Házasságunk Isten műhelyében – Meglátta – 1. áhitat
Házasságunk Isten műhelyében – 52 vasárnapi áhítat házaspároknak
„Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.” /Lk.10,33./
Van egy fájó igazság, amelyet ritkán merünk kimondani: az ember sokszor épp azt nem látja, ami a szeme előtt van.
A távolit megpillantjuk, az idegent észrevesszük, a hírek megrendítenek – de a mellettünk élő arca lassanként a háttérbe olvad. A megszokás finom pora rátelepszik a tekintetünkre, és mire észbe kapnánk, már nem látunk, csak nézünk. Vagy még úgy sem: csak elmegyünk egymás mellett.
A házasságban sok minden nem viharban törik össze, hanem némaságban. Nem mindig az a baj, hogy nagy vétkek történnek, hanem az, hogy a kicsik napirenddé lesznek: elfordított tekintetek, elharapott mondatok, kimondatlan kérések, meg nem hallott sóhajok, meg nem sejtett vágyak. S az első szeretet, amely, úgy feszített, megfárad. Nem azért, mert elfogyott, hanem mert nem tápláljuk a tüzet eléggé.
Az irgalmas samaritánus történetében van egy fontos szó:
meglátta. Nem csodát tett. Nem beszélt hosszan. Nem tartott kiselőadást: – miért nem volt tanácsos erre az útra lépni. Csak meglátta. Mert volt szeme a látásra. Pedig ő is úton volt. Ahogy mi is mindig úton vagyunk. Úton a munkába, rohanunk a feladataink után, a gyerekek körül szaladgálunk, űznek a gondok, a teendők terhe nyom, az “ezt még el kell intézni” súlya szorítja össze a szívünket. De íme: lehet úgy menni, hogy a fókuszt nem veszítjük el.
Kedves férj/feleség! – Hadd kérdezzelek meg: – Látod-e még (vagy már újra) a társadat?
Nem a szerepét, úgy, mint férj, feleség, anya, apa, hanem a személyét, a szívét, a szerelmedet, látod-e még?
Nem úgy, mint problémát: aki már megint „ilyen/olyan”, aki már megint „így/úgy” reagál(t). Hanem úgy, mint embert: Isten teremtményét, lelki testvéredet, akit neked formált az Úr, akit rád bízott, s akivel nem szerződést, hanem életszövetséget kötöttél a Teremtőd színe előtt téve fogadalmat.
Mert a „házastársunk” – mondjuk ki – nem csupán “párunk”, hanem a „felebarátunk” is. És ez a felismerés egyszerre megnyugtató és felelőségteljes. Vigasztaló, mert Isten szövetségbe rendezte az életünket. Félelmes, mert a felebarát iránti szeretet parancsa nem áll meg a templomajtó küszöbén. Belép velünk az otthonunkba. S ott kérdez meg (pl. a 4.269-dik napon): szereted-e őt igazán ma is? Nem csupán érzelmileg, hanem krisztusi módon: hogy meglátod, megszánod, odalépsz, hordozod?!
S amikor itt elakadnánk – mert mindannyian elakadunk néha –, akkor kell az evangélium: nem az a gond, hogy nem ismerjük a jót, hanem az, hogy nincs hozzá erőnk megtenni. Látjuk a társunkat, és mégsem szánjuk meg. Tudjuk, hogy szólni kellene, de hallgatunk. Tudjuk, hogy odalépni lenne jó, de elfordulunk. Tudjuk, hogy szeretni kellene, de keménnyé válunk. Miért? Mert a bűn nemcsak nyílt romlottság, hanem szívbeli közöny is lehet. A bűn az, amikor nem látjuk a másikat önmagunktól.
És ezért van szükségünk Krisztusra a házasságunkban is. Jézus úgy szeretett előbb, hogy meglátott bennünket a nyomorúságunkban, és nem fordult el. Nem ment tovább. Lehajolt. Megkönyörült. És bekötözött olyan sebeket is, amiket mi okoztunk magunknak.
Taníts Uram, meglátni! – kiáltsunk fel! Mert ahol a házastársunk valódi szükségletét meglátjuk, ott az Úr is elkezd munkálkodni, előbb bennünk, majd általunk: bűnbánatot ad, alázatot ad, új szívet ad és változásra ösztönöz. És ha új szív van, új szavak is jönnek. Új hang. Új tekintet. Új érintés. Új élet. Folytatjuk…
Képek: AI generált képek
.jpg)
