk a legtöbbször helyet a vádlónak, embergyilkosnak (ördög újabb nevei, melyek leleplezik szándékát). A saját sebzettségemet – mert ezt jelzi a haragom, mondjam ki az Úrnak /62.Zsoltár 9./, Ő megvigasztal és ad új meglátást. Megmutatja, hogy milyen indulatok vannak bennem. Leleplezi gondolataimat. Már bosszút forraltam, vagy saját sebeimet nyalogattam, talán eszembe jutott az a munkatársam, aki mindig meghallgat és megért (erről majd a jövő héten), innen már csak egy lépés és már házasságtörő gondolataim is megjelennek (paráznaság, válás). Ha az Úrnak mondom ki, akkor ő bűnlátásra, bűnvallásra segít. Erőt ad ahhoz, hogy visszatérjek a szeretethez. A harag igénk szerint nem bűn. Ha helyesen kezelem, kimondom Istennek, aztán a páromnak is, énközléssel, akkor nem bűn lesz belőle, hanem Isten szerinti építés.

Imádkozom, hogy visszatalálva az Úrhoz, visszataláljunk küldetésünkhöz: kitartóan és képmutatás nélkül szeressük házastársunkat, és ne csak szóval, se nyelvvel, hanem valóságosan és cselekedettel! Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 27. rész

Haragudj, de ne cimborálj az ördöggel 1. rész

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek… se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” /Ef.4,26-27./

Hogyan ne adjak helyet az ördögnek? Egyáltalán ki az az ördög, ismerem én, mi közünk egymáshoz? Én aztán nem adok neki helyet!

Az ember a hétköznapokban éli az életét, teszi a dolgát és reagál az őt érő impulzusokra. Ritkán gondolunk arra, hogy a bennünket érő hatások rángatnak. Csak reagálunk, ahelyett, hogy tudatosan válaszolnánk rájuk, vagy tudatosan elkerülnénk őket, hogy azt tudjuk tenni, abban a folyamatban maradjunk, amit reggel elkezdtünk, mert az a feladatunk, erre kaptunk megbízatást. Többször tapasztaltam, hogy gépen dolgozva a felugró üzenetnek időt, helyet adtam, végül sokkal többet, mint gondoltam, és így attól vettem el a drága időmet, ami a feladatom lett volna.

A Biblia szerint sáfárok vagyunk, időnket, energiánkat, tehetségünket, sőt kapcsolatainkat, benne legfontosabbként a házasságunkat is azért kapjuk, hogy felelősen gazdálkodjunk vele. Aki adta, az számon fogja kérni. Ráadásul nem magánügy, hogy hogyan sáfárkodunk, mert másokra is hatással vagyunk. Amikor megosztok egy Fb bejegyzést, vajon milyen hullámokat ver a kibertérben, s aztán a szívekben, fejekben, majd kapcsolatainkban. Megbotránkoztatok vele vagy építek? Jobbá lesz tőle, aki olvasta, vagy csak indulatokat gerjesztettem, mely akár kihat az ő házasságára is.

Egyáltalán ez a feladatom, vagy csak pihenő szünetet tartottam feladatom végzése közben – csak a 10 percből sokkal több lett. Elvitte az én figyelmemet, gondolataimat is a témámtól. 

Keresztyének azt mondjuk, hogy minket Isten Lelke vezérel, Jézust követjük. Ha nem azt viszem tovább, amibe belekezdtem, akkor most valami/valaki más kezdett vezérelni. Így lehet tudatlanul is helyet adni egy másik főnöknek. Nem szándékosan, nem tudatosan, de a félrevezető ellenségnek (az ördög további nevei: vádló, szétdobáló, rágalmazó, uszító, hibáztató, ellenálló, hazugság atyja) adtam oda a vezetést, rábíztam magamat, és így neki teremtem gyümölcsöt.

Azt gondolnánk, hogy csak azzal adunk neki helyet, ha indulatosan kiabálunk, verekedünk (szavainkkal mélyebb sebeket tudunk adni, mint kezünkkel). Mostanában előfordult, hogy házastársam hazajött és én éppen a neten lógtam, olvasgattam, kommenteltem, megosztottam. Alig vettem észre jelenlétét, majd gyorsan el is felejtettem, annyira magával ragadott az izgalmas világ, amibe belefeledkeztem. Amikor szóvá tette, még nekem állt feljebb, hogy ő lépett bele az én folyamatomba! Haragudtam, vagy csak bosszús voltam, mert lelepleződtem, hogy ki és mi a fontosabb nekem. 

Mindketten haragszunk, most hogyan ne vétkezzünk? Sátán alig várja, hogy kezünkbe vegyük az ügyet, és saját természetünk szerint oldjuk meg. Na ekkor garantáltan helyet adunk a nagy megtévesztőnek. 

Mai igénk tanulsága, hogy haragunkban az egyetlen biztos hely, ha Istenhez fordulunk. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” /50. Zsoltár 15./ Ilyenkor Isten leleplezi belső világunkat, megmutatja, hogy kire hallgatunk, és segítségével visszatalálhatunk a békességbe és szeretetbe. 

Ne késlekedj, próbáld ki, gyakorold!

Házasságunk Isten műhelyében 26. rész

Tartozás és biztonság

„Szerelmesem az enyém, s én az övé vagyok,  .” /Énekek éneke 2,16./

Attól a pillanattól, hogy igent mondtunk egymásnak, összetartozunk. Elvállaltuk egymást, s azt ígértük, hogy a házasság szent kötelékében szeretetben és hűségben élünk. Amikor igent mondtunk a párunknak, ugyanakkor nemet mondtunk mindenki másnak. A kizárólagosság a házasságban alapvetés. Azt jelenti, hogy számomra a párom az egyetlen, aki betölti minden szükségemet, akire kívánsággal tekintek, akiben gyönyörködöm, s arra törekszem, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben mellettem. Támogatom őt a céljai megvalósításában, s örülök az elért eredményeinek. Úgy tervezem és szervezem az életünket, hogy abban mindenkor figyelembe veszem a társam kívánságait. Megbeszéljük az előttünk álló feladatokat. Örömmel vállalunk közös szolgálatokat a gyülekezetünkben. Megosztjuk egymással gondolatainkat, szánunk időt egymásra. Ha már gyermekeink is vannak, akkor a gyermeknevelés terén is szorosan együttműködünk. 

A kizárólagosság nem börtön, hanem biztonság. A „hozzád tartozom”-szövetség hűséget és védelmet jelent. – Így épül fel a bizalom. A bizalom nagyon törékeny, könnyen sérül, s nehéz helyrehozni. A legjobb megőrizni, vigyázni rá. Mindig őszintén beszéljünk egymással, ha bármi kételyünk merülne fel. S ne kerteljünk, hanem tiszta szívvel kérjünk bocsánatot, ha valamit elrontottunk, hibáztunk. S Isten kegyelme az, hogy az Úr Jézus Krisztusban megadta nekünk a bűnbocsánatot, s minket is arra tanít, hogy bocsássunk meg egymásnak. S olyan jó, hogy imádságainkat mindig meghallgatja az Úr, s segítséget ad nekünk.  

„ A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” Zsolt.124,8./

A kapcsolatunkat védeni, erősíteni kell. 

Kérdés: Miben tudnátok erősíteni a kapcsolat védelmét: idő, határok online jelenlét, harmadik személy felé? 

„…..én az Úr, a te Istened , féltőn szerető Isten vagyok…” /2Mózes 20, 5./

A kizárólagosság Isten és népe kapcsolatában természetes. Nem azt jelenti, ami emberi értelemben a féltékenység. Ő ezáltal óv bennünket a világ (Sátán) támadásaitól, amelynek számtalan módja van, de a lényeg mindig ugyanaz: éket verni Isten és ember közé!  – Nem magát félti, hanem téged! A kizárólagosság alapja az Úr irántad táplált feltétel nélküli szeretete. Azt szeretné, hogy a szíved teljesen az övé legyen. Ne legyen benne hely bálványoknak. Ha tudni akarod, hogy mi a bálvány az életedben, vizsgáld meg magadat őszintén: mi az amit nem tudsz elengedni, ami nélkül nem tudod elképzelni az életedet? Mi az, ami Isten elé kerül a szívedben?

A házasság is kizárólagos kapcsolat. Nem fér bele más .A házasság célja Isten dicsőítése. Krisztus és az egyház kapcsolatának kiábrázolása az egymás iránti feltétlen szeretet, a hűség és megbocsátás által. 

Mindannyian azt szeretnénk, ha jó házasságunk lenne. Ez nem lehetetlen vállalkozás, de tudnotok kell, hogy sokszor lemondással, áldozatvállalással jár. Lemondok a magam kényelméről a páromért.(elmosogatok) Lemondok a magam …sorolhatnám miről. A lényeg az, hogy tedd meg a férjednek/ feleségednek azt, amivel örömöt szerezhetsz neki. Ne magadra gondolj!

A házasság Isten tervében szerepelt:

„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő társat.” /1 Mózes2,18./

A társunkon keresztül formál minket az Úr ! Ahogy az évek alatt együttműködünk, kiegészítjük egymást, s megtapasztalhatjuk azt a sok örömöt, ajándékot, amit a házasságon belül kaphatunk egymáson keresztül az Istentől. A biztonság, a békesség, az öröm, mind az Ő ajándéka! 

Házasságunk Isten műhelyében 25. rész

Kölcsönösség az intimitásban

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”/1Móz.1, 27./

„Azután ezt mondá az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzá illő segítőtársat” /1Móz.2,18./

A hozzáillő társ olyasvalaki, aki illeszkedik, passzol hozzá, kiegészíti. Együtt válnak teljessé. A párválasztás idején mindenki arra vágyik, hogy megtalálja az igazit. Azt, akit az Úr neki rendelt. 

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté.
/1. Móz.2,24./

Az egy testté válás, a személyes intim kapcsolódás, a szexuális kapcsolatban valósul meg. A két ember a házasságban eggyé lesz. 

Az intimitás a mély, meghitt, őszinte, kölcsönös bizalmi kapcsolat alapja. Amikor nem félünk megmutatni igazi valónkat, leplezetlenül megnyílhatunk egymás előtt. El merjük mondani a vágyainkat, félelmeinket. Amikor nem takargatjuk magunkat, hanem le merünk vetkőzni egymás előtt, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Nincsenek titkaink egymás előtt. Meg merjük mutatni a sebeinket, a hibáinkat.  .Csodálatos ajándék az intimitás! Nincs benne félelem, sem rejtőzködés, mert közel engedjük magunkhoz a párunkat, akit szeretünk, s ő viszont szeret. Engedjük, hogy megérintsen, s nem kell félnünk tőle, mert bízunk benne, s tudjuk, hogy mindenkor a legjobbat akarja nekünk, ahogyan mi is neki. Teljesen egymásnak adjuk magunkat. 

Az /1Kor.7,3./-ban a házasságon belüli szexualitásról így tanít Pál apostol: 

A férfi teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt!”

Pál szakít a megszokott tulajdonlásra épülő, csak a férfiaknak „jogot” adó házasság „rendjével”. A hangsúlyt a kölcsönösségre és az egymás iránti figyelemre, tiszteletre helyezi. A házassági fogadalom szent elköteleződést jelent a fizikai, lelki és érzelmi szükségletek betöltésére. Fogadalmunkat csak Isten segítségével vagyunk képesek megtartani. Az önzetlen, érdek nélküli szeretetre (agapéra) csak Ő tehet képessé, mert emberi (óemberi) természetünktől ez idegen!

A házasságban nincs alá-fölé rendeltség! Bár feladatköreink különbözőek, Isten egymás mellé rendelt bennünket. A szereteten alapuló kapcsolat biztonságot nyújt a világ kísértéseivel szemben. A szexualitás nem teljesítmény, hanem kölcsönös ajándékozás és egymásra hangolódás. A nyílt kommunikáció védi és erősíti a szövetséget. 

Kérdés:

  • Miről lenne fontos őszintén beszélnetek: vágyakról, félelmekről, vagy határokról az intimitásban?
  • Tudod-e mire vágyik a házastársad? 
  • Mi az a konkrét dolog, amire a párodnak ma szüksége van? 

Ha tudod, teljesítsd azt szeretettel! Ne várj viszonzást! 

Ha nem tudod, törekedj arra, hogy jobban megismerd a férjed/feleséged vágyait!

Pál az 1/Kor.7,3./-ban a szexuális vágyak miatti bűnöktől akar megvédeni, felszólító módot használva. Ha valaki nem tud uralkodni magán (ezen a téren), jobb, ha megházasodik. A házasságban a szexuális együttlét védelem alatt van. Ezért írja Pál apostol a Szentlélek által vezérelve, hogy a házasfelek nem urai a maguk testének, mert tartoznak a házastársuknak azzal, hogy teljesítik házastársuk szükségleteit. Az intimitás hiánya a házasságban, Isten iránti engedetlenség. 

– Hány házasság vált börtönné, végződött válással emiatt? Isten ajándéka az intimitás , természetes örömforrás. 

Az egészséges, harmonikus kapcsolat megerősítője. Jó hatással van egész személyiségünkre. Nélkülözhetetlen tehát a házasságban a kölcsönös, legmélyebb intimitás, az egymás megismerése, mind testi, mind lelki „működésének” felkutatása! Ennek eszközei az imaközösség, lelki beszélgetés és a rendszeres szexuális együttlét. 

Áldja az ÚR a házaspárokat! Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 24. rész

Szeretet a hétköznapokban

„ Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” /1 Kor.13,7./

Pál első levele a Korinthusiakhoz 13. fejezetét a „Szeretet himnusza „néven emlegetjük. Ez a 13. fejezet 13 versből áll. Szívből ajánljuk elolvasásra az egész fejezetet! (Megtanulni is érdemes.)

A 7. versről, alapigénkről szeretnénk veletek megosztani néhány töredékes gondolatot. A 7-es szám a Bibliában a teljesség, a tökéletesség szimbóluma. Istenre utal, hiszen egyedül Ő teljes és tökéletes.  Ő maga a „Szeretet”.

Az 1 Ján.4,7-8-ból így olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet az Istentől van, és aki szeret az Istentől született, és ismeri az Istent, aki pedig nem szeret, az nem ismeri az Istent, mert az ISTEN SZERETET.”

Alapigénknben (7. vers) négyszer ismétlődik a „mindent” szó :

1. mindent elfedez

2. mindent hisz

3. mindent remél

4. mindent eltűr

1. Mindent elfedez

A „stego” szó a Bibliában (újszövetségi, görög) elsősorban azt jelenti: fedni, betakarni, elviselni, kibírni. Az egyéni életünkben, mindennapjainkban ezt úgy élhetjük meg Isten szerint, ha elfedezzük, betakarjuk a párunk hibáit, gyengeségeit. Nem emlegetjük fel, nem dörgöljük az orra alá, nem teregetjük ki és nem akarjuk megszégyeníteni. Nem futkosunk házról-házra panaszkodni. Az agapé önzetlen szeretet. Kitartó és jóindulatú. Nem hibákat könyvel, hanem a kapcsolatot építi. Spurgeontől olvastuk: 

Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet. 

Próbáld a párodat Isten szemével nézni a hétköznapokban!

Könnyű dolog ez? –Nem! A párunkkal mindenképpen beszélni kell róla és segíteni, támogatni abban, hogy észre vegye a hibát. Nevén nevezze a bűnt, s imádkozzunk együtt is Isten szabadításáért.

2. Mindent hisz

A tejes bizalom állapota. Azt jelenti, hogy házastársamban tökéletesen megbízok. Minden szavát elhiszem, nem kételkedem benne, a legjobbakat feltételezem róla. Nincs takargatni valónk, nincsenek titkaink egymás előtt. – Ez a megelőlegezett bizalom sérülékeny, mivel emberek vagyunk, hibázhatunk, tévedhetünk, eleshetünk, de nem titkoljuk, nem hallgatjuk el egymás elől. Elmondjuk egymásnak hibáinkat, megbeszéljük a dolgainkat, s együtt próbáljuk helyrehozni, ami elromlott. Ez csodálatos, „idilli állapot”, békés, feszültségmentes és harmonikus helyzet lehetne. de sajnos kapcsolatainkban megjelenhet a bizalmatlanság, a kételkedés. Sérülhet, sőt elromolhat a „paradicsomi állapot”. 

Amikor a kígyó megjelent az Édenkertben, kételkedést keltett az első emberpár szívében. „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” /1Mózes 1,3./ Ez a kérdés a bizalom aláásására, s a kételkedés elindítására szolgált. Házasságunkban mély sebeket ejthetünk egymás szívén, s ezek a sebek fájdalmakat okoznak és bizalmatlanságot eredményeznek. Házassági válságokban, válásközeli állapotokban nagyon gyakori a bizalom elvesztése. 

És akkor hogyan tovább?! 

Isten Krisztusban elkészítette számunkra a bűnbocsánatot, s ha megvalljuk bűneinket, s elhagyjuk bűnös cselekedeteinket, akkor újraépíthetjük a kapcsolatunkat, s  a bizalmat. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz, de aki már megtapasztalta a kegyelmet, az meg tud bocsátani a házastársának is. Új alapra kell helyezni a házasságot. Ez az alap pedig az egyetlen szilárd alaphoz, Jézus Krisztushoz való visszatérést jelenti. Ő tud és akar segíteni ebben, ha imádságban kérjük tőle.

3. Mindent remél

Amikor egy pár elköteleződik, s házasságot köt, azt remélik, hogy életük során minden jól fog alakulni, s boldogok lesznek, míg meg nem halnak. Bíznak egymásban, s pozitív jövőképük van. Azt remélik, hogy céljaikat együtt (könnyen v. könnyebben) megvalósítják, s saját vágyaikat közösen beteljesítik. Nyílván sejtik, hogy lesznek váratlan események, nehézségek is, de remélik, hogy  ők ketten meg fogják oldani a problémákat. Optimizmussal tekintenek a jövőre, s Isten ígéreteire alapoznak. A keresztyén élet alappilére a hit-remény-szeretet, amely a nehézségek közepette is megerősít. 

S mi a helyzet, amikor minden összedől, s csalódásokat élünk meg, becsapott, megalázott, kifosztott a társunk, akiben bíztunk, amikor úgy tűnik, hogy nincs remény, amikor mélységbe zuhanunk, fejünk fölött összecsapnak a hullámok, s minden szürke lesz.

Isten hív és vár téged.

„Kiálts hozzám és meghallgatlak.” /Jer.33,3./

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak és te dicsőítesz engem!” /Zsolt.50,15./

Jó, ha beszélsz a házastársaddal, s együtt kerestek segítséget. Keressetek házasságújító hétvégét, vagy csendeshetet, ahol segítséget kérhettek lelkigondozóktól. 

4. Mindent eltűr

Amikor összeházasodtunk, ünnepélyesen fogadalmat tettünk Isten színe előtt, s ezt is megfogadtuk, aláírtuk: vele tűrök, vele szenvedek.

Amikor valamit el kell tűrni, el kell viselni, az azt jelenti, hogy állhatatosan ki kell tartanom egy kemény próbatételben. Valamiben, ami nem kellemes számomra. Söt! Nem szállhatok ki menet közben, nem fordulhatok vissza félúton, hanem cipelnem kell a terhet, amit én kaptam, ami az enyém. Emberi természetünkből fakadóan szívesebben kiszállnánk, elfutnánk, elbújnánk, de Isten képessé tesz arra, hogy megerősödjünk, s hűségesen kitartsunk. Az /Ef.4:,2./-ben ezt olvassuk: 

„Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel , elszenvedvén egymást szeretetben.”

Gyökössy Endrétől olvastuk: „Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem. Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud igazán szenvedni, aki szeret. Krisztus életét adta értünk a kereszten.”

Kérdezd meg magadtól: melyik „mindent” a legnehezebb most megtartanod? (1-elfedez, 2-hisz, 3-remél, 4-eltűr?)

Beszéljetek meg egymással egy konkrét lépést ! Miben kellene  változnotok ezen a héten Isten igéjének fényében, az Ő dicsőségére? Sok áldást!

Házasságunk Isten műhelyében 23. rész

Egymás megértése

„….értelemmel éljetek együtt feleségetekkel……” /1Pét.3,7./

Amikor két ember összeköti az életét, a kezdeti lángolásban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szeretet egyfajta automatikus védőhálót jelent. Azt gondoljuk, ha igazán szeretjük egymást, akkor a megértés, a ráhangolódás és a zökkenőmentes együttélés magától értetődő módon, mintegy „gyári beállításként” jár a házassághoz. Idővel azonban mindannyian ráébredünk, hogy a rózsaszín köd eloszlása után a mindennapi valóság egészen más képet mutat. A kommunikációs zátonyok, a fáradtságból fakadó elbeszélések egymás mellett, és a kimondatlan elvárások arra figyelmeztetnek bennünket: a megértés nem egy statikus állapot, hanem egy naponta megújítandó döntés és közös munka.

Péter apostol nem véletlenül fogalmaz így a levelében: „megértéssel éljetek együtt feleségetekkel” (más fordítás szerint: „értelemmel éljetek együtt!”). Bár az igei rész kifejezetten a férjekhez szól – akiknek a korabeli társadalomban különösen is tanulniuk kellett a tiszteletet és a finomságot a feleségük felé –, a mögötte meghúzódó isteni alapelv egyetemes. A házasságban az „értelemmel való együttélés” azt jelenti, hogy nem a saját igazunk és kényelmünk körül forgunk, hanem hajlandóak vagyunk energiát, időt és tudatosságot fektetni a másik megismerésébe.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy a jó házasságot a szerencsének vagy a „tökéletes összeillésnek” tulajdonítjuk. Azt mondjuk: „Ők olyan szerencsések, annyira értik egymást.” Mintha ez egy veleszületett, megváltoztathatatlan tulajdonság lenne. A valóság ezzel szemben az, hogy a megértés egy tanulható készség. A szeretetnek az a gyakorlati formája, amelyet az iskolapadban nem tanítanak, de Krisztus iskolájában naponta gyakorolhatunk.

Ehhez a tanulási folyamathoz három alapvető építőkockára van szükségünk, mégpedig képesnek lenni kilépni a saját igazamból, a saját sérelmeimből, és megpróbálni a másik szemével nézni ugyanazt a helyzetet. Az empátia nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben egyetértek a társammal, hanem azt, hogy elfogadom az érzéseit, gondolatait és tiszteletben tartom az ő megélését: „Látom, hogy ez most neked fáj, nehéz vagy fárasztó, és ez számomra is fontos.” A másik akadály, hogy nem figyelünk kellően a társunkra, figyelmünk megosztott. Gyakran ott ülünk egymás mellett a kanapén, de a tekintetünk és a gondolataink a képernyőre tapadnak. A megértés ott kezdődik, amikor tudatosan leteszem a telefont, becsukom a laptopot, félretolom a munkát és a hobbit, a szemébe nézek a társamnak, és valóban jelen vagyok. Nemcsak a szavait hallom meg, hanem a mögöttük lévő fáradtságot vagy vágyat is. Végül, de nem utolsó sorban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy évek múltán már gondolatolvasók vagyunk. „Úgyis tudom, mit fog mondani.. Úgyis tudom, mi a baja..” – gondoljuk sokszor, és ezzel elvágjuk a valódi kapcsolódás fonalát. Feltételezések helyett kérdeznünk kell. A kérdezés a tisztelet, az érdeklődés és az élő szeretet legszebb jele.

Egyetlen házasság sem működik „robotpilóta” üzemmódban. Nem létezik olyan, hogy valaki egyszer s mindenkorra tökéletesen megtanulta, hogyan kell jó férjnek vagy jó feleségnek lenni, majd hátra dőlhet. A szerepeink, a szükségleteink és a körülményeink folyamatosan változnak. Egy gyermek születése, a munkahelyi terhek, a betegségek vagy az életközépi változások mind-mind új dinamikát hoznak. Ami működött tavaly, nem biztos, hogy működik idén. Ha a házasságot egy automatának tekintjük, amelyből gombnyomásra jár a figyelem és a gondoskodás, a kapcsolatunk óhatatlanul elidegenedik. Fel kell ismernünk, hogy a házasság egy élő szervezet, amelyet naponta gondozni kell. Ehhez pedig két irányba kell folyamatosan fordulnunk.

Elsőként is Isten felé, mert tőle kapunk mindent, a türelmet, a megbocsátó kegyelmet és azt a szeretet-forrást, ami a saját emberi kimerültségünk után is képes adni. Az ige arra figyelmeztet, hogy ha nincs megértés a házasságban, még az „imádságaink is akadályba ütköznek”. Az Istennel való és a társunkkal való kapcsolatunk elválaszthatatlan egymástól. Másfelől naponta újra és újra odafordulni a másikhoz, tudatosan keresve a kapcsolódást, elengedve a büszkeséget és a megcsontosodott elvárásokat.

Ha most megvizsgálnánk őszintén a szívünket és a párkapcsolatunkat, vajon hányszor fordult elő, hogy elbeszélünk egymás mellett? Hányszor várunk el dolgokat anélkül, hogy kifejeznénk a szükségleteinket, vagy hányszor mulasztjuk el észrevenni a másik néma segélykiáltását? Álljunk hát meg egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a tükörként szolgáló kérdést, hogy mikor kérdeztem meg utoljára a páromat őszinte, nyitott és szerető szívvel: „Drágám, most mire van a legnagyobb szükséged tőlem?” Nem arra, hogy mi a feladata, nem arra, hogy mit kell elintézni a ház körül vagy a gyerekekkel kapcsolatban, hanem arra, hogy személy szerint tőlem, mint házastárstól, mire vágyik leginkább ebben az élethelyzetben. Egy megértő beszélgetésre? Egy ölelésre? Arra, hogy levegyek egy konkrét terhet a válláról? Vagy egyszerűen csak arra, hogy csendben, ítélkezés nélkül mellette legyek?

Amikor ezt megkérdezzük, és készek vagyunk valóban végighallgatni a választ anélkül, hogy azonnal védekeznénk, magyarázkodnánk vagy tanácsokat osztogatnánk, akkor kezdünk el Péter apostol szavaival élve értelemmel, megértéssel együtt élni. Ez az a pont, ahol a Bibliában írt Ige gyakorlati, hús-vér szeretetté és mindennapi áldássá válik. Ámen.

Házasságunk Isten műhelyében 22. rész

Tisztelet és megbecsülés

„…a feleség pedig tisztelje férjét.” /Ef.5,33./

A tisztelet fogalmát gyakran félreértjük és összekeverjük a teljes egyetértéssel vagy az alárendeltséggel. Valójában a megbecsülés nem azt jelenti, hogy mindenben azonos a véleményünk, hanem azt, hogy őrizzük a másik méltóságát, még a nézeteltérések idején is. „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14)

Amikor egy feleség tisztelettel fordul a férje felé, egy olyan biztonságos érzelmi talajt hoz létre, amelyben a férfi bátrabban vállal felelősséget. A férfiak számára a tisztelet olyan létszükséglet, mint a levegő: ha érzi, hogy bíznak benne és értékelik az erőfeszítéseit, az motiválja őt arra, hogy valódi védelmezővé és gondoskodó társsá váljon. A tisztelet maga az építő erő, melyből fakadó felelősségvállalás teremti meg a feleség számára azt az érzelmi és egzisztenciális biztonságot, amelyre a női lélek vágyik.

Kedves feleségek! Mivel ez egy körforgást eredményez, éppen ezért jó látni, hogy a tisztelet nem csupán egy belső attitűd, nem megalkuvás, nem az egyéniség feladása, hanem sokkal inkább a közös életút elősegítése. A tisztelet a férj iránt apró, hétköznapi döntések sorozata, amivel a házasságot így a férfi és a feleség egymással karöltve, Krisztus Urunk segítségével közösen építi és fejleszti.

Fontos, hogy ne csak az eredményt dicsérjük meg, hanem a szándékot és a munkát is. Egy rövid üzenet napközben: „Köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk, hálás vagyok érte” – hatalmas erőt tud adni. Nem helyes, ha tiszteletlenül beszél a feleség a férjéről barátok, családtagok vagy a gyerekek jelenlétében. A lojalitás a tisztelet legmagasabb foka. Jó néven veszi egy férj, ha a feleség kikéri a tanácsát, és azt érzi, hogy számít a látásmódja. Ez erősíti benne az érzést, hogy ő a család szellemi és gyakorlati építő köve. Még akkor is, ha nem ért egyet minden lépéssel a feleség, fejezze ki, hogy bízik párja képességeiben. A kritika lebont, a bizalom épít.

Amikor a feleség megelőlegezi ezt a tiszteletet (még akkor is, ha a férje épp nem „teljesít” 100%-osan), valójában a férje szívében lévő Krisztus-arcot hívja elő. A férfi, akit tisztelnek, vágyik arra, hogy szeressen. A férfi, akit értékelnek, vágyik arra, hogy adjon. A tisztelet tehát nem azért jár, mert a férj hibátlan, hanem azért, mert ő az a társ, akit Isten rendelt a feleség mellé, akinek a tisztelete a leggyorsabb út az ő szívéhez, amin keresztül a szeretet visszaáramolhat.

Ez a tisztelet tehát nem egy néma behódolás, hanem egy aktív, építő erő, amely képessé teszi a férfit arra, hogy úgy szeresse feleségét, ahogy Krisztus szerette az egyházat: féltőn, óvón és mindent odaadva, egyben rámutatva arra, hogy a házasság Isten terve szerint egy olyan különleges szövetség, amelyben a felek kölcsönösen segítik egymást a teljesség felé. Míg az előző heti igevers a férjeket Krisztus-i önfeláldozó szeretetre hívja, a mostani igevers pedig a feleségekhez szól, egy olyan kulcsot adva a kezükbe, amely alapjaiban határozza meg az otthon légkörét: a tiszteletet.

Ez az a körforgás, amit a Biblia felette nagy „titoknak” nevez, ami megmutatja, hogy hogyan válhat a feleség tisztelete a férj „üzemanyagává”, amiből az erőt merítheti az önfeláldozáshoz. 

Krisztus szeretete az egyház iránt önfeláldozó volt. Ahhoz, hogy egy férfi képessé váljon „meghalni” a saját vágyainak, kényelmének vagy igazának, és a felesége érdekeit tegye Krisztus utáni első helyre, éreznie kell, hogy van miért és kiért áldozatot hoznia, éppen ezért elengedhetetlen, ha úgy tetszik Isteni törvényszerűség, hogy „…a feleség pedig tisztelje férjét.” Ámen.

Utazás a házasságunk körül – 21. rész

HAZAÚT

„Felkelek, elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” /Lk.15,18./

ÚTI IMÁDSÁG:

Mennyei Édesatyánk!

Hálás szívvel állunk meg most Előtted, utazásunk végéhez érkezve. Köszönjük Neked, hogy házaspárként útnak indítottál bennünket, és figyelmeztettél, hogy ügyeljünk arra, merre tart a lábunk. Köszönjük, hogy szereteteddel kísértél bennünket akkor is, amikor a helyes úton jártunk, és akkor is, amikor mellékutakra tévedtünk.

Köszönjük, hogy újra és újra figyelmeztettél bennünket, amikor rövidebbnek látszó megoldásokat kerestünk, amikor tévutak csábítottak bennünket, vagy amikor saját elképzeléseink körforgalmában keringtünk. Köszönjük, hogy nem mondtál le rólunk akkor sem, amikor hosszú kerülőket tettünk, vagy amikor úgy éreztük, hogy egy helyben toporgunk.

Köszönjük, hogy zarándokként vezettél bennünket ezen a földi úton, és emlékeztettél arra, hogy itt nincs maradandó városunk. Köszönjük, hogy elkészítetted előttünk az utat, hogy rávezettél a régi, jól bevált ösvényekre, és megmutattad nekünk az élet útját.

Köszönjük, hogy a kísértések idején mindig elkészítetted a menekülés útját is. Köszönjük, hogy újra és újra választás elé állítottál bennünket a széles és a keskeny út között, és Szentlelked által segítettél felismerni a helyes irányt. Köszönjük, hogy megtanítottál bennünket az egyenes útra, és mindenekelőtt megmutattad nekünk az egyetlen utat, Jézus Krisztust, aki által Hozzád juthatunk.

Köszönjük a kerülőutakat is, amelyeket sokszor nem értettünk, de amelyek által formáltál bennünket. Köszönjük a válaszutakat, ahol döntéseket kellett hoznunk, és köszönjük, hogy nem hagytál magunkra az útkereszteződésekben sem. Köszönjük, hogy amikor eltávolodtunk Tőled vagy egymástól, mindig nyitva hagytad számunkra a visszautat.

Köszönjük az útpadkákat, ahol megpihenhettünk, amikor elfáradtunk. Köszönjük, hogy velünk voltál a lefelé vezető szakaszokon, és Te emeltél fel bennünket, amikor már nem volt erőnk továbbmenni. Köszönjük, hogy az útvesztőkben sem engedtél elveszni bennünket, hanem újra és újra kezedbe vetted életünk térképét.

Urunk, most, amikor megérkeztünk a hazaút gondolatához, különösen is hálát adunk azért, hogy minden utunk végső célja nem egy földi állomás, hanem Te magad vagy. Köszönjük, hogy házasságunkkal nem csupán egymáshoz akarsz közelebb vinni bennünket, hanem végsősoron Önmagadhoz.

Kérünk, segíts, hogy a mögöttünk lévő házaspári nagy utazás tanulságai ne maradjanak puszta gondolatok vagy szép emlékek. Add, hogy mindazt, amit megértettünk, meg is éljük. Segíts, hogy férjként és feleségként egyre inkább Krisztus tanítványaivá váljunk, és egymást támogatva járjuk tovább az előttünk álló utat.

Taníts bennünket megbocsátani, újrakezdeni, szolgálni, szeretni, hordozni és hűségesnek maradni. Őrizz meg bennünket a jövő mellékútjaitól, tévútjaitól és útvesztőitől, és vezess bennünket napról napra közelebb Hozzád HAZA.

Hadd legyen életünk és házasságunk végső vallomása ugyanaz, mint a tékozló fiúé:

„Felkelek, elmegyek az én Atyámhoz…”

Az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Vannak bibliai történetek, amelyek annyira mélyen beleivódtak az emberiség emlékezetébe, hogy szinte valamennyiünk történetévé váltak, függetlenül attól, hogy életünk melyik szakaszában járunk; ilyen a tékozló fiú példázata is, amelyet hallva legtöbben az elveszésre, a lázadásra és a visszatérésre gondolunk, pedig a történet ennél sokkal többet mond nekünk utazó házapároknak is, hiszen nem csupán azokhoz szól, akik egyszer (többször) nagyon messzire sodródtak, hanem azokhoz is, akik ugyan az atyai ház felé vezető úton maradtak végig, mégis újra és újra meg kell tanulniuk, hogy a hazafelé vezető út valójában nem egyszeri esemény, hanem egész életünkön át tartó zarándoklat.

Mert félreértés ne essék: házasutunkon nem szükséges elvesznünk ahhoz, hogy hazataláljunk. Nem kell feltétlenül távoli országutak porát felverve, eltévelyedve bolyonganunk, nem kell minden örökségünket eltékozolnunk, nem kell a kudarc legmélyebb gödréig jutnunk ahhoz, hogy vágyakozzunk az Atya háza után. Lehet csendesen, hűségesen, botladozva ugyan, de mégis jó irányban haladnunk; vannak, akiknek életében nem a nagy bukások, hanem a mindennapi kitartás, a csendes engedelmesség és a sokszor látens hűség írja a történetet. Mégis, zarándokló házaspárként akár a távoli ország felől érkezünk, akár az otthon körüli mezőkről, valamennyien ugyanarra a házra tekintünk, ugyanazt a világító ablakot keressük az alkonyodó életút végén, s valamennyien ugyanannak az Atyának gyermekei vagyunk, a férj is, a feleség is, a család is.

És mégis milyen jó tudni, hogy ha valamikor a gyengeség eltévesztő lejtőjén letértünk volna a helyes, egyenes és igaz életútról, ha valahol egy mellékút csábítása erősebbnek bizonyult volna az engedelmességnél, ha rövidebb utakat kerestünk volna a szeretet türelmes munkája helyett, ha tévutakra sodródtunk volna, vagy elvesztünk volna saját körforgalmainkban és útvesztőinkben kiutat sokáig nem lelve, akkor sem a reménytelenség az utolsó szó, hanem a visszafordulás lehetősége midig adott; mert Isten országában mindig van visszaút, és a kegyelem házasút térképén soha nincs olyan pont, ahonnan ne lehetne újra elindulni hazafelé.

Amikor a házasság hetén február elején az utazás a házasságunk körül sorozattal útnak indultunk, talán még nem láttuk, milyen hosszú és kanyargós vidékeken vezet majd keresztül az út. Azóta jártunk poros mellékutakon és szűk ösvényeken, láttunk napsütötte fennsíkokat és ködbe burkolózó völgyeket, megálltunk útpadkákon, ahol megfáradt szívünk pihenőt keresett, és áthaladtunk olyan útkereszteződéseken is, ahol a helyes irány felismerése fontosabb volt minden sebességnél. Olykor olyan volt ez az utazás a házasságunk körül, mint amikor a hosszú nyári nap végén a távoli dombok mögött lassan elcsendesedik a táj, s a vándorló pár egyszer csak megáll egy magaslaton, visszanéz az egész bejárt vidékre, átöleli egymást, felsóhajt, és megérti, hogy a sok különálló ösvény, kanyar és emelkedő valójában egyetlen nagy út része volt.

Talán a házasságunkban is ez az egyik legnagyobb felismerés, ugye?

A házasfél kezdetben azt hiszi, hogy a cél a másik ember megtalálása, később pedig azt, hogy a cél a közös élet felépítése, azután a gyermekek felnevelése, az otthon megteremtése, a gondok megoldása, a nehézségek túlélése; ám az évek múlásával lassan feltárul egy mélyebb titok is, amely szerint mindezek mögött ott húzódik egy még magasztosabb eredő cél: hogy férj és feleség bűneiket Jézus keresztjénél letéve együtt találjanak vissza ahhoz, Akitől valaha elindultak.

Ezért olyan megrendítő a tékozló fiú történetében az a pillanat, amikor tudjuk jól, nem a lába fordul meg először, hanem a szíve. Házasutunkon is egyikönk-másikunk, óh ha mindketten, előbb belül kezdünk hazafelé indulni, és csak azután lépünk az földútról a főútra, onnan autópályára kanyarodva a cél felé. Mert minden valódi hazatérés ott kezdődik, ahol a házasember újra felismeri, hogy Kinek köszönhetően, Kihez is tartozik mindörökké.

S milyen különös, hogy a Jelenések könyvében a feltámadott Krisztus nem azzal vádolja gyülekezetét, így benne bennünket, házaspárokat sem, hogy teljesen elhagytuk Őt, nem azt mondja, hogy már semmi köze hozzánk, hanem ezt a fájdalmas mondatot mondja:

„Az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

Milyen sok házasság története rejtőzik ebben az egyetlen mondatban!

Hiszen nem mindig a nagy bűnök, nem mindig a látványos bukások jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az, amikor lassan kihűl a sparhelt, az otthon központi melegét kevésbé árasztva, ami valaha élt, lángolt; amikor a közelség megszokássá válik, a csoda hétköznapivá lesz, az ajándék természetessé, és az első szeretet tüze helyett kályhánkba a szürke hamu alatt már csak a kötelesség parazsa pislákol. S talán a hazaút egyik legfontosabb állomása éppen az, amikor nem csupán Istentől kérünk bocsánatot elveszett éveinkért, hanem újra felfedezzük és a felismerést követő sarkon fordulás lendülete által keltett szellővel fel is gerjesztjük annak a szeretetnek a tüzét is, amelyet Ő ültetett a szívünkbe egymás iránt kezdetben, s akar és tud tápláni áhítatos imádság révén naponta.

A tékozló házaspár végül nem egy házhoz érkezik vissza, hanem egy szívhez. Az atyai ház azért egy otthon sparhelttal, mert az Atya ott van/volt/lesz. A mennyei haza sem elsősorban hely, hanem állandó jelenlét. Ezért minden földi házasság végső értelme sem önmagában rejlik csupán, akkor kár lett volna erről ennyit elmélkednünk is, hanem abban, hogy két ember egymást segítve, egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, imdákozva egyre közelebb jusson ahhoz az Atyához, aki kezdettől fogva várja őket.

S milyen különös kegyelem, hogy miközben a tékozló fiú egyedül indult vissza az atyai ház felé, nekünk megadatott az a lehetőség, hogy ezt az utat egymás kezét fogva házas-útitársként járjuk végig; olykor egymást támogatva, olykor egymást hordozva, olykor egymás helyett is remélve, de mégis ugyanabba az irányba haladva, amelynek végén nem pusztán lelki otthonunk, hanem egy várakozó Atya áll.

S amikor egyszer majd mögöttünk marad valamennyi földi út, amikor elcsendesedik minden vita, megszűnik minden félreértés, letesszük minden terhünket, és az idő országútja végleg elfogy a lábunk alól, akkor talán megértjük, hogy egész életünk, egész házasutunk minden kerülőútjával, minden visszafordulásával, minden örömével és fájdalmával együtt nem volt más, mint hosszú és kegyelemmel övezett hazatérés.

És ahol megszületik a szívben ez a felismerés, ott már most el is kezdődött a HAZAÚT.

Ámen.

Ezzel befejeztük utunkat a házasságunk körül. A gyakorlatba átültetés következik.

Áldott utazást nektek kedves házaspárok!

Házasságunk Isten műhelyében 21. rész

Krisztus-szerű szeretet

„Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Efezus 5,25)

Kedves olvasó Házaspár! 

Elgondolkodtál már azon, hogy mit jelent, hogy „önmagamat adom”? Olyan vagyok, amilyen és mással nem foglalkozom? Vagy bízom a saját megérzéseimben, a „belső hangban”? Vagy hagyom, hogy a bennem rejlő valódi érzések, indulatok kerüljenek a felszínre, ezzel felszabadítva érzem magamat arra, hogy olyannak lássanak, amilyen vagyok – még ha ezzel másokat meg is bántok. Ez így kényelmes. 

De Pál apostol is erre gondolt, amikor Krisztusra mutatott, mint példaképre?  Ha Jézus ilyen formában adta volna önmagát, akkor nem kellett volna áldozati bárányként meghalnia, hanem élhetett volna hosszú ideig. De így a bűneinket sem vette volna magára, és Isteni segítség és közbenjárás nélkül élnénk meg saját bukásunkat. De Isten kegyelméből Jézus Krisztus nem ebben a formában adta önmagát, hogy el tudjuk kerülni a tragikus véget, hanem úgy szeret bennünket, hogy az életét adta értünk. A világi felfogás szerint „akkor csinálj valamit, ha jól esik”. Nem gondolom, hogy Jézus azért ment a Gecsemáné-kertbe, azért ment a keresztre, mert az neki „jólesett”. Ez nem volt számára kényelmes és felüdítő, ennek ellenére mégis megtette felénk az első lépést, amit nem a saját érdemeinkből értük ezt el. Nem azért, mert olyan szeretetre méltóak lennénk, hanem azért halt meg Jézus – ilyen formában önmagát adva értünk – mert függetlenül a viselkedésünktől és érdemeinktől, szeretett és szeret bennünket, és hűséges az Atya Istenhez és a Vele való szövetséghez. Erre mutatott rá Pál! Tudnunk kell úgy szeretni a feleségeinket (akkor is, ha éppen megbántott, vagy ha haragszik ránk, vagy ha nem értünk egyet valamiben), mint Krisztus az egyházat, aki az első lépést megtette irányunkban! 

Mi hogyan tegyük meg a magunk első „krisztusi lépését”? Nekünk is meg kellene halnunk a Kedvesünkért? Szó sincs róla! Az túl egyszerű lenne a mi életünkben. Még csak kardot sem kell rántanunk, elég, ha odafigyelünk a feleségünkre, arra, amire éppen szüksége van, függetlenül attól, hogy ez mennyire kényelmes, hogy éppen milyen érzések kavarognak bennünk, vagy mennyire vagyunk fáradtak? Ez csak úgy lehet, ha nem a saját belső érzéseinkre figyelünk, ha nem az „én” van az első helyen, hanem fontosabb a társunk, mert a férj szeretete nem lehet egyszerűen érzés-vezérelt, hanem szövetséghű, amire Krisztus is példát adott. A pillanatnyi érzések ellenére legyen a férj kezdeményező, áldozatkész, védelmező. A házasság nem egy szerződés, amit felbontunk, ha a másik nem teljesít, hanem szövetség, amelyben a férfi dönt úgy, hogy akkor is ad, ha épp nem kap semmit. Ha fáradtak vagyunk és még csak beszélgetni sincs kedvünk, akkor is eszünkbe kell, hogy jusson: a szeretet nem egy érzés, hanem egy döntés, mert a feleség fontosabb a saját életünknél! 

Gondoljuk csak végig a gyakorlatban: ha munkából hazaérünk, milyen kérdéseket szegezünk Kedvesünk irányába? Talán azt, hogy mi történt a munkahelyen, vagy, hogy viselkedtek a gyerekek, vagy éppen, hogy mi lesz a vacsora? Ezek is nagyon fontos kérdések! De hányszor kérdeztük meg feleségünktől (magamat is beleértve): „Hogy érzed magad a szívedben?” 

Eszünkbe jut-e, hogy a Kedvesünk is fáradt, kimerült, gondterhelt  és ennek ellenére áll neki a rutinfeladatoknak, miközben mi, mint aki jól végezte dolgát, fáradtan leülünk, várva a jól megérdemelt vacsorát, együttlétet, kedvességet. 

Szeressük hát úgy feleségünket, mint Krisztus az egyházat, aki önmagát adta érte! Bibliai értelemben legyünk a feleségünk feje (Ef. 5,23), aki nem parancsolgat, hanem aki felelősséget vállal, mint ahogyan Krisztus sem a trónról irányított, hanem lehajolt lábat mosni. Észre kell vennünk mindazt, amit a párunk a családért, gyermekeinkért, értünk tesz. Vezeti a háztartást, gyereket nevel, viseli az érzelmi terheket is, és sorolhatnánk. Merjük megkérdezni: „Miben tudlak ma segíteni, hogy könnyebb legyen neked?” Ez a valódi vezetés: elébe megyek a feladatoknak, segítem a Társamat, ahol csak tudom. Mitől lesz Krisztus-szerű a szeretetem? Ha a feleségem számára Isten után biztos pont lehetek. Amikor feszültség van, a krisztusi férfi az, aki elsőként félreteszi a büszkeségét, és kezdeményezi a békülést – még akkor is, ha úgy érzi, neki van igaza. Mert nem az igazát védi, hanem azt a szövetséget, amit vállalt. Fontos, hogy épül-e mellettem a feleségem, biztonságban érzi-e magát, virágzik-e a személyisége? Ezt önmagunk erejéből nem tudjuk megtenni, de ami embereknek lehetetlen, Istennek lehetséges (Lk. 18,27). A Krisztus-szerű szeretet titka az, hogy először mi magunk engedjük, hogy Krisztus szeressen bennünket. 

Férfinak lenni Krisztus módjára azt jelenti, hogy van egy iránytűd, amikor hibázol, hogy tudod, hogy hova kell visszatérni: a kereszthez, ahol Krisztus mindent odaadott érted. Ez az igazi erőforrásod. Ebből a szeretetből merítve lehetsz te is azzá a férfivá, akire a párodnak, családodnak és a gyülekezetnek szüksége van.

„Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat…” – Ez nem teher, hanem a legnagyobb méltóság, amit férfi kaphat. Ámen.

Utazás a házasságunk körül – 20. rész

Útvesztő

 „Mert jobb lett volna ezeknek, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, mint hogy megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.”
/2Péter 2,21/

Kevés nyugtalanítóbb hely van az útvesztőnél, másnéven a házassági labirintusnál. A házasember lát maga előtt utakat, folyosókat, kanyarokat, lehetőségeket, mégis olykor egyre bizonytalanabbá válik benne, hogy valóban jó irányba halad-e. Minden ösvény járhatónak tűnik, minden forduló ígéretesnek látszik, mégis újra és újra ugyanoda jut vissza.

A keresztyén házaspár élete sem mentes az ilyen útvesztőktől.

Vannak időszakok, amikor világos minden. Tudjuk, mit kell tennünk, merre vezet az út, mit kíván tőlünk az Úr. Máskor azonban köd ereszkedik a lélekre. Betegség, csalódás, gyász, anyagi gondok, gyermeknevelési nehézségek, meg nem értettség vagy éppen a jövőtől való félelem vesz körül bennünket. Ilyenkor mintha a korábban egyenesnek látszó út hirtelen labirintussá változna.

S az útvesztőben különösen aktív az ellenség.

A Szentírás azt mondja: „ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, keresve, kit nyeljen el.” Nem véletlenül éppen a bizonytalan időszakokban támad. Nem feltétlenül nagy bűnökkel kezdi. Sokszor csak összezavar, elbizonytalanít, kérdéseket suttog, kétségeket támaszt, egymás ellen fordít, uszít. lázít. Azt sugallja, hogy egyedül vagyunk, hogy nincs kiút, hogy az Úr megfeledkezett rólunk, hogy a házastársunk lett minden bajunk legfőbb oka. Bezzeg én és bezzeg te!

Pedig az útvesztő nem azért veszélyes, mert nincs belőle kijárat. Van, csak épp nem találjuk a nagy frusztráltságban. Hanem azért, mert a házasember pánikba eshet.

Amikor a menekülés fontosabbá válik, mint a vezető: Jézus követése.

Aki járt már nagyobb útvesztőben, tudja, hogy a kapkodás ritkán segít. A másikkal való kiabálás sem hoz gyakran jó megoldást. Az egymás hibáztatása, a következetesség hiánya ésa hígadt, józan mérlegelés hiánya és az össze-vissza rohanás csak növeli az eltévedés veszélyét. Amely házaspár a krízis nevű labirintusból egyszer-többször kijut, az rendszerint nem azért jut ki, mert gyorsabb, okosabb vagy erősebb a többieknél, keresztényibb, hanem mert megtalálja a helyes tájékozódási pontot, s követi a Pásztor hangját és tanácsát.

A keresztyén ember számára ez a tájékozódási pont Krisztus.

Férjek! Amikor nem látjátok a következő kanyart, ne engedjétek el az Úr kezét!

Asszonyok! Amikor az áthatolhatatlan labirint falak egyre magasabbnak tűnnek, ne veszítsétek el a reménységet!

Házaspárok! Bármilyen kusza is az útvesztő, egy megoldás volt/van/lesz, csak ne veszítsétek el egymást sohasem! Mert milyen szomorú lenne, ha a kijárat keresése közben szem elől tévesztenénk azt, akit az Úr ránk bízott. Hiszen nem egyedül indultunk erre az útra. Szövetségben járunk., egymásért is felelősek vagyunk.

Az útvesztők idején különösen fontos közelebb húzódni egymáshoz, többet imádkozni, többet kérdezni az Urat, s kevesebbet hallgatni a félelmekre. Mert a félelem elszigetel, Krisztus azonban megerősítve magához ölel bennünket, mint eltévedt juhait a Pásztor.

És milyen vigasztaló, hogy Urunk nemcsak az egyenes út Istene. Nemcsak a napsütötte országutakon jár velünk. Az útvesztők kanyarulataiban sem veszít szem elől bennünket. Ő ott is tudja, hol vagyunk, s merre a kijárat, hiszen Ő maga készítette el nekünk, hogy azon ki-be járjunk és legelőre találjunk. Akkor is látja a kijáratot, amikor mi már csak sötét falakat látunk magasodni magunk körül.

Ezért, ha egyszer úgy érezzük, hogy elvesztünk, ne a reményt adjuk fel, hanem inkább hangosabban kiáltsunk együtt az Úrhoz!

Mert aki Krisztust nem veszíti el, az valójában sohasem veszett el egészen.

Vezessen az Úr szövetséges házastárként bennünket az útvesztőkön keresztül is, hogy se a hitünket, se a reménységünket, se az egymás iránti szeretetünket el ne veszítsük végleg sohase, míg végül megérkezünk az örök hazába, Jézushoz. Ámen.

Folytassuk a következő számban utunkat a házasságunk körül! Hazaút következik.