Havi archív: június, 2026

Krisztus-szerű szeretet

„Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Efezus 5,25)

Kedves olvasó Házaspár! 

Elgondolkodtál már azon, hogy mit jelent, hogy „önmagamat adom”? Olyan vagyok, amilyen és mással nem foglalkozom? Vagy bízom a saját megérzéseimben, a „belső hangban”? Vagy hagyom, hogy a bennem rejlő valódi érzések, indulatok kerüljenek a felszínre, ezzel felszabadítva érzem magamat arra, hogy olyannak lássanak, amilyen vagyok – még ha ezzel másokat meg is bántok. Ez így kényelmes. 

De Pál apostol is erre gondolt, amikor Krisztusra mutatott, mint példaképre?  Ha Jézus ilyen formában adta volna önmagát, akkor nem kellett volna áldozati bárányként meghalnia, hanem élhetett volna hosszú ideig. De így a bűneinket sem vette volna magára, és Isteni segítség és közbenjárás nélkül élnénk meg saját bukásunkat. De Isten kegyelméből Jézus Krisztus nem ebben a formában adta önmagát, hogy el tudjuk kerülni a tragikus véget, hanem úgy szeret bennünket, hogy az életét adta értünk. A világi felfogás szerint „akkor csinálj valamit, ha jól esik”. Nem gondolom, hogy Jézus azért ment a Gecsemáné-kertbe, azért ment a keresztre, mert az neki „jólesett”. Ez nem volt számára kényelmes és felüdítő, ennek ellenére mégis megtette felénk az első lépést, amit nem a saját érdemeinkből értük ezt el. Nem azért, mert olyan szeretetre méltóak lennénk, hanem azért halt meg Jézus – ilyen formában önmagát adva értünk – mert függetlenül a viselkedésünktől és érdemeinktől, szeretett és szeret bennünket, és hűséges az Atya Istenhez és a Vele való szövetséghez. Erre mutatott rá Pál! Tudnunk kell úgy szeretni a feleségeinket (akkor is, ha éppen megbántott, vagy ha haragszik ránk, vagy ha nem értünk egyet valamiben), mint Krisztus az egyházat, aki az első lépést megtette irányunkban! 

Mi hogyan tegyük meg a magunk első „krisztusi lépését”? Nekünk is meg kellene halnunk a Kedvesünkért? Szó sincs róla! Az túl egyszerű lenne a mi életünkben. Még csak kardot sem kell rántanunk, elég, ha odafigyelünk a feleségünkre, arra, amire éppen szüksége van, függetlenül attól, hogy ez mennyire kényelmes, hogy éppen milyen érzések kavarognak bennünk, vagy mennyire vagyunk fáradtak? Ez csak úgy lehet, ha nem a saját belső érzéseinkre figyelünk, ha nem az „én” van az első helyen, hanem fontosabb a társunk, mert a férj szeretete nem lehet egyszerűen érzés-vezérelt, hanem szövetséghű, amire Krisztus is példát adott. A pillanatnyi érzések ellenére legyen a férj kezdeményező, áldozatkész, védelmező. A házasság nem egy szerződés, amit felbontunk, ha a másik nem teljesít, hanem szövetség, amelyben a férfi dönt úgy, hogy akkor is ad, ha épp nem kap semmit. Ha fáradtak vagyunk és még csak beszélgetni sincs kedvünk, akkor is eszünkbe kell, hogy jusson: a szeretet nem egy érzés, hanem egy döntés, mert a feleség fontosabb a saját életünknél! 

Gondoljuk csak végig a gyakorlatban: ha munkából hazaérünk, milyen kérdéseket szegezünk Kedvesünk irányába? Talán azt, hogy mi történt a munkahelyen, vagy, hogy viselkedtek a gyerekek, vagy éppen, hogy mi lesz a vacsora? Ezek is nagyon fontos kérdések! De hányszor kérdeztük meg feleségünktől (magamat is beleértve): „Hogy érzed magad a szívedben?” 

Eszünkbe jut-e, hogy a Kedvesünk is fáradt, kimerült, gondterhelt  és ennek ellenére áll neki a rutinfeladatoknak, miközben mi, mint aki jól végezte dolgát, fáradtan leülünk, várva a jól megérdemelt vacsorát, együttlétet, kedvességet. 

Szeressük hát úgy feleségünket, mint Krisztus az egyházat, aki önmagát adta érte! Bibliai értelemben legyünk a feleségünk feje (Ef. 5,23), aki nem parancsolgat, hanem aki felelősséget vállal, mint ahogyan Krisztus sem a trónról irányított, hanem lehajolt lábat mosni. Észre kell vennünk mindazt, amit a párunk a családért, gyermekeinkért, értünk tesz. Vezeti a háztartást, gyereket nevel, viseli az érzelmi terheket is, és sorolhatnánk. Merjük megkérdezni: „Miben tudlak ma segíteni, hogy könnyebb legyen neked?” Ez a valódi vezetés: elébe megyek a feladatoknak, segítem a Társamat, ahol csak tudom. Mitől lesz Krisztus-szerű a szeretetem? Ha a feleségem számára Isten után biztos pont lehetek. Amikor feszültség van, a krisztusi férfi az, aki elsőként félreteszi a büszkeségét, és kezdeményezi a békülést – még akkor is, ha úgy érzi, neki van igaza. Mert nem az igazát védi, hanem azt a szövetséget, amit vállalt. Fontos, hogy épül-e mellettem a feleségem, biztonságban érzi-e magát, virágzik-e a személyisége? Ezt önmagunk erejéből nem tudjuk megtenni, de ami embereknek lehetetlen, Istennek lehetséges (Lk. 18,27). A Krisztus-szerű szeretet titka az, hogy először mi magunk engedjük, hogy Krisztus szeressen bennünket. 

Férfinak lenni Krisztus módjára azt jelenti, hogy van egy iránytűd, amikor hibázol, hogy tudod, hogy hova kell visszatérni: a kereszthez, ahol Krisztus mindent odaadott érted. Ez az igazi erőforrásod. Ebből a szeretetből merítve lehetsz te is azzá a férfivá, akire a párodnak, családodnak és a gyülekezetnek szüksége van.

„Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat…” – Ez nem teher, hanem a legnagyobb méltóság, amit férfi kaphat. Ámen.

A gyermek ajándék 

„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” /Zsolt.127,3./

Szülőnek lenni, a teremtésbe bevont isteni megajándékozottság élménye. A gyermek ajándék, jutalom az Úrtól. Nem a házaspár érdemeiért kapott, hanem kegyelemből származó adomány, ami természetesen nem birtoklásra, hanem felelős és bevonó nevelésre, plántálásra és a rácsodálkozás állandó lehetőségét kínáló, életutakat meghatározó élmény, annak minden felvillanyozó örömével és fáradtságával, időnként szomorúságával is akár, de eredőjét tekintve felfelé, Krisztusra mutató közös nagyprojektje a legtöbb, erre elhívott házaspárnak.

A gyermeknevelés óriási témája – terjedelmes szakirodalmát tekintve, és a Szentírás által is kiemelten kezelt útmutatásai alapján – egy rövid áhítatban kifejteni legalább akkora művészet volna, mint egy Beethoven szimfóniát egy 3 másodperces tömörített verzióban kiemelve bemutatni. Nem is ezt várjátok tőlünk, kérünk, kedves olvasó házaspárok! Ezúttal inkább csak világítsunk rá az ajándék szóra!

Akik e sorokat olvassátok, bizton tudjátok, hogy a gyermekeitek, ha vannak, lesznek, ajándékok a számotokra. A kérdés, hogy hogyan bánunk az ajándékkal? A legfontosabb mindig azt tudni, a legnagyobb örömök, ünnepek, de a nehézségek, bajok, sötétség közepette is, hogy kitől, az Úrtól és mire, sáfárságra kaptuk a házasságunkba csöppent egy-egy gyümölcsét a kegyelemnek. Arra kell törekednünk, hogy ezt lássuk be, érezzük át a hétköznapokban is, ne csak az ünnepi pillanatokban. A dackorszakban, a kamaszkorban is. A gyermek életútjának minden fázisában ajándék, akkor is, ha még csak váradalom, s akkor is, ha már felnőtt. 

Ha mindennapi sáfárságra kapott ajándék a gyermekünk, akkor szülőként az adott életszakaszhoz igazodó nevelésükbe nem fáradhatunk bele! Akkor a jelenlétben visszasugárzó szeretet fényében örülve és az odaadó áldozatot pillanatnyilag elnyelni látszó nehézségek közepette is tudnunk kell, hogy ez is, az is ajándék. Mikor mi jön, azzal a formálódik a család. 

Kedves házaspárok!

Mitől tartotok leginkább, amikor gyermekről, gyermekvállalásról, gyermeknevelésről beszélgettek egymással? Attól, hogy kevés (lesz) az erőtök, szűkös a kenyeretek, fogyatékos a türelmetek, bizonytalan a jövőtök, vagy attól, hogy amit Isten örökségnek nevez, azt ti talán tehernek látjátok, mert a félelem köde ráült a hitetekre?

Tudjuk pedig a gyermek nem tulajdon, hogy birtokoljuk, nem élettervünk díszítőeleme, hogy kedvünk szerint illesszük be, nem önmagunk folytatása, hogy benne magunkat építsük tovább, hanem az Úr öröksége, anyaméh gyümölcse, ránk bízott szent sáfárság, amelyben nemcsak mi neveljük őt, hanem Isten – sokszor éppen általa – minket is nevel: önzésünkből kifelé, kényelmünkből szolgálatba, félelmünkből bizalomba, számítgatásainkból az Ő gondviselő tenyerébe.

Beszéljetek hát erről nem egymást ijesztgetve, nem a világ napjainkban különösen felerősödő, nem alaptalan, riadalmait visszhangozva, nem a körülmények negatív hatását, a magatok ellenálló erejét méricskélve, hanem az Úr előtt, térdre hajló szívvel, mert a hit nem azt jelenti, hogy nem látjuk a terheket, hanem azt, hogy a terhek fölött is meglátjuk Őt, aki életet ad, kenyeret szel, erőt újít meg naponként, s aki nemcsak gyermeket bíz ránk, mint Őelőtte járó házaspárra, hanem kegyelmet is ad a házuk népének.

A gyermek ajándék. Fogadjuk hát nem félelemmel, hanem hittel; nem tulajdonosként, hanem sáfárként; nem önmagunkban bízva, hanem abban az Úrban, aki az örökséget adja, s az örökség hordozásához is megadja a szükséges időben az elégséges jót. Ámen.

3 betűs téma – Adjátok meg egymásnak

„Ne fosszátok meg egymást, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat, azután ismét legyetek együtt, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket mértéktelenségetek miatt.”

/1Kor 7,5./

Van a házasságnak egy olyan – tévesen kényesnek vélt – területe, amely körül a világ már rég elveszítette a józanságát, mert amit Isten tisztának, áldottnak és a szövetség pecsétjének rendelt el a házassági szövetség létrehozásával és a hárombetűs, mondjuk ki a sex megalkotásával és keretbe foglalásával, azt az ördög és a mai korszellem különösen kifordította önmagából, túlhangsúlyozta, szétszedte, kiragadta a teremtés rendjebeli eredeti helyéről, és úgy beszél róla, rosszabb mutatja be, mintha pusztán testi szükséglet, élvezet vagy fogyasztási cikk volna a másik, miközben ezzel párhuzamosan a házasságokban (a keresztényekben különösen) – talán éppen ennek ellenhatásaként – csend telepszik rá, nem a békesség csendje, hanem a bizonytalanságé, a félreértéseké, a kimondatlanságé; s így történik meg az a különös és fájdalmas ellentmondás, hogy ami körül a világ zajos és túlhangsúlyozott, az a keresztény házasságon belül elhalkul, elbizonytalanodik, s nem betölti, hanem gyakran megterheli a kapcsolatot.

Pedig a Házaspári használati útmutató, kézikönyv: a Szentírás itt sem hallgat, nem prűd, sőt bátran és határozottan és egyértelműen add lényeget megragadó, alapvető és örökérvényű iránymutatást.

Teremtőnknek az ajándéka a szexualitás, Aki a lelket is formálja; s ennél a lényegi pontnál történik meg az a különös világi torzulás, hogy ami eredetileg a legmélyebb egység nyelve, a legbensőségesebb közelség helye, a szövetség pecsétje és megerősítése volna, az vagy elszakad a szövetségtől, vagy kiüresedik benne, s nem épít, hanem lassan, szinte észrevétlenül bontani kezd.

Pedig a Biblia, amely oly sok mindenről hallgat, ha nem szükséges szólnia, itt nem hallgat, mert szükséges vezetnie bennünket.

Nem kerüli meg, nem teszi zárójelbe a hárombetűst, hanem mai kiemelt szakaszunkban egyetlen, rövid, mégis súlyos mondattal úgy világít rá, mint amikor hirtelen fény gyúl egy addig félhomályban hagyott helyiségben:

„Ne fosszátok meg egymást…”

És ebben a mondatban nem tiltás van, hanem iránymutatás, nemcsak határ, hanem védelem, mert feltételezi, hogy van valami, ami adatott, ami nem az egyiké vagy a másiké, hanem közös, mint a szövetség maga, amelybe beléptetek, amikor egymásnak adtátok magatokat; mert ahogyan a két folyó összefolyik, és többé nem lehet szétválasztani, melyik víz melyikből érkezett, úgy rendelte Isten a házasságban a testi egységet is, hogy ne különálló szükségletek találkozása legyen, hanem közös élet, közös öröm, közös odaadás.

Mert a test itt nem önmagáért beszél, hanem a szív nyelvét hordozza. Nem pusztán vágy, hanem jel, nem pusztán ösztön, hanem kifejezés. És ha ezt elfelejtjük, ha elszakítjuk attól, amire rendeltetett, akkor lassan – mint amikor egy kertet nem öntöznek, nem gondoznak, nem tisztítanak – először csak megkopik a szépsége, aztán elvadul, végül pedig már nem gyümölcsöt terem, hanem tüskét és gazt.

Mert Isten terve szerint a testi egység nem egyszerűen a test öröme, hanem a szövetség kifejezése, az egység megélése, a szeretet tanulásának különleges terepe, öröm-, vigasz- és erőforrás, lelki egybeforrás elsősorban, sőt – ahogyan az apostol is mondja – védelem a kísértéssel szemben, mint egy oltalom, amely körülöleli a házasságot, ha a helyén van.

És talán itt torzul el legkönnyebben minden, de most hagyjuk a világot, a keresztény házasságba vetett konkoly magok csírátlanítását végezzük a továbbiakban inkább, magunkra nézve most az fontos.

Amikor az ajándékból eszköz lesz, a közösből egyéni igény, a szövetség jeléből alkudozás tárgya, netán manipulációs, ösztönző/büntető eszköz. Amikor – kimondva vagy kimondatlanul – jutalommá válik, amelyet adunk vagy büntetéssé, amit célzottan visszatartunk, amikor feltételekhez kötjük az odaadó szeretetünket, amikor a másik viselkedésére adott válasz lesz, amikor már nem a másik felé vezet, hanem önmagunk köré zár.

Pedig az „adjátok meg egymásnak” nem követelés, hanem kölcsönösség, nem hatalmi szó, hanem egymás felé hajló szeretet, amely nem azt kérdezi: mit kapok, hanem azt: hogyan adhatom oda magam úgy, hogy a másik épüljön, örüljön, biztonságban legyen.

És itt válik láthatóvá az is, hogy az intimitás nem különálló szigete a házasságnak, hanem annak folyója, amely végigkanyarog a napokon, mert amit este megélünk, az nappal kezdődik, abban, ahogyan ránézünk a másikra, ahogyan megszólítjuk, ahogyan figyelünk rá, ahogyan jelen vagyunk; mert nem lehet úgy közeledni, hogy közben eltávolodtunk, nem lehet úgy egyesülni, hogy közben falakat építettünk, nem lehet úgy odaadni a testet, hogy a szív zárva marad marad a másik előtt, vagy csak rövid időre nyílik meg. Ismerjük a nő a gőzmozdony a férj a motorversenyző, más sebesség, más indító motór, de ha ezt tudjuk, össze is hangolhatjuk, de ehhez idő és a másikra figyelés, szeretet kell, reggeltől, estig, s estétől-reggelig.

És talán ezért olyan törékeny a szexualitás területe, mert nemcsak a testet érinti, hanem sokkal inkább a lelket és így az egész embert.

Ezért kell gyengédség, figyelem, ezért kell kimondott szó, beszélgetés, kommunikáció más műfajának alkalmazása. Mert amit nem mondunk ki, az félreértés lesz.
Amit nem osztunk meg, az távolságot növel. És így történik meg, hogy ami a legmélyebb egység helye lehetne, az lassan elnémul, elsorvad, vagy éppen megterhelővé válik.

Pedig Isten nem ezt akarta. Ő ajándéknak adta a házastársaknak – és csak azoknak – a szexuális együttlét örömét.

Olyan ajándéknak, amelyben a másik nem tárgy, hanem személy, nem eszköz, hanem társ, nem kielégítendő igény, hanem szeretendő ember – olyan ember, akit Isten gyermekeként, szövetséges társként kell látnunk még ott is, ahol a legközelebb kerülünk hozzá.

És ezért felelősek vagyunk.

Felelősek azért, hogy tanuljuk egymást. Felelősek azért, hogy kommunikáljunk. Felelősek azért, hogy ne bántsuk a másikat azzal, ami elvileg közelítene.

Mert a szeretkezés a házasság motorja, és ahol ez – egészségügyi okokat leszámítva – hiányzik, ott a kapcsolat akadozva kezd működni, a súrlódások erősödnek, a koccanások gyakoribbá válnak, és ami apró feszültség volt, az idővel komoly töréssé nőhet.

Kedves férj, kedves feleség!

Hogyan tudtok úgy közeledni egymáshoz, hogy abban ne legyen nyomás, ne legyen félelem, ne legyen szégyen, hanem valóban az legyen, aminek Isten szánta: közös ajándék, amely nem elvesz, hanem ad, nem kényszerít, hanem hív, nem rombol, hanem épít?

Mert ahol kölcsönösség van, ott bizalom születik. Ahol gyengédség van, ott a szív megnyílik. Ahol őszinte szó van, ott a távolság csökken.

És ahol mindez együtt van jelen, ott az intimitás nem teher, nem kérdés, nem probléma – hanem az a csendes, mégis erős kötelék, amely újra és újra megerősíti azt, amit kimondtatok: hogy egymáséi vagytok az Úrban.