Havi archív: május, 2026

Óember le / Új ember fel öltözése

„Vessétek le… a régi embert… újuljatok meg… öltsétek fel az új embert! /Ef.4,22-24./

Van az emberi életnek – és benne, talán minden másnál élesebben, a házasságnak is – egy különös, alig észrevehető, s éppen ezért annál makacsabb törvénye, hogy amit sokáig hordunk, amit újra és újra magunkra veszünk, amit nem vetünk le időben, az egy idő után már nem tűnik idegennek, nem szúr, nem feszít, nem kérdez vissza, hanem ránk simul, hozzánk idomul, s végül már nem is úgy tekintünk rá, mint valamire, amit le lehetne vetni, hanem mint arra, ami „mi magunk vagyunk”; s így történik meg az a csendes, de annál súlyosabb eltolódás, hogy a régi ó ember nem kívül marad rajtunk, hanem belülről kezd el meghatározni bennünket megint – gondolataink irányát, szavaink hangsúlyát, reakcióink gyorsaságát, s különösen azokat a pillanatokat, amikor nem figyelünk, nem készülünk, hanem egyszerűen csak „úgy vagyunk”, ahogy régen, az újjászületés előtt voltunk. Lopakodó dereformáción megy át az óvatlan keresztény házas fél.

Mert valljuk meg – és most ne a házastársunkra nézve, hanem önmagunk felé fordulva –, a házasságban nem akkor mutatkozik meg igazán, kik vagyunk, amikor minden rendben van, amikor kisimultak a felszínek, amikor könnyű szeretni, amikor a másik is „úgy működik”, ahogyan szeretnénk, hanem akkor, amikor a lélek nyomás alá kerül, amikor a fáradtság ráül a szívre, amikor egy félmondat többnek hallatszik, mint ami, amikor egy hangsúly mélyebbre vág, mint kellene, amikor a régi sérelmek – mint valami el nem oltott, csak ideig-óráig letakart parázs – újra és újra fellángolnak, mert ilyenkor nem annyira döntünk, nem annyira mérlegelünk, nem annyira választunk, hanem inkább előjön belőlünk az, ami már régóta bennünk van, ó, ami zsigerből kész, ami begyakorolt, ami szinte észrevétlenül működésbe lép, ugye tapasztaltunk már ilyet? Nem baj, ritkítsuk a negatív élményt!

Talán éppen ez benne a legnyugtalanítóbb, hogy nem új, nem a megtért, hívő keresztény férfi/nő krisztusi ruha—és eszköztárából való, nem most keletkezik, nem a másik mondatából születik, nem a helyzet kényszeríti ki és ránk, hanem bennünk van, velünk van, és amikor alkalmat talál, egyszerűen megmutatja magát – hol egy visszavágásban, amely talán csak egy árnyalatnyi hangsúly apánktól örökölten, mégis sebet ejt, hol egy anyai gyakorlat szerinti elfordulásban, amely nem látványos, mégis távolságot teremt, hol egy nagyszülői mintát akaratlan követő hallgatásban, amely nem békesség, hanem védekezés, hol egy testvértől látott bezárkózásban, amely nem zajos, nem feltűnő, mégis falat húz kettőnk közé. Mi van ugye a puttonyunkban?

És ez az, amit az Írás nem magyaráz, nem szépít, nem enyhít, hanem nevén nevez: Óember.

És ezért nem engedi meg, hogy megnyugodjunk abban, hogy „ilyen vagyok”, hogy „majd idővel jobb lesz”, hogy „a körülmények tettek ilyenné”, hanem szinte szembeállít bennünket önmagunkkal, amikor azt mondja:

„vessétek le… az ó-t” – „újuljatok meg…” – „öltsétek fel… az újat!”

mert ezzel azt is kimondja, hogy ami rajtunk van, az nincs rajtunk örökre, ami bennünk működik, az nem végleges, ami most természetesnek tűnik, az nem szükségszerű, hogy velünkis maradjon, hanem levethető, de nem magától, nem egyszeri elhatározással, nem egy jól sikerült beszélgetés után, hanem egy olyan folyamatban, amelyben a gondolkodás lassan, de valóságosan megújul, és ezzel együtt a szív is formálódni kezd.

És talán itt bukik meg sok minden – nem nagy törésekben, nem látványos házassági összeomlásokban, hanem csendesen –, mert a vágy megvan a változásra egyik, másik, mindkét fél szívében, a felismerés is megszületik egyik-másik házasfélben, időnként még a közös elhatározás is, de hiányzik az a közeg, amelyben mindez meg tudna maradni, amelyben nemcsak felismerjük a régit, hanem le is tudjuk vetni, és nemcsak vágyunk az újra, hanem fel is tudjuk ölteni, mert a megújulás nem a véletlen műve, nem egyszeri varázslat, csoda, nem hangulat kérdése, nem az idő automatikus ajándéka, hanem annak a térnek a gyümölcse, ahol Isten Igéje naponként megszólal, ahol a szív újra és újra visszatalál hozzá, ahol nem egyedül, hanem közösségben – házastársként, családként – tanuljuk azt, amit külön-külön olyan könnyen elveszítünk.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra, mert van valami, amit talán tudunk, talán hallottunk róla, talán egykor gyakoroltuk is, mégis – valahogy – kicsúszott a kezünkből, háttérbe szorult, elmaradt, vagy egyszerűen csak „nem fért bele” a napjainkba, pedig ha a helyére kerülne, nem oldana meg mindent egy csapásra, nem tenné tökéletessé a házasságot, de lassan, csendesen, mégis valóságosan elkezdené formálni azt, s a Krisztus Jézus napjára végezne is az átformálással.

Erről szeretnék a hét közepén részletesebben is írni nektek, itt a terjedelembe nem fér bele, úgy gondoljuk, „megér egy külön misét”.

Mert a kérdés végül nem az, hogy látjuk-e az Ót.
Hanem az, hogy van-e helye az életünkben annak, Aki újjá formál.

Folytatjuk szerdán egy rendkívüli kiadással!

Öntsd ki a szíved!

„Bízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk! /Zsolt.62,9./

A bűn teljesen megrontott bennünket, összezavarta pszichés működéseinket. Az érzelmeinket elfojtjuk vagy hagyjuk, hogy uralkodjanak rajtunk, cselekedetre indítsanak. A gondolatainkat szabadjára engedjük. a velünk történt rossz dolgok képesek elönteni bennünket, és addig rágódunk rajtuk, amíg teljesen lehúznak bennünket. Logikus, hogy ettől elromlik a kedvünk, lehangoltak, keserűek leszünk. Akaratunkat is rosszra használjuk. A magunk érdekében minden követ megmozgatunk, de másokért különösen házastársunkért már nem vagyunk ilyen buzgók.

Hála Istennek, Ő ezekben is vezetni, tanácsolni akar. AZ elmúlt hetekben erről az iránymutatásról elmélkedhettünk. A 13. alkalommal (4 héttel ezelőtt) Isten rámutatott, hogy a gondolatainkat ne engedjük szabadon. Fegyelmezésüket ránk bízta. Ha rabul ejtjük Krisztusnak, akkor világossá válik, hogy mi az, ami Tőle van, ami az életre visz, ami (ha meg is szomorít egy ideig, mert rámutat bűnünkre, azt megvallva, szabaddá válva ismét öröm fog költözni a szívünkbe). Krisztus jelenlétében napvilágra kerülnek a nem Tőle való gondolataink is. Ezeket meg elmondhatjuk Neki és ott hagyhatjuk Nála. Ha aggasztóak, rábízhatjuk, ha félrevezetőek, hazugságok, akkor kidobhatjuk és kérhetjük, hogy töltse meg elménket az Ő igazságaival.

Érzelmeinkkel nem így kell bánni. 3 hete a 14. áhítatban olvashattuk, hogy szabad megélnünk, átéreznünk az érzelmeket, még a haragot is. Nem az érzelmeink válnak bűnössé, hanem a cselekedeteink (a beszédünk), gondolataink. Ezért ne engedjük, hogy csak az érzelmeink indítsanak be és vezéreljenek!

Milyen szép is lenne, ha a fentiek szerint tudnánk reagálni az élet minden helyzetében! Jézus mindig helyesen cselekedett, igaza volt, igaz módon beszélt. Hogy csinálta?

Azt olvassuk róla, hogy rendszeresen kereste az Atyával való kapcsolatot, megbeszélte Vele a dolgokat, és Tőle indult el, így nem véletlenszerűen cselekedett. János Evangéliuma 8. részében azt olvassuk: (Jézus mondja) “Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de Aki elküldött Engem, igaz, és Én azt mondom a világban, amit Tőle hallottam.” /Jn.8,26./

Az utólsó éjszaka bepillanthatunk az Atyával való beszélgetésébe. Itt kiderül, hogy magátó Ő is mást szeretett volna, mint amit az Atya rábízott. Akaratát helyesen használta és kiöntötte a szívét, kimondta érzelmeit az Atyának és odakényszerítette gondolatait az Atya akaratához. Ki tudta mondani, hogy “Legyen meg a Te akaratod!” – így tudta rendezni bűnadósságunkat – hála Néki!

E heti Igénk a Zsoltárok könyvéből erre bátorít minket is, amiben Jézus példát is adott. Öntsük ki a szívünket előtte, Ő a mi menedékünk! Ő tudja, mi van benne, nekünk nélkülözhetetlen, hogy ne tartsuk magunkba, de ne is a másik emberre öntsük rá (a lelkigondozói beszélgetésekben Isten előtt öntjük ki, és a másik ember a tanúja). Ilyenkor Isten meghallgat, megvigasztal, helyreigazít, beláttat, gyógyít, helyreállít és újra indít: -mi másra, mint a szeretetre!

Bátorodj neki és élj ezzel a csodás lehetőséggel naponta! A világmindenség királya szüntelen várja, hogy öntsd ki neki a szíved – ezt az ajándékot vette meg drága vérén a kereszten. Ott nem csak a szíve szakadt meg érted, hanem a kárpit is kettéhasadt, hogy szabadon jöhess – hát jöjjetek hozzá, öntsétek ki a szíveiteket! 

Hordozzátok el egymást!

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak…” /Kol.3,13./

A Károli fordítás szerint “szenvedjétek el egymást”. Igen, elviselni egy másik embert, annak másságát, az akár szenvedést is jelenthet.

20 éve verseny táncolunk a házastársammal. Egyre szebben, egyre jobban megy. Azok a pillanatok motiválnak, amikor sikerül teljesen egymásra hangolódnunk és szinte összeolvadnak mozdulataink a zene ritmusára. Ezekben a gyönyörű pillanatokban egy testként átszellemülten siklunk a parketten.

Az életben is ezt tapasztaljuk, vannak jó együtt- működéseink, jó élményeink közös tevékenységeinkben, de természetesen vannak visszatérő súrlódásaink mind a táncban, mind az élet más területein is. Ezek bosszantóak. Ilyenkor kirobban belőlünk az elégedetlenség, a másikat kritizáljuk, máskor még az is eszünkbe jut, hogy hátat fordítsunk egymásnak.

Van ezek között olyan, ami a természetünkből fakad. Én bírom, sőt szeretem a hűvösebbet, míg párom a melegben érzi jól magát. Persze, hogy birkózunk a termosztát kezelésén, ugye?

Van olyan, ami annyira régóta velünk van és olyan mélyen belénk ívódott, hogy szinte lehetetlennek tűnik a változás. Pároméknál a spájzajtó nem volt zárható, ezért csak behajtották. Évtizedek után is ez a rutin van benne. Engem meg bosszant, hogy onnan bejön a hideg, helyesebben szólva, a konyhából kimegy a meleg. 

Van olyan is, amikor csak másképpen csinálja ugyanazt a dolgot. Persze nem értem, hogyan lehet másképpen, hiszen azt „csak úgy lehet, ahogy én teszem”. Biztosan?

Isten mindenen keresztül tanít; mélyíteni akarja belátásunkat, szeretetünket. Amikor egy fali óránkat áttettük a szoba szemközti sarkába, még félév után is automatikusan a régi helyére néztem. Akkor megértettem, hogy a másik nem hanyag, nem felelőtlen, amikor egy mélyen rögzült viselkedésében nem változik meg egyik napról a másikra. Nincs más esélyünk, mint elszenvedni magunkat is és egymást is. Ez saját erőből nem megy, honnan kaphatunk segítséget? Költői a kérdés.

Egyszer lehetőségem lett, hogy lovagoljak. Életemben először ültem lovon. Nem tanítottak, hanem rögtön csapatban nekiindultunk az erdőnek. Zenész létemre nem találtam el a ritmust és az ügetésnél folyamatosan “szembe mentem” a lóval. Csattogott alattam a nyereg. Nagyon bosszantott a dolog, és féltem is. A végén mégis a lovat sajnáltam meg. Jól elverhettem a hátát. Ő hűségesen elviselt, elhordozott, sőt elszenvedte ügyetlenségemet.

Az Úr Jézus is ezt tette. Földi életében elhordozta esetlenségeinket, engedetlenségeinket, bűneinket. A végén helyettünk szenvedte el a büntetést is, csakhogy megmenthessen bennünket. Kereszthalálával bocsánatot szerzett nekünk, az Atya Őmiatta békélt meg velünk. Ezért, “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”

Neked eszedbe jut hozzá fordulni, amikor éppen az “elszenvedést” akarod elkerülni, vagy amikor meg kellene bocsátanod? Bátran oda mehetsz hozzá.

“Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken,… Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”

Ámen!

Bocsássatok meg!

„Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” /Ef.4,32/

Vajon – a múlt heti áhitat nyomán – hogy sikerült naplózni reakcióidat, kit választottál az elmúlt napokban. Én megfigyeltem és be kell vallanom, gyakran nem az Új Emberem reagált. Mire észbe kaptam, már előugrott Óemberem és “megoldotta a problémát”. Házastársam felsóhajtott, hogy már megint napok óta nem segítek. Nyeltem és nem szóltam. 

Félreértés ne essék: ez is bűn, azaz céltévesztés. Nem attól vagyok jó keresztyén, hogy elhallgatok és lenyelem az indulataimat. Az elfojtott negatív érzelmektől csak megbetegszik a testem (infarktus, gyomorfekély, stb.). Megbetegszik tőle a kapcsolatunk is, persze akkor is, ha indulatom felgerjeszti haragomat és dühöm tüzét ráöntöm a társamra. Talán magadra ismersz a következő listában: kiabálás, káromkodás, eltúlzás, cinikus megjegyzések, a másik szidása, csapkodás, bosszúállás, stb., a másik véglet: csak gondolatban perelni, kifelé pedig mosolyogni, vagy elfordulni, nem reagálni a másikra, fagyos hallgatásba burkolózni, visszatartani információkat, szívességeket, jó cselekedeteket (mert nem érdemli meg).

Visszatérve a csendben maradásom nem tartott sokáig, mert egyre jobban feszített az a gondolat, hogy meg kell védeni magam (eszembe se jutott a két héttel korábbi áhítat, pedig olvastam! ☺). Csak később esett le, hogy nem Jézushoz menekültem.

A mai igénk azt mondja: “…ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” Istennek szüntelenül meg kell bocsátania, mert szüntelenül vétkezünk. Isten fiainak valljuk magunkat, de nem “Isten lelke vezérel. ”Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” /Róm.8,14./

Isten pedig igaz Bíró, aki nem hagyja büntetlenül a vétket. Az Ő kegyelme és irgalmas szeretete, hogy a büntetést nem rajtunk hajtja végre, hanem Fián. Krisztus miattunk, helyettünk halt meg, és értünk, hogy nekünk életünk lehessen. Tudok-e ilyen irgalmas lenni. Előtte pont ezt mondja: “Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak,”

A jóságos szó jelentése: jóindulatú, becsületes, kegyes, barátságos, jó, alkalmas, hasznos. Az irgalmas szó jelentése: együttérző, könyörületes, megindulni képes.

Megvizsgáltam magam. Amikor feleségem kifejezte elégedetlenségét, együtt éreztem vele? Ő sokat tesz azért, hogy rend és tisztaság legyen, pedig ő még dolgozik, én meg már nyugdíjas vagyok. Becsületes voltam? Az elmúlt napokban többször rendetlenséget hagytam magam után, egyszer nem, de csak ezt veszem figyelembe és ezért akarok visszavágni? 

Hasznos, alkalmas voltam? Korábban azt olvassuk: “Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” /Ef.4,29/ Károli fordításában a “jó” helyett a “hasznos” szó szerepel. Ennek a szónak a jelentésében is ott van a jóindulat, jóakarat.

Már azt hittem, hogy most milyen jól reagáltam, nem szóltam, aztán csak megjegyeztem indulat és sértődöttség nélkül, hogy mi az “igazság”, vagyis az én meglátásom -és mégis elbuktam. Nem tudok ilyen lenni. Hát ezért kellett Krisztusnak keresztre menni. 

Hála néki! Ez a hála és öröm motiváljon, hogy akkor én is így bocsássak meg társamnak. Hogy legyek együttérző, jóságos. Ha ő vétkezik is -mert ahogyan kifejezte magárahagyottságát, az sem volt helyes -akkor is lássak mögé, lássam meg csalódottságát, szükségét. Tudjak megindulni sebzettségén, amit én okoztam, és ne a viszont sebzettségemet nyalogassam. Arra keressem az építő választ. Ehhez ad erőt az Úr. Ámen.

Jövő vasárnap tovább vizsgáljuk a megbocsátás kérdését, azt követő vasárnap pedig azt, hogy hogyan tudjuk megtenni mindezt, ha nekünk is fáj vérző sebünk.